Már megint csend volt. Olyan, amitől az ember fülében felzokog a száműzött hangok panaszos kórusa. Valószerűtlenül süket, mint egy elhagyatott ház lejárt faliórájának álmodozó csendje. A vágyakozó várakozásé, hogy jön majd valaki, és életre kelti az Idő szendergő szolgáját. A megélni remélt pillanaté, hogy a rég betett ajtó mögül ismét felhangzanak a céltudatos léptek, amiktől az alvó szerkezetben rebbenő rugókról parányi rozsdapernyék peregnek alá. Kelletlenül, recsegve nyílik a hőségtől beszáradt ajtó, s a munkától elszokott zsanérok nyűgösen nyikkannak a váratlan feladattól. De már egy pillanatra sem csökken a zajjá sűrűsödő neszek lendülete, és az ijedt csend kerítéseket átugorva menekül a hanghatárig. A nyitott ajtón besurranó forró szél finom porszőnyeget terít a padló kopott deszkáira, hogy megőrizze a látogató lépteinek emlékét. És a szúrágta, évszázados óra is érzi a fal magasából, amint biztatóan kinyúl felé egy erős kéz, de jaj!, előbb tétován megáll a levegőben, aztán egy láthatatlan erővel birkózva tehetetlenül visszahanyatlik. Egy darabig reménytelenül viaskodik az orvul visszalopakodott csenddel, és mint máskor, feladja most is. Aztán nyomtalanul elenyészik, gyorsan. Egy szolgalelkű légáramlat eltünteti a lábnyomokat, s az imént lázadni kész percek újra álomtalan álomba menekülnek a visszatért rend nem kívánt hatalma elől. 
                                                    
                                                                        *
1. oldal

  A távolban, agancsos fejét felvetve, kifejlett szarvas vonult királyi méltósággal a nap égette, széles sugárút túloldali házainak langyos árnyékáig. A forróságtól vibráló levegőben higanyfényű délibábja igyekezett lépést tartani vele. 
  Rozsdabarna sínpárok futottak a kopott falú emeletes házsorok közötti nyílegyenes aszfaltvölgy végéig. A fényüket vesztett fémcsíkok közén, akár egy elhanyagolt sétányon, kiégett, borzas fűcsomók és csenevész bokrok kapaszkodtak az idők során megtapadt hordalékba. Kétoldalt, a járdák mentén önmagukba roskadt autók várták, hogy az Idő véget vessen földi szenvedésüknek, lehántsa poros karosszériájukat, és szabadságtól megrészegülten száguldozhassanak a túlvilági sztrádákon.
  A szemközti mozi régen betört, üvegtelen lengőajtaja mögött a kintről beszivárgó fény a benti sötéttel marakodott; a köztes homályba berregve bezúduló félszáz veréb az utolsó pillanatban lépett meg a vérükre szomjazó karvaly elől.
  Hogy a fülemben végre felengedett a csend nyomása, ültömben kissé odébb húzódtam a járdán, követve a hengeres hirdetőoszlop enyhet nyújtó rövid, déli árnyékát. Az utoljára sok-sok hónappal ezelőtt átragasztott, régi égésnyomokat viselő plakátok karcos lapjai langyosan simultak bőrömhöz, pergamenjükön zsugorodó foltokban rajzolódott ki izzadt hátam lenyomata. Fejem felett, az alig szélben, percegve hajladozott egy félig levált, színházba invitáló papírfoszlány. A néhai színészek pirossal nyomtatott nevei felszívódtak, azt viszont, hogy esténként kinek az életét játszották el a színpadon, a teljhatalmú Idő egyelőre megőrzésre méltónak találta. Én is hagytam hát tovább lengedezni a régi dicsőség megkopott hírnökét, egy darabig úgysem látszott időszerűnek a cseréje.
  A Nap megszokott tempójában araszolt a tiszta magasban, az oszlop árnyékát követve egy idő után háttal ültem a kihalt útnak. Reggel óta, mióta kiültem kedvenc megfigyelőhelyemre, órák teltek el. A napellenzős sapkán, és a rövidre vágott, combközépig érő farmeren kívül csak az övembe gyűrt fekete trikó, és az erős, nehéz bakancs jelentette öltözékem civilnek mondható részét. Ragaszkodtam e laza, az évszaknak tökéletesen megfelelő szereléshez, bár az öltözködést illetően lett volna miből válogatnom, hiszen magaménak tudhattam a várost, az országot, sőt az egész földgolyót. Már ha helyzetemben ezek a korlátozó földrajzi fogalmak egyáltalán jelentettek volna valamit. 
  A régről itt maradt, áruval feltöltött üzletek erős üvegtáblái elégséges védelmet nyújtottak az időjárás viszontagságai és a szabadon kószáló állatok ellen. Ha kedvem tartotta, vagy ritkábban a szükség úgy hozta, betérhettem bárhova, bármiért. Így találtam rá egy közeli barkácsbolt mélyén arra a könnyű alumíniumlétrára is, ami tőlem karnyújtásnyira, az oszlopnak támasztva izzott a fényben. Feltápászkodtam a mocskos járdáról, s felültem a második fokára. Földre dobott, elnyűtt bőrdzsekim zsebéből előhalásztam aznapi első cigarettámat. Valaha az egyik legdrágább és legkeresettebb fajtának számított, annak idején igencsak ritkán jött össze rá a pénzem. Még a nagy összeomlás előtti utolsó napok reklámfilmjeiben is ez a márka szerepelt leggyakrabban. Igazán kívánatos csomagolása volt, a házunkban minden kölyöknek ez után folyt a nyála. Sosem voltam igazán nagy cigis, de mostanra végigkóstoltam, tehettem, az összes fajtát, s végül ennél kötöttem ki.    

2. oldal
          
  Ebben az új világban, ahová akaratom ellenére csöppentem, a napi kezdő cigaretta nem kizárólag a nikotinéhség csillapítását szolgálta. A félig elszívott bagó parazsát könnybe lábadt szemmel, két ujjal kapartam ki fészkéből, és szisszenés nélkül morzsoltam szét a sok kis égésnyommal tarkított tenyeremben. Addig dörzsöltem, amíg az izzó golyócska elhamvadt, és az utolsó szürke pernye is földet ért a bakancsom mellett. Meglehetősen fájt, de az önként vállalt tortúra része volt itteni életemnek. Olykor meggyőző bizonyítékra volt szükségem ahhoz, hogy biztos legyek benne: nem álmodom. Sajnos, a próbák mindig igazolták a valóságot, miáltal, legalább aznapra, el kellett fogadnom helyzetemet. Ezt a napi első bagót, amit az időt kicsit húzva igyekeztem minél később, de legalább délig elszívni, magamban próbaciginek hívtam. Ha ezen a szálon túl voltam, már könnyebben, amúgy minden mindegy alapon ment a további füstölés, s estig legalább kéttucatnyi csikket pöcköltem szét magam körül, amerre megfordultam.
  A tűző Nap már a létra tövét hevítette, és rohamosan közeledett az esedékes patkánycsata ideje. Cókmókomat összeszedve jobbnak láttam felmászni a három méter magas hirdetőoszlop biztonságos tetejére. Felhúztam a forgói mentén rövidre csukható létrát, amit a vaskos acélcsavarokkal és erős bőrpántokkal rögzített, főútnak fordított nehéz karosszék alá toltam. A lapos oszloptető berendezéséhez kisebb fegyverraktár is tartozott. A tölgyfából készült fotel baloldalán, az eső és a meleg ellen kitűnően szigetelt zöld faládában egy karcsú távcsöves golyós puska társaságában könnyű, alig két kilogramm súlyú, a kategóriájában a legkiválóbbak között nyilvántartott, rövid csövű Toma géppisztoly lapult. És persze a megfelelő lőszerek, tárak, kiegészítők, amennyi a mély ládában elfért. Mindössze egy oldalsó fémreteszt kellett eltolni, és máris hozzáférhetővé vált a hatékony arzenál. A retesz is csak arra szolgált, hogy egy nagyobb széllökés fel ne csapja a fedelet, és az érzékeny fegyvereket be ne hintse porral.
  A karosszék jobb oldalán egy hasonló, de valamivel kisebb ládában a Smith and Wesson művek és a Beretta cég egy-egy fekete Parabelluma, éjszaka is látó katonai távcső, összehajtogatott esőköpeny, és egy vadonatúj, széles karimájú barna nemezkalap - ezt az erős napsugarak elleni védekezésként máris a fejembe nyomtam - lapult. A mintegy önellátó erődítményként szolgáló oszlop tetején kiegészítőkből is akadt szép számmal. Úgymint fegyverolaj, tiszta rongy, füles hálózsák, tucatnyi csomag keksz, ugyanannyi kétszersült, néhány doboz cigaretta és gyufa. A dobozos kólás rekeszek az árnyat adó ülőke alatt kaptak helyet. Igaz, a nyári hőség ellen az árnyék mit sem ért, sokszor az óvatos nyitás után is langyos sugárban tört fel a habos lé. A dobozok mellé tűzött bivalyerős, egyik oldalán fogazott pengéjű tőr leginkább konzervnyitóként szolgált. A városban több, ehhez hasonló menedék-lerakatom volt. Bár régebben idegenkedtem volna fegyvert használni bármi vagy bárki ellen, e megszokhatatlanul furcsa világban mindenféle fegyver birtoklása az életesélyeimet növelte.
  A rágcsálók műsorára való várakozás közben újabb bagót halásztam elő, amikor a gyufásdobozt tartó kezem megdermedt az ismerős neszre. Az első árulkodó hangok minden alkalommal, mint most is, a házfalak tövét, és a járdákat elborító üveg- és cseréptörmelék

3. oldal

felől érkeztek. Már hátra sem fordultam. Nemcsak nekem, másoknak is megszokottá vált a változatlan koreográfiájú, rituálissá csontosodott előadás. Menetrend szerint megérkeztek, és egyelőre a magasban köröztek az ebédre gyülekező ragadozómadarak. A nyugodtabb vérmérsékletűek, és az eleve többé-kevésbé jóllakottan érkezők a környező háztetők pereméről figyelték a lenti mozgolódást. Néhányan közönyösnek látszó tollászkodásba kezdtek. 
  Az általam leginkább látogatott főút mentén, miként az egész városban sok helyütt, az emeleti ablakok zöme vakon bámult alá keretéből. Legtöbbjük vesztét az okozta, hogy azon a bizonyos, mindent megváltoztató komisz napon július havában jártunk. És persze nyomasztó meleg volt. Akkortájt országszerte három hete nem esett eső. Kegyetlen hőség és szárazság dühöngött mindenhol, kiváltképp az alföldi tájakon. Semmiből támadt, szokatlanul erős sodrású forgószelek dúlták a kiégett mezők és legelők barnára sült boglyáit, s szálanként szórták vissza a repedezett földre, amit onnan felragadtak. Törték és tépték, amit a szabad ég alatt értek. A több kilométeres körzetben szétszóródott, leszaggatott kukoricacsövek lövedékként röpködtek a levegőben. Váratlan bombatámadásaik néha súlyos baleseteket okoztak az országutakon. 
  A kisebb falvak öreg házaiban élők nem érezhették magukat teljes biztonságban, sosem tudhatták, mikor omlik rájuk a tető. Az utcákon kóborló, vagy gyenge fedél alá menekült állatok sem leltek nyugtot a kavargó hordaléktól, és a Napot elfátyolozó homokszemcséktől. A fiatal fákat derékba törte, az erősebb törzsűeket legallyazta egy-egy hosszabb időn át tartó "légitámadás". Háztető, kerítés alig maradt bontatlan. Egy idő után nemigen akadt, aki a szél csitultával értelmét látta kijavításuknak, a pár nyugalmas órát követő újabb támadás feleslegessé tette volna erőfeszítésüket. 
  A magányos tanyákra évtizedek óta nem látott homokviharok szórták apró sörétjeiket, s ha a gazda nem volt otthon, vagy a szíve nem volt a helyén, a vihar elülte után kaparhatta ki a forró halmok alatt megfulladt malacait. Ha ugyan az egész ólat be nem terítette a fojtó homok. 
  A városokban élők könnyebb helyzetben várták az ítéletidő kifulladását. A rövidebb-hosszabb ideig tartó szélcsendes időszakokban sarokig tárt ablakok és mozdulatlan sötétítőfüggönyök mögött, ha a normálisnál bágyadtabban is, de tovább zajlott az élet. A légkondicionált hivatalok ügyfélforgalma szembetűnően megugrott, s maguk a hivatalnokok is szívesebben maradtak tovább hűs irodáikban. Sokan inkább túlórát vállaltak, mintsem az izzó kemencéhez hasonlatos lakásaikban főjenek a némi enyhülést ígérő éjszaka beköszöntéig. Hasonló népszerűségnek örvendtek a kellemes klímájú bevásárlóközpontok és mozik, ellenben a szokásosnál jóval kevesebben tébláboltak a súlyos napszúrással fenyegető nyitott strandokon. 
  Az árnyékos helyeken rögzített higanymérők kora délutánra rendre 40 és 45 fok között állapodtak meg, a tűzforró autógumik a legkiválóbb minőségű aszfaltba is párhuzamos árkokat szántottak. Annak ellenére, hogy a járművek nappali forgalma a korábbi negyedére
esett vissza.

4. oldal 

  Mire az oszlopot koronázó székben üldögélve idáig értem a kezdetekre vonatkozó merengésemben, mögöttem állandósult a sima, csúszós üvegszilánkokat egymásnak koccintó piciny lábak neszezése, a cserépdarabokon topogó apró körmök karcos kaparászása. Nem kellett hátrafordulnom, hiszen szemközt, a fényárban és hőségben fuldokló út túloldalán ugyanaz a műsor vette kezdetét, mint ideát. A bérházak megvetemedett kapui mögötti félhomályból, a mozi üvegtelen ajtaján keresztül, és a szomszédos üzletek tárva maradt bejáratain kizúdulva, egymás fején és hátán átugrálva, sötétbarna és acélszürke bundájú patkányok félelmetes áradata lepte el a széles járdát. A nagy igyekezetben néhányan a hátukra fordultak, de aztán gyorsan a talpukra pördültek, és újra belevetették magukat az őrülten kavargó tömegbe. De bármekkora volt a lázálomszerű nyüzsgés és tolakodás, akár a villanylámpa szabad jelzésére váró kisdiákok, le nem léptek volna a hamarosan teljes egészében elfoglalt járdáról. 
  Látszott, pontosabban érződött, hogy a lassan rendeződő sorok mögött még nagy a mozgolódás. A homályból új tülekedők iparkodtak volna előre, de már nem maradt szabad hely, így aztán egy idő után elült a vad nyüzsgés és a helyezkedő mocorgás. Az egész kivonulás nem tartott tovább két percnél.
  Ültömben oldalt fordultam, és hát, persze! Ideát is felsorakozott a több százezres, vagy inkább milliós tábor, és fenyegető csendben, meredten bámult a túloldaliakra. Azok pedig szintén némán és mozdulatlanul vissza. A mellékutcák torkolatainál, ott ahol a főúti járda folytonossága átmenetileg megszakadt, mintha csak elvarrták volna a rágcsálók élő szőnyegét. Ám a bizarr borítás a szomszédos sarkon folytatódott, egészen a következő utcáig. Az egymással szomszédos járdaszélek között olyan üresen tátongtak a mellékutcák bejáratai, mint itt előttem a főút előadásra kész, tágas színpada.
  Régebben, amikor nem bírtam elviselni az újdonsága miatt még inkább rémisztő, irracionális látvány feszültségét és borzalmas csendjét, néhányszor a levegőbe lőttem. Csak hogy történjen végre valami. Napok múltán már provokációs szándékkal is megtettem ugyanezt. Ritkán előfordult, hogy az ép ésszel nehezen felfogható események hatására elvesztettem a fejem, és a Tomával addig tüzeltem az állatok közé, amíg ki nem ürült a tár. Mindhiába. Meg sem rezdültek a házfalak közt hosszan visszahangzó fegyverzajra. A lövedékek pedig? Mint odavágott kődarab körül a lágy iszap, a keletkezett űrt gyorsan feltöltötte a holtak helyére ugró élők teste. Szorosabbra zárták soraikat, és esztelen rendíthetetlenséggel vártak tovább. Kiabálásra, éles füttyentésre a fülük botját sem mozdították. Esőben vagy a tűző Nap alatt, kemény szélviharban ugyanúgy viselkedtek: ha egyszer transzba estek, semmi sem hatott rájuk.
  Mostanra valamennyire megszoktam, sőt kissé talán tiszteltem is ezt az észszerűtlen elszántságot. És komolyan féltem tőlük. Féltem, mert a jól képzett katonák módjára felsorakozó, bődületes méretű tömegből ismeretlen, szúrós szaggal áradt szét a velőig ható, megmagyarázhatatlan gyűlölet, aminek csípős és kesernyés párája az állatok eltűnése után is sokáig az utcák felett lebegett.
  Az órámra pillantottam, és feltettem a gomolygó, sűrű porfelhő ellen védő

5. oldal 

napszemüveget. 
  A program a bevett koreográfia szerint indult. Némi idő elteltével az egyik tábor élen állói az olvadt ólom lassú méltóságával, óvatosan lecsúsztak a járdáról. Azon nyomban eltűntek az autók alatt, ám rövidesen előbukkantak a karosszéria másik oldalán. Nyomukban, egyre rövidebb közökkel, újabb csoportok indultak útnak. Többük hátát és pofáját a közelmúltban szerzett harci sebek hegei borították. Testük egészen lelapult, amint hasukkal az érdes aszfaltot érintve, hátsó végtagjaikkal úszó mozdulatokat végezve tolták magukat az út közepén húzódó sínek közt kókadozó bokrok felé. Ugyanígy a szemből jövők.
  Nem kellett nagyon fülelnem, a maihoz hasonló, szélcsendes időben tisztán lehetett hallani a talajon súrlódó szálkás bundák jellegzetes hangját, ami leginkább a megdörzsölt borosta sercegésére emlékeztetett. 
  Aztán, mint rendesen, mégis váratlanul, leszakadt az ég. Még egyik oldalról sem érték el a külső villamossíneket, amikor az elől kúszókat valami elszabadult belső rugó a levegőbe röpítette, és a szemből felpattanókkal összeütközve, egymást tépve-marva nyekkentek vissza a forró aszfaltra. Egy pillanat alatt darabokra tört és egymásba csúszott az út két fele. Visítva, fújva, elszántan repkedtek egymás felé a szürke golyók, egyikük sem kegyelmezett a másiknak. 
  Egy percbe sem telt, és a küzdelemben egymásba gabalyodó testek fölé átláthatatlan, piszkos sárga takarót vont a milliószám kitépett szőrszál és a felvert por keveréke. Nemigen lehetett látni semmit, annál inkább hallani, azt is csak addig, amíg bántóan éles, kitartó füttybe nem süketült a környék. A legendás 424-es gőzmozdonyok sípja tudott ilyen áthatóan belesüvíteni az alvó lakótelepek csendjébe, ha éjszaka rosszindulatú masiniszta kapaszkodott a fogójába. 
  Hosszú perceken át semmi sem változott odalent, a mocskos köd alatt javában tombolt a káosz. Olykor harci láztól reszkető testek ugrottak fel a látható tartományig, hogy aztán sziszegve visszahulljanak az útra, vagy véres csomóként vágódjanak a finoman megbillenő autók oldalához. Az utca levegője szinte hullámzott a mindent betöltő gyilkos hangzavartól. Néhány törött ablakból további darabok hullottak alá, de akárha vattára estek volna, csörömpölésük belefulladt az éktelen lármába. Az események szemlélése innen, az erőd szerepét játszó hirdetőoszlop biztonságos magasából egyszerre félelmetes és csodálatos élményt jelentett. Igazság szerint, már csak az oszlop tövénél zajló verekedést követhettem valamennyire, két méterrel arrébb, az amott még sűrűbb porfelhőn át ennyi sem látszott. 
  Elunva az idők során számtalanszor látott jelenetet, a láda mélyéről kiemeltem a tökéletesen kiegyensúlyozott, tekintélyes puskát. Nem kellett tölteni, azt már megtettem korábban. Lefelé irányítottam a csövét, és kétszer meghúztam a ravaszt. A megőrült állatokat legkevésbé sem zavarta a két lövedék becsapódása. Valójában nem a pusztítás szándéka vezérelt, de jólesett az idegtépő sípoláson kívül valami mást is hallani. 
  Máskor, nyugodtabb körülmények között, a fél városon áthömpölygött e csodálatosan erős és pontos fegyver dörrenése, most, akár félénken összeütött gyermektenyerek tapsa,
visszhangtalanul kattantak a lövések.

6. oldal

A fenti taktika többször bevált az elemi erővel feltörni készülő pánik ellenszereként. Ezúttal is elérte a kívánt hatást, mert lelkem vihar korbácsolta tengerén pillanatok alatt elsimultak a tajtékos hullámok. Az újratöltést követően a puskát átkarolva türelemmel vártam a küzdelem végét.
  De még vagy öt percen át változatlan hevességgel folytatódott a rivális bandák közötti leszámolásra emlékeztető tömegjelenet. Az önpusztító verekedés végső fázisában, mivel idefent erősen fogyófélben volt a belélegezhető levegő, levetett trikómat az orrom és a szám elé kötöttem. Az alkalmi álarc kettős funkciót töltött be, a légszomj elleni védekezésen túl a forró arénából feltörő, öklendezésre késztető bűzhullámok ellen is védelmet nyújtott. 
  A mindennapos előadás legfelfoghatatlanabb részét a jóformán átmenet nélkül bekövetkező zárójelenet jelentette. Ahogyan a rutinos ökölvívó ütésre emelt karja fegyelmezetten megtorpan a menet végét jelző gong szavára, vagy miként a megállított mozgókép kimerevedik a vásznon, a heves öldöklés úgy dermedt egyetlen másodperc alatt mozdulatlanságba. A csend minden bizonnyal épp olyan mély lehetett, mint a csata kezdete előtt, de ezt nem érzékeltem, a fülem jó darabig képtelen volt alkalmazkodni a hirtelen fordulathoz. 
  Noha sosem tapasztaltam semmi gyanúsat, léteznie kellett egy minden állat által egyszerre érzékelt egyezményes jelnek, a vad cirkuszt lefújó parancsnak, aminek a résztvevők azonnal engedelmeskedtek. A küzdelem alatt felvert, és most visszahulló por- és szőreső alatt lassan kirajzolódott az enyhén félrehajtott fejjel várakozó, azonos testtartásba dermedt tömeg képe. Szó szerint, ameddig a szem ellátott. 
  Az előbbi halálos ellenséggel szembefordulva, vagy hátat fordítva neki, olyan pózban álltak ott, mintha valamennyien feszülten hallgatóznának, esetleg az eget kémlelnék. Véres bundájukra, nyílt sebeikre lisztfinomságú por szitált. Még a súlyos sebesültek, a leharapott lábú, kikapart szemű nyomorékok sem moccantak. A horpaszuk hevesen emelkedett-süllyedt, a sebeikből dőlt a vér, egyébként akárha nem e világon lettek volna. 
  Még ki sem tisztult a kép, amikor a két összekeveredett tábor tagjai egy csapásra kijózanodtak, és az épen maradt, meg a könnyebben sérült harcosok egymás hegyén-hátán tolongva igyekeztek vissza a maguk járdájára. Onnan pedig, általános torlódást előidézve, sietve eltűntek a kapuk alatti réseken, vagy egyszerűen leugráltak a pincék törött szellőzőablakain. 
  A lemaradók, és a súlyos sebeiktől kínjukban fetrengők hamar bevégezték földi pályájukat. Első hullámban a varjak és a csókák lesipuskás serege vágott rendet a sínek közelében összezsúfolódott, még vergődő haldoklók között. Valóságos mészárlást rendeztek. Ha valamelyik nyomorultnak nekiestek, lehet, hogy még élt, amikor már a következő áldozatukhoz fordultak. A bőség zavarában szenvedtek, a választék egyelőre kimeríthetetlennek látszott. 
  A ragadozómadarak valamivel sportszerűbb felfogást követve az aktív menekülőket kapták el. A karmaik közt tartott zsákmányt elegáns lendülettel szállították a háztetők fölé, s miután a levegőben széttépték és befalták áldozatukat, zuhanórepülésben érkeztek a következő

7. oldal 

porcióért. 
  Az addig kihaltnak vélt mellékutcákból rókák és elvadult kutyák falkái rontottak rá mindenre, ami mozgott. Olykor egy-egy önfeledten, elővigyázatlanul falatozó macskát vagy madarat is becserkésztek, s a sikeres támadást követően, pofájukban az élettelen áldozattal, most már a saját társaik elől menekültek. Ha úgy látszott, hogy aznap nem maradt több ennivaló, egymást játékosan űzve és harapdálva, éktelen csaholás közepette tűntek el, általában a Nyugati pályaudvar irányába. Azért a sokat tapasztalt öregebbek egyike-másika, a mit lehet tudni, mit hoz a holnap ősi bölcsességét követve, hátramaradt az utolsó ehető darabokat is felkutatni. Egy óra elteltével a táj képét ismét az eredeti mozdulatlan nyugalom jellemezte, csak a mormogva zúgó legyek és darazsak tartottak ki a végsőkig. 
  Az oszlopról azzal a nem éppen szívderítő gondolattal kászálódtam le, hogy másnap, meg azután újra és újra biztosan megismétlődik a vad ösztönök tombolása, úgy, ahogy hosszú hónapok óta minden nap.        

                                                                       *

  Az első ránézésre érthetetlen dolgok mindig újszerű megközelítést igényelnek, a hagyományos logika kulcsai csakis a látszólag kikezdhetetlen evidenciák olajozott zárjaiba passzolnak. A "normálisok" sosem boldogulnak az őrület gordiuszi csomóhoz hasonlóan követhetetlen világának megértésével, tudományos igényű megfejtésével, jobb híján a megszokott világrend alternatívájaként hivatkoznak rá. Ez megnyugtatja őket. A gondot számomra az jelentette, hogy bár bő egy éve ebben az alternatív világban éltem, mégis képtelen voltam megszokni, maradéktalanul elfogadni. Az egymást sűrűn követő történések nem adtak időt egy káoszszintű elméleti megközelítés kidolgozására. A hagyományos emberi észjárás szerint ez annyit tesz, hogy minden külső ráhatás ellenére "normális" maradtam, ami kifejezetten hátrányt jelentett ebben a minden élhetőségével együtt félelmetesen szürreális közegben. Javamra írható, hogy viszonylag rövid időn belül megtanultam együtt úszni az árral, ami akkor is elismerésre méltó teljesítmény, ha a betartandó tempót az életösztönöm diktálta. Az úszóleckéket azon a bizonyos júliusi éjszakán kezdtem venni.  

                                                                       *

  Akkoriban, valamivel túl a negyvenen, már biztosan tudtam, hogy a kort, amiben élnem rendeltetett, nem nekem találták ki. Meggyőződésemmé vált, hogy csúnyán elromlott a Sors időérzéke, amikor úgy döntött, ideje az élet színpadára lépnem. Korán kialakult kívülálló, kritikus mentalitásom, az általam meg sem élt múlthoz kötődő eszményképem, és érzékeny, szentimentális lelki alkatom állandó konfliktusban állt négy évtizedem tapasztalásaival és bántóan szűkre szabott életlehetőségeimmel. 

8. oldal

Szűkről beszélek, hiszen ami a többségnek elfogadott, természetes életpályának és életcélnak számított - születéstől a halálig tartó, egymásnak szóló bizonyítani akarás -, az engem nem csábított, nem motivált. Ebben nyilván óriási szerepet játszott, hogy gátlásosságom miatt nehezen tudtam kapcsolatot teremteni, a már meglévő ismerősi köröm pedig meglehetősen gyakorlatias, mondhatni gusztustalanul anyagias szemlélettel rendelkezett. Végül is, hálával tartoztam nekik, ugyanis akaratukon kívül hozzásegítettek ahhoz, hogy homlokegyenest másképp viszonyuljak a dolgokhoz, mint ők.
  E külső és belső tényezők hatására amolyan dekadens, lustán úrias tempóban jártam a magam útját, és nem szerettem kirendelt koromat. Irtózva a hidegnek ígérkező, kilátástalan jövőtől, egyre biztosabban éreztem, hogy túlszülettem azt az időtartományt, amelyben valójában élnem kellett volna. Hogy valamennyire megbékéljek kényszerű helyzetemmel, és olykor-olykor tartós nyugalomra leljek, pontosan meghatározott időponthoz nem, de mindenképpen a múlthoz kötődő aranykorba álmodtam magam. 
  A magam alkotta harmonikus kép, amely alkalmanként jelentéktelen eltérésekkel felderengett lehunyt szemeim mögött, mélységesen mély békét árasztott. Egy számomra ismerős, de a térképeken fel nem lelhető barátságos sziget magas partján álltam. Mélyen alattam és messze előttem a horizonton enyhe ívben hajló, csendesen lélegző óceán sötétkék vize húzódott, mögöttem zölden és kéken hullámzó hegyek végtelen vonulatai takarták egymást. A hosszan elnyúló, langyos völgyekben zöldellő ligetek és illatozó gyümölcsösök futottak az erdők aljáig. Az értő kezek ácsolta fahidak alatt elsuhanó sekély folyó partjai mentén, fel a távoli nagy kanyarig, néhány tucat házból álló apró falvak sorakoztak. Lakóik természetüknél fogva jókedvűek és dolgosak voltak, a betegséget hírből sem ismerték. Képzeletemben köztük járva nem éreztem magamon a magány lapos pillantását, s az, hogy szabadon szárnyaló lelkemet röptében követni képtelen volt, kedvetlenül ácsorgott a bezárult visszaút kapuján túl. Szép és okos kedvesem, kedélyes barátaim, anyám s apám szeretetétől körülvéve nem éreztem szükségét semminek. Napnyugta idején sokan átjártak a szomszédos falvakba, az idősebbek derűs beszélgetésre, a fiatalok a közös szórakozás kedvéért. A nagyobb gyerekek a szemük fényénél is jobban vigyáztak a kicsikre, a játékban egyenrangú társakká váltak. Az állapotok egyetlen kivételtől eltekintve paradicsominak számítottak. Ugyanis itt sem létezett örökkévalóság. Mindenki elfogadta a törvényt, miszerint az életöröm megízlelésének lehetőségét előbb-utóbb át kell adnia másoknak. Cserébe a szelíd elmúlás kegyelmében részesült. 
  Emlékszem, tavaly nyáron, július 20-án éjjel is ennek az egyszerű történetnek színes epizódokkal bővített változatába merülve ültem a villózó tévé előtt. Annyira belefásultam az érdektelen filmbe, hogy fogalmam sem volt róla, tulajdonképpen mit nézek. Lefekvéshez készültünk, a kislámpa sárgás fénye szabályos kört rajzolt a vetett ágyra. Kati hálóruhában tett-vett a konyhában, újabb adag innivalót készített a száraz melegben hamar kiürült poharakba. Álmos voltam, de nem eléggé. Hallottam a hűtőszekrény ajtajának halk csapódását, és meglepően kristálytisztán a kitöltött üdítők panaszos sziszegését. A gyenge

9. oldal 

huzat néha kedvetlenül mozdított a szélesre tárt ablak sötétítőfüggönyén, a késői forgalom zaja jóformán tompítatlanul hallatszott fel az emeletre. Egy valahol a közelben leeresztett roló zörgése átmenetileg elnyomta a megszokott hangokat. 
  A halántékomon keresztül váratlanul heves fájdalom hasított az agyamba, forró hullámai szívdobbanásaim ütemére csapkodták koponyám belső falát. A görcs kínjától félrehajtott fejjel szédelegtem az ablakhoz, és teli tüdővel kapkodtam az így is kevésnek bizonyuló oxigént. Biztos voltam benne, hogy itt a vég. Nyirkos tenyereim szorításától már majdnem összeroppant a fejem, mikor a roham végre tűrhetetlenből elviselhetővé szelídült. Egészen idáig nem tudtam, hogy létezik ilyen mértékű fájdalom. Felegyenesedtem görnyedt tartásomból, s némi vesződség árán megszabadultam a hátamra tapadt függönytől. Könnybe lábadt szemeimmel igyekeztem megszokott helyükre illeszteni a szétfolyt világ elúszott vonásait. 
  Két emelet magasságából félig vakon bámultam az utcát. Egy remízbe tartó, utolsó villamos csörtetett a szerelvényt ide-odahimbáló sínek fénylő csíkjain, ennek is elege lehetett a mai napból. Mire a jármű gyorsan zsugorodó foltja pengeéles fókuszba állt, és a látásom teljesen rendbe jött, egy könyörületes szellő a fájdalom utolsó foszlányát is kifújta koponyámból. Feszült arcomon egy utóvédnek maradt, erőtlen félelemfióka próbálgatta karcos körmeit. 
  - Á, egyszerű képzelgés, majd pont nekem van agydaganatom! - korholtam magamat lábra kapó hipochondriámért. - Amikor lehet agyvérzés is... - dolgozott tovább bennem a kisördög. 
  De már túl voltam a nehezén, és megkönnyebbülten mosolyogtam piszkoskodásán.
  Színházból vagy elhúzódott vacsorából hazafelé tartó kisebb társaság, két nő és két férfi jóízű, szívből jövő nevetgéléssel haladt el alattam a kivilágított járdán. Semmit sem értettem a szavaikból, de gesztusaik, parányi kellemes feszültséggel fűszerezett, klasszikus férfi-nő évődésük a barátságnál mélyebb érzésekről árulkodott. A csinos fiatal nőkből felbuggyanó izgatott vidámság, a korban hozzájuk illő férfiak tettetett komolyságú, hatásvadász arckifejezése, a menet közbeni bizalmas összebújások láttán borítékolni lehetett az éjszakai végkifejletet. 
  Észbe kaptam, és elfordítottam a tekintetem, mert bámészkodásomat kezdtem amolyan kukkolásfélének érezni. Csodálkoztam magamon, amiért árnyalatnyi irigységet éreztem a húsz év körüli nők láttán. Hiszen nekem ott volt életem imádott párja, Kati, akit akkor sem bántottam volna meg, ha fegyvert nyomnak a fejemhez. Életem legigazabb társához szívből ragaszkodtam, érzelmi és testi kapcsolatunk felhőtlen volt. Akkor meg? Kedvetlenül néztem körül. Még sok ablak mögött zajlott az élet, a behúzott függönyök mögött sötét árnyékok utánozták gazdáik mozdulatait. Odalent, az út túloldalán fényes kirakatok késztették megállásra a nappalinál hűsebb levegőn sétálókat, odébb egy energikus tacskó rángatta a póráz másik végén bukdácsoló gazdáját. A kapunk előtt fékező taxival a felettünk lakó középkorú házaspár érkezett haza.
  Tálcán egyensúlyozott üvegpoharak koccanásai hallatszottak mögülem. Megfordultam, s

10. oldal 

épp a rakoncátlankodó függönyt próbáltam kikerülni, amikor egyszerre elsötétedett a
szoba. A televízió halkan kattant, képcsövén borsónyi pontba zsugorodott a fény, majd az is eltűnt. Kati megbotolhatott, mert a tálca a poharakkal együtt talajt fogott, és a hangokból ítélve összetört, ami összetörhetett. Csodálkoztam ijedt reakcióján, nem olyannak ismertem, mint aki egy kis áramszünettől sokkot kap. Kicsit bosszantott, hogy az éjszaka kellős közepén szárítgathatjuk a minden bizonnyal jókora tócsát, és gyertyafénynél szedegethetjük a szilánkokat. Jó, ha nem lépünk vagy tenyerelünk bele valamelyikbe. 
  Az iménti kevés álmosságom messze szállt, s már kezdtem volna ironikusnak szánt megjegyzést fűzni az eseményhez, amikor az első robbanás fénye felvillant a falakon, és búgó, fals hangok kíséretében tömény benzinszag söpört át a szobán. A zászlóként csapkodó függöny alatt betóduló légnyomás előbb az apró holmikat szórta le az állványról, majd a pedáns rendben sorakozó könyveket döntötte fel. Lesodorta a Katival közösen vásárolt szecessziós vázát, az olvasó lány terrakotta szobrát, és az ablakkal szemközti falról a három művészi akvarellt. 
  A szoba pillanatokon belül röpködő újságpapírokkal lett tele, az íróasztal kivágódott fiókjaiból felszabadult iratok riadt madarak módjára kavarogtak a vakuszerű villanások erős fényében. Arcom elé kaptam a kezemet, mielőtt a légtérben keresztül-kasul száguldozó tárgyak megsebeztek volna. 
  A konyha felől érkező, sajátosan csörömpölő hangok arra utaltak, hogy az ottani ablaküvegek eredeti funkciója megszűnt. Közben tovább erősödött a vegyes szagokat hozó utcai légáramlat nyomása, ami dühödten vágta sarokba a leszakított, ronggyá gyűrt függönyt. Duplájára pörgött a szívverésem, amíg az ablakhoz értem. Biztos voltam benne, hogy a várost éjszakai bombatámadás érte, bár a háborúról ez idáig csak filmek révén volt elképzelésem. Bombázásról ugyan szó sem volt, de a szemeim elé táruló látvány igazolta szorongásomat, a döbbenetes képek örökre beégtek az agyamba. Azóta is, ahányszor megidézem őket, először a kitartó, erős zúgás, és az ezt pillanatokra megszakító pengő hangok emléke tolul fel. Látom a házak falán vérfagyasztó hangok kíséretében magasra csapó, majd hirtelen összeomló lángok imbolygó táncát, és a dugóhúzószerűen kavargó füst fátyla mögött rózsaszín zsebkendőként lobogó függönyök groteszk vonaglásait.
  A legközelebbi heves robbanások a házaspárt imént hazaszállító - időközben csaknem teljesen kiégett - taxi felől érkeztek. A kocsi a lökések erejétől odébb dobva, a kaputól tíz méterre lángolt. Egy veszett tempóban érkező Volvo fékezés nélkül belerohant a tűzgolyóba, az ütközés erejétől rögtön odalett a szintén lángra kapó jármű fél eleje. Az égő roncsokban másodperceken belül további két autó akadt el. A jobb időket megélt, ősöreg Skoda csomagtartófedele búgva és pörögve repült a magasba, a maradék kocsit hátára fordította a detonáció. Kormos lánggal égő abroncsai még forogtak, amikor a második robbanás, mint sebzett állattal a kegyelemlövés, végzett vele. A forró légkörű találkozóba negyedikként beszálló Lada festékrétege leforrázott bőrként hólyagosodott, a hőségtől olvadozó szélvédő, mint kecses mozdulattal átnyújtott ajándék, lágyan fordult ki a motorháztetőre. Miután az első kerekek leültek, a lángok az utastérből csaptak fel, végül a

11. oldal 

begyulladt benzintank rúgott jókorát a magatehetetlen gépen. Ha a jármű eleje nincs beszorulva a többi kocsi közé, akkor a taxihoz hasonlóan ez is odébb száll. A túloldali külső sávban, látványos szikracsíkot húzva maga után, oldalán szánkázó motorkerékpár pattant meg a járda szélén, és a levegőben kigyulladva egy cipőbolt kirakatába vágódott.
  Két perc sem telt el az első detonáció óta, de az ablakomból belátható útszakasz máris tele volt roncsautókkal. És még nem ért véget a tűzijáték, mert a valami oknál fogva irányíthatatlanná vált járművek folyamatosan támadták egymást. Szemből, oldalról, vagy utolérve a lassabb másikat, hátulról szálltak a másikba. A közlekedő sávokban és a villamossíneken több tucat, szétválaszthatatlanul összeragadt autó lángolt, tüzük összeadódó fényereje csaknem nappali világosságot varázsolt a vaksi házak közé.
  De nem minden karambol végződött ennyire drámaian. A járdák melletti parkolósávban a karosszériák többnyire megúszták könnyebb sérülésekkel, horzsolásokkal. Néhányukat teljesen elkerülte a katasztrófa. Ám a többség vesztesen került ki az éjjeli kalandból. Az út két szélén rengeteg oldalára borult vagy átpördült gépkocsi hevert belapult tetővel, kinyílt ajtóval, kitört szélvédővel. Jutott belőlük a járdákra és villamosmegállók szigeteire is. Váratlanul lecsapó, könyörtelen járványban elhullott állatokra emlékeztettek. Egyik-másik autó motorja egyszerűen lefulladt, és felkapcsolt világítással, gazdátlanul várakozott ott, ahol éppen megállt.
  Az intenzitásából idővel jelentősen veszítő lángolás, és az épen maradt fényszórók fényével megvilágított út viszonylagos nyugalmában volt valami természetellenes, a helyzethez nem illő, logikátlan mozzanat. Hamar rájöttem, mi az. A csend. Persze, a viszonylagos. A távoli, elszórt robbanások visszhangos mormogásán, a szaggatott sistergéssé szelídült zúgáson és néhány nyers roppanáson túl sehol egy rémült sikoltás, segítségért kiáltó hang, vagy a sebesültek idegtépő jajveszékelése. Nyomait sem tapasztaltam a baleseteket, pláne az ilyen méretű tömegkatasztrófákat követő természetes emberi megnyilvánulásoknak, az ijedtségből, fájdalomból és kétségbeesésből eredő pániknak. Hová lettek a járművek vezetői? Hol vannak az utasok?
  A csattanásokat megelőzően, vagy azokat követően senkit sem láttam az autókból kiugrani és menekülni. Az ütközések következtében felpattant ajtók kivételével a többi rendben behajtva, becsukva. Hiába teltek a percek, nyomát sem láttam a remélt mozgolódásnak. Csak csalóka hőhullámok remegtették az utcakép valamely részletét, amitől az ember idegesen kapkodta a fejét, életjelnek vélve bármilyen apró moccanást. 
  Egy elsőre képtelenségnek tűnő, hidegen felfénylő gondolattól borzongás futott végig rajtam, nyomában tetőtől talpig elzsibbadt a testem. Hinnem kellett a hirtelen felismerésnek, ellenkező esetben megőrültem. Ha választhattam volna, lehet, hogy az utóbbit választom, és ezzel egy rakás problémának elejét veszem. De a fene egye meg, a saját szememmel láttam! Az eseménysor legelejéről ugyan lemaradtam, de a folytatást szándékom ellenére asszisztáltam végig, s a végeredményt látva nem történhetett másképp: menet közben valami oknál fogva egyszerre csak eltűntek a vezetők és az utasok! Az agyam - gondolom, védekezett a maga módján - mindjárt iránymutatással szolgált saját maga számára: csak

12. oldal 

semmi okoskodás, semmi ellenállás, akkor előbb lehet szabadulni az értelmi útvesztőből.
  Igen, egy árva lélek sem volt az utcán. És nézd csak! Mindenfelé kialudtak a neonlámpák, az imént még fényesen világító kirakatok üvegein csak a lángok visszfénye táncolt. A környék házaiból sehol sem kandikált elő ijedt kíváncsisággal forgolódó fej, a nyitott ablakok sötét négyszögei üresen bámultak felém. Hát mi van itt, hé!? Jobban szétnézve feltűnt, hogy odaát, az egykor a tiszta esti szellő hullámaitól hunyorgó, több ezer lámpa földre szállt csillagától ékes, most sötétbe borult Budán rendszertelen időközökben gyorsan elenyésző sárga és vörös fénynyalábok szöktek az égre. A domboldalakra futó utcák egy részének nyomvonalát berobbant üzemanyagtartályok tüze jelölte, amibe beleerősített néhány lángra kapott családi ház fénye is. Nyilván arrafelé is lemezig égett gépkocsik ezrei agonizáltak a csendesen szitáló koromesőben. Akárcsak ideát. 
  És Kati? Hová lett ez a lány?!
  Végre képes voltam hátat fordítani a kinti történéseknek, s noha a felfordulás kezdetétől alig néhány perc telt el, erősödő hiányérzetem támadt. Mögöttem csitult a tűzijáték hevessége, de a még lobogó gépmáglyák komor hangulatvilágítása mellett tisztán kirajzolódott a szoba belseje. A törött poharak darabkáiról fátyolosan elmosódott, színes foltok vetítődtek a mennyezetre, a vékony rongyszőnyeg rég felszívta a kiömlött kólát. A masszív ruhásszekrény meg a dupla ágy kivételével minden egyéb berendezési tárgy felborítva, helyéről elmozdulva. A hanyatt esett székek támláinál könnyű papírfélék torlódtak fel.
  Tanácstalanul, megzavarodva álltam a külső és belső káosz határán. Nem ámítottam magam azzal, hogy egy túlzottan realistára sikerült rémálom részese vagyok. Nem estem kétségbe, nem tört rám a pánik, de sejtettem, hogy a dolog nem marad ennyiben. 
  A nyitott ablakon égő műanyag orrfacsaró, köhögésre késztető füstje csapott be, s a pernyék fekete hóesésében lassan felengedett bénultságom. Odalent a tűz sziszegve, pattogva morzsolta tovább áldozatait. 
  - Kati! - léptem előrébb. - Kati, hol vagy?
  A falak mentén körbefutó kérdés hamar bejárta a kis lakás zugait, és jó kutya módjára, fülelő várakozással visszaült a lábaim elé. Elküldtem egy újabb körre, de fölöslegesen. Percekkel később, kezemben az égve felejtett zseblámpával, riadtan álltam a belülről kulcsra zárt lakásajtónál.
  Elég volt egyszer körbefordulni a helyiségekben, ebben az évszázados, kétszobás, apró konyhás, vizesblokkos lakásban lehetetlen lett volna bárhová elbújni. A ruhásszekrény ajtaját - valamiféle gyerekes játékra gyanakodva, vagy inkább abban reménykedve - nagy óvatosan mégis kinyitottam, hátha... Persze semmi. Pillanatok alatt végeztem az ágyneműtartóval, a feldőlt fotelokat sebesen félrerúgtam, a fürdőszobába és az üvegszilánkokkal megszórt konyhába elég volt benyitni, már fordulhattam ki. De miért bújócskázna bárki is, amikor odakint lángokban áll a fél világ? Ezt legszívesebben a sehol sem talált Katitól kérdeztem volna, de éreztem, hogy kedvesem megtalálásának reményével csak magamat ámítom. Rajtam kívül nincs itt senki.

13. oldal
  
  Igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, szégyentelenül felkínálkozó könnyeimet
fogcsikorgató igyekezettel zavartam vissza a helyükre. Kezemben az idegességtől nyirkosra markolászott lámpával megint átkutattam az átkutatható keveset, és harmadszor is, utoljára. Semmi. Feladtam. 
  Izzadt homlokommal az ajtó hűs félfájának támaszkodva, levegő után kapkodva vártam, hogy az alkalmi rosszullét hideg ujjai elengedjék a szorításuktól összeszorult szívemet. Hátamon, egymás sarkára taposva, csiklandó-viszkető verejtékcseppek igyekeztek a derekam irányába, merev arcomra szálkás acélháló borult. 
  Az elejtett kézilámpa józanító koppanása újra életre keltett. Elfordítottam a bejárati zár kulcsát, és elgyengült lábaimon kiléptem a sötétbe borult, néma körfolyosóra. A közvetlen szomszédhoz még bizonytalanul kopogtam be, a következő ajtónál már az öklömet nem kímélve dörömböltem, miközben torkom szakadtából ordítottam, hogy zengett belé a ház. A harmadik lakásajtót addig rúgtam, míg a zárnyelv kitört. Érdekes, mennyire előttem van a jelenet, amint félig önkívületben körberohantam az idegen lakásban, s közben egyre azt kiabáltam, hogy "Kati! Kati!", meg "segítség, jaj, segítség!". 
  Életem első komolyabb kiborulása figyelemre méltó lelki és fizikai tüneteket produkált. Ahelyett, hogy már az első sikertelen kutatások után megtörtem és elfáradtam volna, dühöm és erőm minden egyes kudarc után magasabb szintre lépett. Hogy azon a felejthetetlen éjszakán hány ajtót törtem be, és hány szobát dúltam fel Kati és a vele együtt elveszett emberek után kutatva, nem tudom. A kopott lécsőház és barátja, az ecetfás udvar fásult kényszerűséggel visszahangozta kiáltásaimat. Arra sem emlékszem, hány órán keresztül tomboltam, de alaposan megdolgoztam a sikertelenségért. 
  Mint ahogy azt sem tudom, hogyan kerültem oda, de a kora reggeli szél a házunk előtti járdán talált. Hátamat a falnak vetve órák óta ülhettem összekuporodva. Karnyújtásnyi távolságra egy levél Seduxen hevert, a tabletták fele hiányzott. Úgy látszik, előbb aludtam el, mintsem a teljes garnitúrát el tudtam volna rágni. A gyomrommal erőteljes hányinger labdázott. A számat ellepő ragacsos, szappanízű nyálban nehezen mozdult a nyelvem,  emiatt képtelen voltam benedvesíteni cserepes ajkaimat. Résnyire nyíló szemeimet alig bírtam nyitva tartani, a szemhéjam piszkosul égett. Ahogy az kiadós sírás után lenni szokott.
  Hiába igyekszem befagyott emlékezetem zúzmarás üvegén ablakot kaparni a következő napok történéseire, azokat, hála a nyugtatók jótékony hatásának, továbbra is homály borítja. Valószínűleg sokat aludtam és keveset ettem. Többször jártam a lakásomban, ezt a valamiképp mindig pótolt altatók, a lépcsőházban és a házfal mentén szétdobált üres fiolák, kinyomkodott gyógyszeres levelek utóbb igazolták. Legfeljebb vizet vagy üdítőt, de alkoholt biztosan nem ittam a gyógyszerekre, már csak azért sem, mert Katival együtt antialkoholisták voltunk. Még sört sem tartottunk otthon. 
  Időnként azért, mint egy alig kivehető, karcos és pöttyözött némafilmen, láttam akkori önmagamat amolyan magzati pózban összehúzódva a kapubejáró árnyékában, vagy a

14. oldal 

falnak dőlve aludni. Körülöttem a még füstölgő, bűzös géproncsok olyan mókásan úszkáltak a vízsűrűségű levegőben, hogy a látványtól nevethetnékem támadt. Néha könnyűvé vált a kábulat fájdalomtól és őrülettől óvó takarója, ilyenkor tétován figyeltem idétlenül megnyúlt ujjaim ügyetlenkedését, amint el-eltévesztve a célt, a következő tablettáért nyúltak. Általános gyengeségem miatt pár méternél messzebb sosem távolodtam el a bejárattól. Hogy domesztikált fajom nagyobb dicsőségére öntudatlanul is képes voltam utcai illemhelynek kijelölni egy zugot a kapu ellentétes oldalán, arra a későbbiekben eltakarított, ám egykor egyértelmű nyomok utaltak. 
  Addig volt jó dolgom, amíg tartott a házipatikám készlete, mert az öntudatra ébredés keserves élményét az ellenségemnek sem kívánom. Miután kifogytam a nyugtatókból és egyéb kábító medicinákból, gondolataimat néhány napon át az elvonással járó kíméletlen rosszullétek túlélése foglalta le, és kötötte le tizedére csappant energiáimat. Jó is, hogy az ideig-óráig távol tartott valóság így, kisebb adagokban lopakodott vissza. Mert mire a könnyeim elfogytak, képesnek éreztem magam, hogy, szigorúan átmeneti jelleggel, elfogadjam helyzetemet. 
  Lábadozás közben próbáltam nem elfelejteni, mennyire észnél kell lennem, vigyáznom visszaszerezni kívánt lelkierőmre, ha, miként terveztem, utána akarok járni a történteknek. Mialatt reméltem is, nem is, hogy egyszer majd kiderül valami igazságféle, tettem amit tennem kellett, készültem a kéretlenül rám sózott jövőre.
  A környező élelmiszerüzletek gazdag kínálatából kényelmesen elláttam magam, gond nélkül kielégíthettem napról napra növekvő étvágyamat. Üres óráimban, ezekből naponta huszonnégy állt rendelkezésre, vitaminokkal erősítettem a tartós kábulat idején legyengült szervezetemet. Rendszeres munkától elszokott testemet fokozódó fizikai terheléssel edzettem. Sérült lelkivilágomat önszuggesztió révén igyekeztem helyrepofozni. Eleinte nehezemre esett, de erős akarattal leszoktam a hiábavaló tépelődésekről. A történtekből úgysem értettem semmit, és tudtam, semmi esélyem az események befolyásolására. Ez most a szemlélődő sodródás ideje. Olykor úgy éreztem magam, mint az élete versenyére készülő sportoló, aki minden mai cselekedetével jövőbeni győzelmi esélyét javítja. És tényleg erről volt szó! Tudtam jól, ha feladom, elvesztem. Elkeseredésem fegyelmezett, kordában tartott dühhé változott, amit a Sors ellen valamikor bevetendő titkos fegyverként raktároztam el. Ha megfelelő időben és bátran hasznosítom, lehet, még díjazza is a vakmerőségemet, és elismerésképp megengedi, hogy rövid időre elhiggyem, miszerint én irányítom őt, s nem fordítva. 
  Izomerősítő gyakorlatnak például ott volt a szétszóródott roncsokkal teli, megtisztítandó főút. Rendbe kellett tennem, legalább az orrom előtt ne emlékeztessen minden az elsüllyedt világra. A rövid pihenőktől és ebédszünetektől eltekintve, a szétrepült roncsdarabokat és alkatrészeket kora reggeltől késő délutánig talicskán hordtam a távoli mellékutcákba. A kiégett, működésképtelen, de mozdítható autómaradványokat eleinte egy járóképes, vonóhoroggal felszerelt Wartburggal vonszoltam odébb. Amikor a sok vontatástól leégett a kuplungja, átnyergeltem egy tetszetős Ladára.

15. oldal
  
  A hátsó utcákban kicsiben ugyanaz a dráma játszódott le, mint amit huszadikán a főúti előadáson láttam, csakhogy a szűk utcákban keletkezett tüzek következtében sokkal több földszinti, és ezekről átterjedve emeleti lakás égett ki. Néhol az egész házból csupán az égnek meredő füstös, kormos téglafalak maradtak emlékeztetőnek. Ezek tövében nem egy alkalommal életveszélyesnek bizonyult a rendezkedés, pakolászás. A baljós hangulatú utcákat gyorsított tempóban, fokozott figyelemmel, mondhatni, lábujjhegyen járva töltöttem fel hulladékkal. Ha végeztem, többé feléjük se néztem. 
  Egy alkalommal kis híján otthagytam a fogam. Éppen azon bíbelődtem, hogy az odahúzott selejtes jármű lökhárítójáról leakasszam a vontató acélsodronyt, amikor a felhőtlen déli verőfényben hirtelen terjedelmes árnyék vetődött rám és a környezetemre. Akárha óriási madár terjesztette volna ki felettem a szárnyait. Anélkül, hogy felpillantottam volna, az életösztönöm azt súgta, hogy el innen, de villámgyorsan! Szerencsére jó irányba menekültem. Igazából nem is futhattam másfelé, hiszen a lehetőségként számba vehető másik utat az iménti fuvarral zártam le. Amíg a korábban odahordott roncsok között bukdácsoltam, a hátam mögött precíz kiszámítottsággal rogyott össze egy háromemeletes, kiégett épület. Amikor a porfelhő elültével másnap visszatértem, elhűlve láttam, hogy az ezerszámra leomló téglák és egyéb törmelékek semmilyen kárt nem tettek az ott hagyott Ladában, ellenben a sodrony másik végére kötött járgányt földbe döngölték. E percben szavam nem lehetett az égiekre, komolyan kitettek magukért az érdekemben. Attól fogva rajta tartottam a szemem a statikailag gyanús épületeken, de, szerencsére, a roppant meleg helyzetet a későbbiekben nem követte több.
  Az viszont városszerte előfordult, különösen a nagy változást követő első hónapokban, hogy a tégláig égett házak egyike-másika minden átmenet nélkül összeomlott, s a dominóelvet követve magával rántott néhány közeli épületet. A házunk padlásterének kis ablakából gyakran láttam azokat az első percekben magasba szökő, később laposan szétterülő porfelhőket, amelyek a katasztrófák pontos helyszíneiről árulkodtak. Szélcsendes időben úgy nézett ki fentről a város, mintha szórványos bombatámadás érte volna.
  A kiszámíthatatlan házomlások kivételével a város helyzete lassan konszolidálódott. Az eltört gázcsövek okozta szivárgások megszűntek, a korábbi detonációkból keletkezett tüzek kihunytak. A lakások megrongálódott vízvezetékei a nyomáshiánytól kiürültek, az utcai csőtörések árhullámai nagyobb baj nélkül levonultak. Egy hét telt el, hogy belevetettem magam a nagytakarításba, és munkám gyümölcseként máris elfogadhatóbbá vált a környék. De még nem voltam teljesen elégedett, úgyhogy elszántan folytattam önként vállalt kötelezettségemet, szisztematikusan bővítve feladataim amúgy is tág körét.
  Az egyik késő délelőtt a hosszabb szakaszon feltépett járdaszél bazaltkockáit rakosgattam vissza eredeti helyükre. A pontos illesztés kedvéért kalapácsot és vésőt használtam, ha a szükség úgy kívánta, itt-ott lefaragtam a kiálló részekből. A lehető legtökéletesebb kivitelezésre koncentráltam, kedvem telt a látszólag bagatell munkában, de a figyelmemet így sem kerülte el a közeli kapuból felbukkanó, igencsak rémültnek látszó macska. Annyira lekötötte valami, hogy nem vesződött a biztonságos távolságtartással, és a megfélemlített

16. oldal 

macskákra jellemző lapos iramodással, közvetlenül a lábam előtt húzott el. Elsuhanó alakját húsz méterről is lehetetlen lett volna nem észrevenni, fénytelen szőre úgy nyelte a nap sugarait, hogy macskaforma fekete lyuknak is beillett volna. Mosolyogtam a komikusan kacsázó, részegen dülöngélő mozgásán, de csak addig, amíg az állat nyomában fel nem tűntek a forró járdára azonnal odaégő vércseppek. 
  Erre már, kezemben egy jókora kődarabbal, felálltam guggoló helyzetemből. Rossz előérzetem támadt, az a macska túlságosan félt valamitől. Hátracsapott fülekkel, ugyanabban a lapított testtartásban, időnként egyensúlyát vesztve iszkolt a villamossínek között. Látszott, meg sem áll, amíg a maradék ereje viszi. 
  Tanácstalanul fürkésztem a kapualjat, s lám, a beugró szürkés árnyékát rövidesen hegyes orrú patkányok népes csapata töltötte be. Ott toporogtak és lökdösődtek a homályban, szimatoló orrukat a már messze járó macska után nyújtogatták. A felszínes sötétből nem léptek előrébb, mert időközben felfedezték a jelenlétemet, és ettől elbizonytalanodtak. Mindannyian elcsendesedtek. Rózsaszín orruk, afféle apró, de megbízható szaglokátorként, felém fordult. Gyakori fejbiccentéseikből rájöttem, hogy a légáramlattal elkapott szagok révén immár rólam próbáltak információt szerezni. 
  A Föld megannyi állatfaja közül egyedül a patkányokat gyűlöltem. A hangyákkal és a darazsakkal kapcsolatban is akadtak fenntartásaim, de egészen más természetűek. Az egerekkel sem volt különösebb bajom, sőt kimondottan mókás, bohém kis figuráknak tartottam őket. Pedig színre és alakra akár törpepatkányok is lehettek volna. A közelükben mégsem indult el a gyomrom mélyéről az az émelygéssel kísért nyomás, ami aztán undort kifejező torzulás formájában kiült az arcomra. 
  Ezekhez a továbbra is engem mustráló, ostorfarkú dögökhöz azonban ellenségesen viszonyultam. Egy is sok lett volna belőlük, most azonban bőven kijutott a fajtájukból. A gyomrom összeszűkült és lágy liftezésbe kezdett, a szőr felállt a karomon. Apró, tűhegyes csillanások jelezték figyelő szemeik irányultságát, amelyek fókuszában én, a felegyenesedett, magányos idegen álltam. Földre szállt, parányi csillagok százai hunyorogtak felém a kapu mélyéről, ezzel együtt a hangulat távolról sem rímelt a szelíd nyári reggelek idilljére. A háttérben húzódó udvar felől átszűrődő fényben látszott, hogy a beugró folyosója folyamatosan töltődik fel a pince irányából púpos iramodással özönlő állatokkal, és hogy az újonnan érkezők nyomása lépésről lépésre előrébb szorítja az árnyékban szorongókat.
  Egy szempillantás alatt történt az egész, észbe se kaphattam, csak hökkenten álltam: a tőlem háromméternyire felálló első sorból követhetetlen gyorsasággal megtermett patkány rontott ki a fényre, egyértelműen engem véve célba. Aztán közvetlenül előttem megtorpant, és rövid tétovázás után visszafordult. 
  "Talán valami vezérféle lehetett." - futott át rajtam a logikusnak látszó gondolat. "Rám akart ijeszteni, de ő lepődött meg a saját bátorságán?"
  Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem. Mindenesetre nem érte el az árnyékhatárt, amikor a társai közül néhányan rávetették magukat, a torkát feltépve villámgyorsan

17. oldal 

kivégezték, majd véres pofával visszaugrottak a sorba. A várakozó tömeg csöndes előzékenységgel szorított helyet a hóhéroknak. 
  A még vergődő áldozat nyakába mart jókora sebből széles csíkban elinduló piros folyam, akárcsak korábban a macska vére, másodpercek alatt a tüzelő aszfaltra sült. Az egyfajta gátként működő alvadt vértócsa aztán újabb és újabb kanyarokra kényszerítette a meglepően bő utánpótlást. 
  Átmeneti dermedtségemből kegyetlen indulat rázott fel, s a kezemben tartott kőkoloncot egy pontos dobással, teljes erőből az elsők közé vágtam. Mialatt igyekeztem visszanyerni a dobás lendületétől elveszített egyensúlyomat, kezem-lábam reszketett a bensőmet elöntő dühtől és utálattól, a látómezőmön zöld, sárga és piros pöttyök kergetőztek. A békésen indult délelőtt fáradságos munkája rövid idő alatt kárba veszett, amint a felkapkodott szegélykövek egymás után csapódtak a pánikba esett, visongó tömegbe. Egy perc múlva minden elcsendesedett, a kapualj kiürült. A szemembe lógó, izzadtságtól csöpögő hajam napellenzője alól feszülten figyeltem, amint az utolsó menekülők is eltűnnek a rácsos pinceajtónál, vagy hátrébb, a napsütötte belső udvar sarkán.   
  Lihegve, teljesen kifulladva, de a további harcra készen vártam. Munkám eredményeként a nyitott kapu körül kéttucatnyi véres szőrkupac hevert mozdulatlanul. Nemsokára enyhült a feszültségem, s hagytam, hogy síkos markomból földre csusszanjon a nehéz gránit. 
  Kiálló bordájú farkaskutya fordult be az utcasarkon. Megérezte a vérszagot, a pusztulás messzire terjedő hírnökét. A tikkasztó hőségben félig nyitott, vigyorgóra húzódott pofával kapkodta a levegőt. Szomorú soványságában úgy nézett ki, mint akit gyomron rúgtak. Összeszedtem a szerszámokat, átballagtam az árnyékos túloldalra, és hagytam, hogy végre jól telezabálja magát.
  A háromemeletes bérház falának relatív hűvösében elszívtam egy cigarettát. Füstölés közben az előbbi jeleneten rágódtam. Főként a patkányok elképesztő agresszivitása és szervezettségük mértéke foglalkoztatott. Ez utóbbiról ugyan hallottam regélni, de kétségeim voltak afelől, hogy bárki látott volna egy ennyi egyedből álló csapatot ilyen összhangban működni. Ha lett volna kivel, fogadtam volna, hogy az elvetélt támadási kísérlet nem egyéni partizánakció volt, hanem tömegakaratot fejezett ki. A támadót valószínűleg a koncentrált közös akarat lökte előre, de a tömegpszichózis hatósugarán túl magához tért, és menekült volna vissza az övéi közé. Azok viszont parancsmegtagadásként értelmezték a természetes életösztön megnyilvánulását, és a megfutamodást a maguk törvénye szerint büntették. Nem kizárt, hogy a komolynak látszó támadásra adott reakciómat akarták szondázni, és az eredmény függvényében dönteni a velem kapcsolatos teendőkről. Mindenesetre nem hagytam időt a kísérletezésre, sem a futó analízisre, inkább szétkergettem az egész bagázst. Szerencsém volt, hogy nem tömegben támadtak, és lehet, hogy előbb vagy utóbb maguk is erre a következtetésre jutnak. Nyilvánvalóan nem jóbarátként váltunk el, tehát a jövőben még inkább kerülnöm kell a személyes, s kiváltképp a tömeges találkozókat. 
  A Nyugati pályaudvar irányából alacsonyan szálló galambraj érkezett, lazúros árnyékuk sebesen suhant a sínek fölött. Tettek egy tiszteletkört felettem, majd az Andrássy út sarkán

18.oldal 

csodálatos ívben elkanyarodtak a Városliget felé. Az Állatkert! Te jó ég, mi lehet a bezárt állatokkal? Körülbelül három hete nincs, aki enni és inni adjon nekik, a többség azóta biztosan elpusztult. De az életben maradottakat valahogyan ki kell szabadítanom, aztán menjenek amerre látnak, további sorsuk a szerencséjükön múljon!
  Az Andrássy út elején már gyerekkoromban is létezett az a Nimród fegyverüzlet, ahová ültömből felkászálódva igyekeztem. Annak idején, kölyökként, sokszor álldogáltam a kirakata előtt. A szebbnél szebb és drágábbnál drágább puskákkal képzeletemben Afrika szavannáin, vagy őserdeiben lestem a vadra. Derekamon lőszerekkel tömött, sötétbarna töltényöv, fejemen a Nap hevétől vagy az esőktől védő, egyik oldalán feltűzött karimájú nemezkalap, lábamon vastag talpú bakancs. Szóval, ahogy szerintem egy új Kittenbergernek vagy Széchenyinek ki kellett néznie. Most azonban nem álmodozni jöttem, hiszen minden további időveszteség a bezárt állatok kínjait fokozta. 
  Tíz percembe telt, mire a vastag, ellenálló kirakatüveget az úton szétszóródott roncsok között talált féltengellyel bezúztam. Utána még a leeresztett belső acél védőrácsot kellett valahogy kifeszítenem. Eleinte a már bizonyított féltengellyel kísérleteztem, de azon kívül, hogy óriási ricsajt csaptam, és alig észrevehetően összekarcoltam az acél felületét, nem jutottam előbbre. Jobb ötletem támadt.
  A parkolósávban húsz méterrel arrébb találtam egy szemrevaló, pöccintésre induló, vonóhoroggal felszerelt kombi Mazdát, a pár lépéssel mögötte álló, első ütésre felpattanó csomagterű Ladában pedig egy köteg megfelelő hosszúságú vontatósodronyt. A fennálló probléma megoldása felgyorsult, a vonóhorogra erősített sodronnyal gyerekjáték volt letépni a rácsot, ami a lóerők diadala nyomán csörömpölve hullott a járdára. A szétvert kirakaton át máris beugorhattam egy ingyen vásárra.
  A távcsővel felszerelt karcsú Remington kiválasztása és a tartóállványból való kiemelése viszonylag gyorsan ment, de a hozzávaló lőszerek megtalálásához több idő kellett. Végül begyűjtöttem hat dobozra valót, ezeket a polcok egyikéről leemelt, terepszínű hátizsákba rakosgattam. Ha már megláttam, nem tudtam ellenállni egy tekintélyes méretű Parabellum csábításának. Fél perc, és az üvegtetejű pultot betörve tenyeremben éreztem hűvös markolatát, és nem csekély súlyát. Ezt is a hátizsákba csúsztattam, de nem húztam tovább az időt azzal, hogy lőszert keressek hozzá. Később úgyis visszajövök alaposabban körülnézni, a stukker addig is legyen nálam. A fegyvereket illetően eddig a seregnél rendszeresített AMD-vel szereztem némi tapasztalatot, de egy géppisztoly mégiscsak rusztikusabb szerkezet a finoman megmunkált vadászpuskához, vagy a tenyérbe simuló pisztolyhoz képest.
  A szívemhez máris hozzánőtt Mazdához visszatérve, a lőszeres dobozoktól és a Parabellumtól nehézzé vált hátizsákot a hátsó ülésre fektettem. Az egyik feltört dobozból kivett kétmaréknyi lőszert zsebre vágtam, és a menet közben megtöltött puskát a vállamra vetve odébb sétáltam. Ki akartam próbálni, s a kölcsönös vonzalom reményében barátkozni szerettem volna vele. 
  Bal oldalával felém egy régebbi évjáratú, de láthatóan nagy gonddal karbantartott

19. oldal 

Mercedes állt keresztbe az úton, teljes egészében elfoglalva az Oktogon felé vezető két sávot. Körülbelül negyven méterre lehetett. Hála a tökéletes kiegyensúlyozottságnak, a fegyver sötét csöve gyorsan stabilizálódott a kinézett célpont irányába. A távcső segítségével karnyújtásnyi közelségbe került kulcsos zár krómozott karikája rendkívüli élességgel jelent meg a szálkereszt metszéspontjában. 
  Fegyverrel a kezemben pár pillanatra egy ritkán tapasztalt érzés, a hatalom birtoklásának mámora szédítette el a fejemet; a büszkeség, az erő és az igazság megtestesült szobraként pózoltam a katasztrófa sújtotta Andrássy út kellős közepén. Aztán, egyhamar hamisnak és nevetségesnek ítélve a nárcisztikus gondolatokat, visszatértem a fellegek közül, és az időközben elúszott zárat újra célkeresztbe állítottam. Kicsit megsajnáltam a kényemnek-kedvemnek kiszolgáltatott vén batárt, de azért meg húztam a ravaszt. A rövid ujjmozdulattól felmorduló fegyver olyan keményen vágta oda ólommagvát, hogy a felszakadt ajtóból kirobbanó oldalüveg szilánkjai szökőkúti vízcseppekként fröccsentek szerteszét. A zár helyén szabályos lyuk tátongott. Ezt a puskát szükségtelen volt belőni, vagy a távcsövét finomabbra hangolni, azt, tökéletes munkát végezve, valaki már megtette. A következő lövés a külső visszapillantót kapta le, a harmadik pedig a teleszkópos rádióantennát tépte ki gyökerestől.
  A puska kiválónak bizonyult, így a további tréninget mellőzve visszaültem a klímával felszerelt Mazdába, és a patinás sugárúton, valamint a Hősök terén szanaszét heverő roncsokat kerülgetve hamarosan az Állatkert főbejáratához érkeztem. Vezetés közben puszta kíváncsiságból átfutottam a kesztyűtartóban talált iratokat, s kiderült, hogy egy kedves arcú, huszonhárom éves szőke hölgy kocsija ringatózik alattam. A fényképen mosolygó szépség autóját kecskeméti címen jegyezték be, a lány onnan ruccant fel Pestre, hogy aztán a fővárosban köddé váljon, s csak a maga után hagyott dokumentumokban maradjon nyoma. Kedvetlenül dobtam helyükre az igazolványokat. Határtalan magányomban ordítani szerettem volna! De minek, kinek? 
  A kőelefántokkal őrzött főbejáratnál nehéz dögszagra nyitottam ajtót. Huh, erre azért előbb is gondolhattam volna! Az émelyítő bűzt szinte vágni lehetett, tömény hullámain felhőként sodródtak a fekete meg zöld hátú legyek zúgó rajai. Orrom elé kötöttem a kesztyűtartóban talált, a tisztaságából ítélve legfeljebb belső portörlésre használt rongyot, és igyekeztem szájon át lélegezni. A sűrű szövésű vászon rövidesen átázott az arcomról lecsorgó izzadtságtól. A bőröm kegyetlenül viszketett alatta, de a milliónyi légyből egy sem repült a számba, ami végképp elviselhetetlen lett volna. Eleinte nehezen csillapodtak a könnyfakasztó, öklendezésre késztető rohamok, de hamar akklimatizálódtam, s percekkel később ismét ura voltam érzékeimnek. 
  A pisztolyt indulás előtt az ülésre tettem, minek vigyek magammal felesleges terhet? A hátizsák száját a biztonság kedvéért nyitva hagytam. Ha a benti helyzet úgy alakulna, mielőbb hozzáférjek a lőszerekhez. Fogalmam sem volt róla, mire számíthatok a kerítésen belül. Hogy sok jóra nem, az benne volt a levegőben.
  A vállamra vetett puskának még mindig gyerekként örültem, de ha belegondoltam, milyen

20. oldal 

feladatra kényszerít a jelenleg nagyon utált lelkiismeretem, összeszorult a gyomrom. Egy
percig gyáván húztam az időt, nemigen akarózott nekivágni. Magamban osztottam-szoroztam, ne hagyjam-e mégis a fenébe az egészet? Ám nem volt visszaút. A még fel sem tett kérdés már akkor eldőlt, amikor megláttam a Liget felé forduló galambokat. A Ligetről az Állatkertre asszociálni magától értetődő dolog, innen pedig aprócska gondolati lépés gyerekkorom bús képű mackóira váltani. 
  Kelletlenül vágtam be a kocsiajtót, és már mosolyogni sem volt kedvem, amikor néhány lépés után visszafordultam, hogy kulcsra zárjam. Nehogy ellopják. Civilizációs reflex. A töltényes hátizsák csendes zörgéssel landolt a bokrok tövén. Óvatosan utánamásztam a vaskos kerítésen. 
  Ahogy az elhagyatott sétányon egyre közelebb értem az elefántház gömbkupolás, szürke tömbjéhez, a bomlás nehéz szaga az elviselhetőség határáig fokozódott. Előttem játékosan kergetőző rigópár szaladt lesunyt fejjel az alacsony bokrok irányába. Ezek nem törődtek semmivel, csak egymással. Bár a bűzön és a megátalkodottan támadó legyeken kívül egyelőre semmi sem utalt a közelmúltban lejátszódott tragédiára, minden pillanatban vártam, hogy valami szörnyű látványba botlom. 
  Lépteim neszére sirályok és varjak őrjöngő kavalkádja vágódott fel a vízilovak medencéjéből, sikoltozásuk és vijjogásuk fájón szaggatta a dobhártyámat. Az előjelekből sejtettem, mire fel a nagy felháborodás a madarak részéről. 
  Minden jel arra utalt, hogy azon a bizonyos július huszadikai éjszakán a gondozók nyitva hagyták a vízilovak kifutóját, s a felhúzott fémrács jóvoltából az állatok szabadon járkálhattak a belső és a külső medencék között. Már ameddig tudtak. Ez a példány például, itt alattam, a térdig apadt vízben, széthasadt oldalával a tisztán kéklő égnek fordulva, nem tudott vagy nem akart kimenni a partra, hogy ott pusztuljon el. Oszlásnak indult, vízből kidomborodó testét alaposan meggyalázta az elmúlás, és a halálnak besegítő falánk dögevők kemény csőre. 
  Az imént felröppent sirályok kőhajításnyi távolságban, csoportba rendeződve várták, hogy továbbálljak. Minél előbb. Míg a többség rezignált gyanakvással figyelte mozdulataimat, néhányuk kötekedve odavágott elbambult szomszédjának, vagy türelmetlenségében feldobta magát a levegőbe, hogy aztán pár méterrel odébb visszaereszkedjen társai közé. A számbeli fölényben lévő fekete gyászhuszárok, a tüskefrizurás varjak az elefántház és a környező épületek peremén ültek magukba roskadtan. Fejüket idétlenül billegtetve, mély torokhangon méltatlankodtak a megzavart lakoma miatt. Amikor vállhoz emeltem a puskát, az egész lármás társaság pánikba esett, és riadt szárnyalással menekült a közelemből. Igaz, nem túl messzire, s amint megnyugodva letelepedtek, újra megfigyelés alá vettek. 
  A nadrágom zsebeit teletömtem töltényekkel, a többit, hogy könnyebben mozoghassak, hátizsákostól a medence korlátjánál hagytam. A puskát a nyakamba akasztva felmásztam a mellvéd derékig érő betonjára. Végigegyensúlyoztam a könnyen málló fal tetején, amíg az alattam két méterre gőzölgő dögből felcsapó gázfelhőn átvergődve eljutottam a vízilovak és az elefántok közösen használt épületének bejáratáig. 

21. oldal
  
  Vártam egy percet, hogy szemem alkalmazkodjon a benti párás homályhoz. A közelebbi medence mozdulatlan, mocskos vizéből két, hatalmasra duzzadt gömbszerű valami szürkéllett elő. A halmokat a hozzájuk tapadt falevelek, szalmaszálak és az egyéb, felismerhetetlenségig szétázott uszadékok afféle kerek szigetek partján kikötött csónakok módjára fogták közre. Idebent, az árnyékos épületben alig csökkent a víz szintje, az úsztató falán körbefutó piszkos csík mindössze egy lépcsőnyi apadást jelzett. Életnek semmi jele, a bűzös levegőt az elmúlás bús csöndjét még inkább kihangsúlyozó légyzúgás töltötte be. A medence keskeny peremén araszolva egészen közel húzódtam a rozsdával lepett, nedves védőrácshoz, ahonnan igyekeztem átpillantani az elefántok állására. Hamar világossá vált, hogy ebből a szögből lehetetlen a helyzet felmérése, az egymáshoz közeli, vastag vasrudak takarták a kilátást. 
  Ellenben a szemközti szűk ketrecek sorára tisztán ráláttam, ahol a kifutók zárt ajtói előtt, a cellák sarkaiban éhségtől, szomjúságtól elpusztult állatok feküdtek az oldalukon. Puffadt testük furcsán felemelve tartotta két lábukat. Az ember szinte várta, hogy lendületet véve átfordulnak a másik oldalukra. Egy ormótlan tapírt, épp átellenben, rácsok közé szorult fejjel, amolyan hasán fekvő kutya pózban ért a halál. Ez még talán a szerencsésebbek közé tartozott, néhány perc alatt megfulladt. A többiek ki tudja, hány napon, hány héten keresztül próbáltak kitörni, mindhiába. Vajon az összezárt állatok hányszor rontottak egymásra kínjukban, és a szenvedés milyen mélységeit járták be, mire elnyerték végső nyugalmukat? 
  Odakint a felbátorodott madarak alighanem visszatértek a megkezdett tetemhez, az átmeneti szünet után fülsértő rikácsolás és heves szárnycsattogtatás jelezte függőben maradt marakodásuk folytatását. 
  Igyekeztem volna kifelé az elevenen eltemetettek szomorú kriptájából, kezem a könnyen morzsolódó rácson keresett fogást, amikor a talpam megcsúszott a nyálkás kövezeten, és majdnem a sárszínű medencébe estem. Az undorító lé azonnal betódult a bakancsomba, ráadásul a sípcsontomat keményen odavágtam a szegélykőhöz. A heves fájdalomtól reflexszerűen visszakaptam a lábam, ha nem kapaszkodom olyan erősen a vasrúdba, nem csak térdig merülök a posványba. Időm sem maradt beleborzongani a gondolatba, mert a halottnak hitt vízből harsogó örvénylés és vad hullámzás kíséretében egy addig észrevétlenül meglapult, csorba agyarú víziló lapos feje emelkedett ki. Összecsapódó, sörtés pofája éppen ott kattant, ahonnan sajgó lábamat pillanatokkal előbb felkaptam. A rácsozat mentén ösztönösen oldalt ugrottam, pechemre a kijárattal ellentétes irányba. Mentségemre szolgáljon, hogy a meglepetésszerű támadás nem hagyott időt a mérlegelésre, viszont mielőbb messzire akartam kerülni az életveszélyes helytől. 
  Ez a kis hiba elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy az agresszív állat elzárja előlem a menekülés útját. Ha ugyanis kifelé indulok, akkor a medence és a rács közötti keskeny, legfeljebb két talp szélességű síkos szegélyen bármikor elkaphatott volna. Ezek után megtehette, és pimasz módon meg is tette, hogy kimásszon a vízből, s mintha ott sem lennék, széles hátát mutatva komótosan felballagjon a mohos lépcsőkön, kisétáljon a kifutó nyitott ajtaján, a szabadban kényelmesen megforduljon, és visszafelé jövet teljes

22. oldal 

szélességben elállja az egyetlen kijáratot. Tehetetlenül néztem végig az okos manőverezést. Ez igen! Miután a kijárattal ellentétes oldalon biztonságban voltam, megengedtem magamnak a luxust, hogy bizonyos mértékig elismerjem az életemre törő állat taktikai érzékét. 
  Az iménti támadás során keletkezett erőteljes hullámzás megforgatta a dögúsztató sűrű felszínén bójaként bukdácsoló két gömböt, amelyekről most derült ki, hogy szerencsétlenül járt vízilókölykök tetemei. Valószínűnek látszott, hogy a négytagú családból elsőként a kölykök pusztultak el, majd az erősebb apa a külső medencébe űzte az anyát, ahol később vagy megölte, vagy annyira megsebesítette, hogy idővel ott múlt ki. Így kellett történnie, hiszen a nőstény nyilván nem önként hagyta hátra a kölykeit, s biztosan nem önként maradt a forróságban gyorsan apadó kinti medencében. Ha csak az életösztönén múlt volna, akkor most ő is idebent úszkálna. 
  Eddig jutottam a helyzetelemzésben, amikor a lecsendesült víz tetején lágyan ringatózva, közelembe sodródott az erősen megcsonkított nagyobbik tetem. A feje és a tőből kiszakított hátsó lábai hiányoztak, a groteszk torzó így még inkább egy túlságosan felfújt, óriás méretű labdára hasonlított. A másfél méterrel odébb lebegő kisebbik testen nem láttam sérülést. Az életben maradt bika nyilvánvalóan az elhullott kölyke testéből élt, a kényszerű kannibalizmus mentette meg az éhhaláltól. Elképzelhető, hogy az odakint hangoskodó madarak vetélytársaként rájárt a kinti dögre, egykori élete párjára is, de nem volt jogom ítélkezni felette. Nyilván nem érti, és ebben nincs egyedül, hogy mi ez a nagy változás, ez a teljes felfordulás az életében? Hogy egy ideje miért nem kapja kedvenc csemegéjét, a cukrozott főtt kukoricát, és hová lett a régi gondozója, akivel olyan jól kijöttek az évek során? Miért nem válaszol a szomszéd ketrec lakója, ha álmatlan éjszakákon szólongatja, és hová lett a régi család, ami ma már nem több muszáj-élelemnél? 
  "Miért, miért?" - kérdezhetné, ha képes lenne kérdezni. De mindenek felett élni akar, addig, ameddig lehetséges. Ennek érdekében pedig mindent elkövet, hogy személyemben újabb élelemtartalékra tegyen szert, s ha az ehhez szükséges taktika megköveteli, akkor napokig elzárva tartja a kijáratot. Amint elérkezettnek látja az időt, támad, és nem adja fel, amíg el nem éri a célját. A számomra semmi jóval sem kecsegtető elképzelésétől csak egyféleképpen tudtam eltéríteni.
  A szűk ketrecsarok, ahová hátrálás közben beszorultam, nem sok lehetőséget hagyott a mozgásra, ezzel együtt igyekeztem stabilan elhelyezkedni. A lábammal és a fenekemmel kitámasztottam magam, és szememet a mozdulatlan hústornyon tartva, csigalassúsággal leemeltem vállamról a fegyvert. Hogy a Remington véletlenül se essen a medencébe, a puskaszíjat a karomra csavartam, majd a zsebemből kihalásztam néhány lőszert. Önuralom dolgában nem álltam a helyzet magaslatán, remegő ujjaim közül kihullott egy töltény, és apró csobbanás kíséretében eltűnt a vízben. Megdermedtem, de a víziló nem reagált. Hiába igyekeztem szájon át lélegezni, a gőzölgő bűzben így is a rosszullét környékezett. Úgy éreztem, hogy az idegeimet maró szag a bőröm pórusain szivárog belém, és nem találva kiutat, a csontjaim üregeiben kavarog.

23. oldal 
  
  Az izzadtság a szememet marta, de nagy keservesen sikerült helyére csúsztatnom egy lőszert. Még jó, hogy a puskaszíjat elővigyázatosságból az alkaromra tekertem, mert majdnem elejtettem a tenyeremtől csúszóssá vált fegyvert is. A bepárásodott távcsőnek nem vettem hasznát, semmit sem láttam vele. Az óvatos törölgetés sem segített, a csuromvizes trikóm sarkával elmaszatolt optika körén belül kontúrok nélküli, világos és sötét foltok úszkáltak. Nehéz helyzetben voltam, de nem reménytelenben. Ugyanis a mozdulatlanul várakozó állat teste fölötti keskeny, vízszintes sávban szemfájdító élességgel tört be a délutáni verőfény; egyszerűen a csík alá kellett céloznom, és garantált a találat. Tíz méterre voltunk egymástól, nem valami nagy vadászbravúr. 
  Összeszorítottam a számat, és rövid célzás után meghúztam a ravaszt, miáltal huzamosabb időre kifújtam minden hangot a világból. Utoljára katonakoromban, újoncként jártam így, amikor a magas betonfallal kerített javítóműhely udvarán a díszsortüzet gyakoroltatták velünk. Senki sem figyelmeztetett minket, hogy lövés előtt nyissuk résnyire a szánkat, különben a zárt térben elsütött fegyver légnyomása átmeneti halláskárosodást okozhat. Sajnos elfeledkeztem a fontos szabályról, minek következtében a hallásom elszállt. A hallásomnak tehát most is lőttek, a szemem viszont továbbra is kiválóan működött, úgyhogy a lövést követően tisztán láttam, amint a másfél tonnás kolosszus oszlopszerű lábai azonnal összecsuklottak, s az állat feje a felső lépcsőkhöz vágódott. A napfény mindjárt szélesebb sávban áramlott be.
  Az előzőhöz képest nyugodtabban és gyorsabban töltöttem újra, és további három golyót küldtem az első után. Az utolsó tüzelést követően leeresztett fegyvercsővel várakoztam, de a túlparton kilőtt víziló nem mozdult. A lassan múló percek alatt kíméletlen fülcsengés kíséretében visszatért a hallásom. A hallójáratomat kínzó éles sípolás később kevésbé zavaró zúgássá változott, ez aztán, mind szerényebbre húzva magát fülem valamely visszhangos zugában, egyfajta emlékként estig velem maradt. 
  Öt perccel később közelebb merészkedtem az utat már csak félig eltorlaszoló tetemhez. Még dolgoztak az utolsó feladatukat teljesítő idegek és izmok, olyasféle rángásokat kiváltva a tömzsi lábakból, mint amilyeneket az álmában valamit üldöző kutyán lehet megfigyelni. A nagy szőrös fülek meg-megbillentek, mintha legyeket hajtanának el, pedig azoknak most jött el igazán az idejük. A kövezeten pihenő, szilánkosra lőtt koponyából három forráson keresztül dőlt a vér, a piros folyam lépcsőről lépcsőre ereszkedve elérte, és kezdte átfesteni a piszkos vízfelszínt. 
  Mivel másképp nem tudtam kijutni, kisebb nehézségek árán felkapaszkodtam az ajtónyílásban rekedt állat nyirkos hátára, hason kúszva átpréseltem magam a gerince és a felső ajtókeret közötti szűk nyíláson, és a hátsó felén kicsúsztam a szabadba. A délutáni kánikulában lakmározó madarak bárdolatlan megjegyzéseket fűztek újbóli megjelenésemhez, nyilván tolakodásnak vették, hogy még élek. 
  Az átélt izgalmak után ideje volt kifújnom magam. A benti miazmás légkörből szabadulva szinte újjászülettem a frissítő levegőn. Beigazolódott, hogy minden viszonyítás kérdése, hiszen az elefántházi kaland után már fel sem vettem az érkezésem idején

24. oldal 

öklendezésre késztető kinti szagokat. Azért jólesett volna egy cigi, de nem volt nálam. Nem tudom miért, de a dobozt az ülésre dobott pisztoly mellett, a kocsiban hagytam. 
  A korlát vasán üldögélve a trikóm öt perc alatt megszáradt, ami már-már a tisztaság illúzióját keltette, ennyi pedig egyelőre elég volt a boldogsághoz. Leugrottam pihenőhelyemről, hogy a pár perces lazítás után még egyszer szétnézzek odabent. Természetesen nem a vízilovak rossz emlékű "lakosztálya" felé vettem az irányt. Ott már levizitáltam egyszer, s mondhatom, életre szóló élménnyel lettem gazdagabb. Ezúttal a gondozók számára kialakított mellékbejáraton gondoltam beljebb kerülni. 
  A tömör tölgyajtó zárját, akár egy született vadnyugati mesterlövész, elsőre szétlőttem, szabad volt előttem az út. A kupolás épületben sorra vettem a látogatói folyosó két oldaláról nyíló cellákat, s a rács mögött fekvő, élettelennek látszó állatok koponyájára célozva, biztos ami biztos alapon, valamennyinek megadtam a valószínűleg szükségtelen kegyelemlövést. Képtelen lettem volna kiszabadítani őket, de úgy tűnt, ilyesmire nincs is szükség. A bomlás kísérő tünetei nyilvánvalóvá tették, hogy a lakók régebben elpusztultak, kivéve azt a magányos víziló bikát, amelyik a puskám segítségével nemrég csatlakozott a túlvilági mocsarakban lubickoló családjához. 
  A délután hátralevő részében végiglátogattam az Állatkert valamennyi kifutóját, ketrecét, és a túlélők nem túl népes csapatát az irodákban talált kulcsok segítségével, vagy a súlyzárak felhúzásával kiszabadítottam börtönéből. Kivételt képeztek a nagytestű ragadozók, mint a nagymacskafélék és a medvék, a hüllők közül pedig a krokodilfélék. Nem őrültem meg esélyt adni nekik, hogy a későbbiekben talán éppen én váljak vadászatuk áldozatává, mondjuk valahol a belvárosban. Ezért aztán alkalmanként működésbe lépett a Remington, ahogy elnéztem, a többség esetében megváltást hozva. 
  A mozgásra, szabad életre született ragadozók zöme magányosan tengette nyomorúságos életét a lehetetlenül szűkre méretezett ketrecekben. A nyolc-tíz négyzetméteres zárkák őrületéből az egyetlen menekülési útvonalat a fizikai pusztulás jelentette. Az ember által bűn hiányában is bűnhődésre ítélt állatok életfogytig rótták köreiket a rácsok és a műsziklák tövében, míg a szenvedésükre immunis látogatók elnézően mosolyogtak, ha perecdarabokat hajigáló csemetéik oldalba trafálták az amúgy is megalázó helyzetben lévő vadakat. A bezártság hosszú évei alatt megedződött derékhadat fénykorában sem hozta ki sodrából az effajta csíny. Most, az éh- és szomjhalál küszöbén a világi dolgok iránt végképp érzéketlenné válva, elrévedt tekintetükkel a megváltó semmit várva, milliónyi léggyel húzatták maguknak a rekviemet. A puska pedig tette a dolgát, s az erőtlenül nyíló-hunyódó szemekre örök álmot bocsájtott. 
  A szabadságát visszanyert tucatnyi kistestű majmon, az öt tevén és a három zsiráfon nem hagyott nyomot a megpróbáltatások sora, a többi kiszabadított állat sajnos kisebb-nagyobb mértékben megsínylette a nehézségeket. És mégis: bár a megmaradtak láthatóan legyengült állapotban, bőnek bizonyuló bőrük alatt fáradtan mozogva, de mégis, egy új életre készen támolyogtak ki a szélesre tárt ajtókon. 
  Estére az Állatkert sétányai fokozatosan erőre kapó, a tágra nyílt világgal félénken

25. oldal 

barátkozó állatokkal népesültek be. Az épületek hőségtől védett, árnyas oldalán megmaradt füvet kiéhezett muflonok és szarvasok tépték, a nyakas zsiráfok az akácfák tetejéről legelésztek, a szívós tevék hátravetett fejjel, teleszájjal röhögve nyargaltak egymás nyomában. A tárva-nyitva álló madárházak, röptetők ocsúdó lakói a végtelen tér szédületét habzsolva cikáztak a fejem felett. Minden, ami élt és mozgott, igyekezett minél távolabb kerülni eddigi nyomorúságának helyszínétől. A ténykedésem nyomán szafariparkká változott Állatkert végre valóban az állatok kertjévé vált.
  Aznap még várt rám egy megoldandó feladat. A kiszabadított állatok számára lehetővé kellett tennem, hogy mielőbb új otthonra találjanak a nagyvilágban. A fegyverboltnál alkalmazott technikát felmelegítve a Mazda segítségével egy óra alatt lebontottam a főbejárat és Dózsa György útra néző mellékbejárat kapuit. A széles kijáratokon minden állat mehetett, amerre látott. Amikor másnap reggel visszatértem "takarítani", a régi lakók közül már csak a közeli platánokon éjszakázott papagájok füttyentettek rám. 
  Az éjszaka egy részét a Városliget túlsó végébe kormányzott Mazda hátradöntött ülésében, nehéz álmoktól gyötörten szunyókáltam át. A Királydombhoz már nem ért el az enyészet borzalmas szaga, a gyakorta meglóduló szél tiszta földszagot sodort be a félig leeresztett ablakon. Az égbolt fekete tábláján áthúzó hullócsillagok a nyár közeledő végét jelezték. 
  Fáradtan ájultam a gyöngédnek remélt álom karjaiba, de az elmúlt órák feszültsége nem illant el egykönnyen. Hiába aludtam el hamar, a legkisebb nesz is kiverte szememből az álmot. Felriadtam, ha sündisznó szöszmötölt a bokor tövén, ha ág pattant a csendben leselkedő bagoly alatt, ha nyulat cserkésző róka szuszogott a kocsi ajtaja mellett. Egyszer valami zajosan ziháló, testes állat dobogott el nagy iramban az autó előtt, s biztosan álmodtam, de lehet, hogy nem: a gyenge csillagfényben bütykös árnyékujjak motoztak a poros szélvédőn. 
  Visszatérő, ötperces álmaimban szomorú szemű, félelemtől nyüszítő kutyák feküdtek körülöttem, s egy-egy megnyugtató simogatás reményében igyekeztek közelebb kúszni hozzám. Akaratom ellenére mindannyiszor puskát emeltem a legközelebbire, s az elsütött fegyver dördülésére kalapáló szívvel riadtam fel. A kimerültségtől hamarosan újra elbóbiskoltam, s a rafinált kínzással felérő álom előröl kezdődött. 
  A műszerfal zölden foszforeszkáló digitális kijelzője éjjel kettőt jelzett, a közelben egy rigó teletorokból sürgette a hajnalt, amikor úgy döntöttem, hogy ebből elég volt. Eddig lelkifurdalás, és ne tovább! A beindított motor megnyugtatóan duruzsolt, a nagy ívben forduló kocsi tompított fénye a bokrok alján érdeklődve felvillanó szemek során söpört végig. 
  Rövidesen egy számomra régről ismerős, fénykorában jó közepes forgalmú benzinkútnál parkoltam le. A Mazda lámpája három gazdátlan autón állapodott meg. Kettő tankolás közben maradhatott árván, mert a töltőpisztolyokat nem vették ki az üzemanyagtartályok csövéből. Hasonlítottak a fogorvosi rendelő pácienseinek szájából kilógó nyálelvezető csövekre. A harmadik járgány csukott ajtóval, leeresztett ablakkal várakozott fizetni ment

26. oldal 

tulajdonosára. 
  Helyükre akasztottam az áram hiányában működésképtelenné vált töltőket. A kígyómozgású gumicsövek persze csontszárazak voltak, egy csepp üzemanyag sem jött ki rajtuk. Miután a két kocsi lezáratlan tankjából erős benzinszag áradt, sürgősen rájuk tekertem a tanksapkákat, aztán sorra kipróbáltam, beindulnak-e? A motorokat mintha egy perce állították volna le, mindhárom azonnal beindult. A hosszú álomból ébredt műszerek mindegyiknél teletankot jeleztek. Hurrá! Megnyugtató tartalékaim voltak arra az esetre, ha a Mazda a jövőben valamiért használhatatlanná vált volna.
  A benzinkúthoz tartozó üzlet bejáratánál eladásra szánt vadonatúj, húszliteres marmonkannák sorakoztak, mellettük tucatnyi felsavazott, beszerelésre kész akkumulátort találtam. Nem sokáig kellett keresgélnem, a kocsilámpák fényénél ráakadtam az egyik földbe süllyesztett óriástartály csapóajtajára. A következő két órában egy kötélre kötött vödör segítségével megállás nélkül mertem az extrát, s mire az utolsó marmonkanna is csurig lett, világosszürke égaljával köszönt rám a hajnal. A fényszórókra már nem volt szükségem, lekapcsoltam őket. 
  Nem akartam leamortizálni az immáron saját tulajdonnak tekintett szépséges Mazdát, ezért a három talált kocsi közül a legkevésbé tetszetős, szintén kombi Lada csomagtartóját és utasterét pakoltam tele a nehéz kannákkal. A rakodás végére kezem-lábam remegett a kimerültségtől. Tegnap délelőtt óta a szokásosnál jóval intenzívebb, ráadásul tartósabb fizikai és idegi terhelésnek voltam kitéve, s bár egyelőre bírtam a nyomást, azon kaptam magam, hogy mind gyakrabban gondolok az otthoni hatalmas ágyra. 
  A túlterheltségtől lesüllyedt orosz csúcsmodell karosszériája centikre volt az aszfalttól, szerencsétlen kocsit hajszál választotta el az összeroppanástól. Hm, így ránézésre nem sok jót ígért az Állatkertig tartó út. 
  A lengőajtó akadálytalanul nyílt előttem, amikor betértem a töltőállomás üvegházszerű üzletébe. Miután eleget ettem a polcokon talált csokoládékból és kekszfélékből, egy reklámszatyrot megtöltöttem finomságokkal, és két rekesz üdítő társaságában a Mazdában hagytam. 
  Óvatosan ültem be a hatalmas benzinbombává alakított Ladába, nehogy soknak találja a ráadás nyolcvan kilómat, és kettétörjön alattam. A biztonság kedvéért egy doboz töltény társaságában magammal vittem a puskát, arra az esetre, ha a szélnek eresztett állatok valamelyike a rosszul értelmezett szabadság nevében rám támadna. Vagy ha egyéb, előre nem látott kellemetlenség érne. Combjaim közé szorítottam a fegyvert, máshol nem akadt szabad hely, s a pedálokat leheletfinoman kezelve, elindultam. A rövid úton füleim eleven radarként vadásztak az autó gyanús zörejeire, mintha ugyan lett volna időm menekülni, ha beüt a baj. 
  Az Állatkerthez érve lépésben hajtottam át a Dózsa György úti bejárat zökkenőjén. Dudáltam néhányat, hogy figyelmeztessem az esetleg utamba tévedőket, de amelyik állat tehette, már tegnap elmenekült. Csak a rendíthetetlenül jókedvű papagájok üdvözöltek éles füttyükkel.

27. oldal
  
  A kora reggeli hűvösben kevésbé érződött az enyésző tetemek szaga, de azért löttyintettem egy kanálnyi benzint a tegnapról nyakamban maradt rongyra, úgy kötöttem vissza az orrom elé. Az utastérből kiemelt nehéz kannával a régi madárház felé vettem az irányt. Az irodából nyíló szerszámraktárban talált gereblyével két nagy kupacba rendeztem, aztán benzinnel bőségesen meglocsoltam a nyüzsgő légylárváktól mozdulni látszó madártetemeket. A kiürült benzinkannát odébb rúgtam, és biztonságos távolságból égő gyufát pöcköltem az átázott kupacokra. Öt perc elteltével a nyitott ajtón és a hőségtől sorra betörő ablakokon kitóduló tömény füst sötét felhőként állapodott meg a minden eresztékében recsegő-ropogó faépület felett. A perceken belül beomló tetőzet pattogva szórta piros szikráit, s egy hirtelen támadt léghullám égett hús és toll szagát fújta át a fél arcomat takaró rongyszűrőn. 
  Lényegében a tegnapi útvonalat jártam be, de most az ellenkező irányból indulva. A fegyverre ezúttal nem volt szükség. A halál már tegnap odébb állt, a learatott rendek betakarítását napszámosára, az enyészetre bízta. Én pedig mindkettőjük szolgájaként, miként tegnap, úgy ma is, tettem, amit a lelkiismeretem parancsolt.
  A Lada egyre könnyebben mozgott, a haslemeze már nem akadt fent minden buktatón. Ahogy az egyes megállóknál apránként szabadult gyúlékony terhétől, úgy nyerte vissza eredeti tartását. Amerre megfordultam vele, kisvártatva lángra kapott és füstöt okádott a szerves anyag, a kék égen hosszan elnyúló gyászfátyol tompította a napfény erejét. 
  Párszor megpihentem az utamba eső pavilonok nyitott teraszán, s miközben a pultok mögül kiemelt üdítőket kortyoltam a kifeszített napernyők árnyékában, igyekeztem közönyösen elbámulni a körém sereglő régi emlékek feje felett. Nem mindig sikerült kibekkelni az érzelmi hatások kitartó ostromát.
  Túl az épületek faszerkezetét emésztő tüzek pattogó, ropogó zaján, vékony zsinegen színes lufikat rángató gyerekek boldog nevetése csendült fel, hol mögöttem, hol karnyújtásnyira mellettem. Láncot alkotva közrefogtak, s mialatt egymásba kapaszkodva táncoltak, tiszta gyermekhangon ismerős dalokat énekeltek. A vasárnapi ünneplőruhájukat viselték, s olykor csapatostól elszaladtak előttem. Olyan ügyesen siklottak a székek meg az asztalok között, hogy egy sem billent meg. Két asztallal arrébb egy kemény tekintetű szalmakalapos hölgy a biztonság kedvéért kezébe vette a poharát. 
  De a gyerekek már eltűntek, illetve újabbak érkeztek a helyükbe, s az apjuk által vásárolt színes albumban izgatottan keresték a fókás képeket, hiszen épp most értek a medencéjükhöz. Mosolyogva bólogató szüleiknek sebesen pergő nyelvvel, gyerekes fontoskodással magyarázták, amit azok úgyis régóta tudtak, mivel annak idején az ő szüleik is itt vettek nekik valami hasonló könyvet. Annak idején, amikor az óriásperec mellé még Bambi vagy Utasüdítő járt. Amikor meleg nyári estéken a kerület apraja-nagyja utcabálba sietett, ahol a nők virágos mintájú kartonszoknyában táncoltak, a férfiak csatos szandált hordtak, és a bokák felett lengedező nadrágok alól hófehér zoknik villantak elő a lampionfüzérek fényében. A kicsik is táncoltak, gyönyörű esetlenséggel majmolták a nagyokat, a bátrabb fiúk búcsúzáskor gyorsan megpuszilták a pirulva kacarászó lányok

28. oldal 

szappanszagú arcát.
  - Hagyjuk! - állítottam le az emlékek egyre hevesebb ostromát. Kedvetlenül löktem odébb a piszkosfehér műanyag asztalt. A földre hullott flakonból sisteregve tört fel a szénsavas üdítő. Utálkozva sziszegett rám, amiért felébresztettem, aztán egy kólaszínű tócsában szétterülve elcsendesedett. 
  Estére azért csak elvégeztem, amit vállaltam. A nap végére igencsak fásultan, az erőmmel teljesen elkészülve járkáltam az állathullák változatos méretű kupacai között. Úgy éreztem magam, mint egy sokat megélt szanitéc, aki a harcok elültével begyűjti be a füstölgő csatamezőn maradt holtakat. Pár napja lehetetlennek gondoltam volna ilyesmit végigcsinálni. A feladat végrehajtása még tegnap is elképesztően nehéznek látszott. Most, hogy a kora esti félhomályban az utolsónak maradt elefántházból is felcsaptak a hatalmas tetemeket emésztő lángok, izzó szivarkákat sodorva a közeli fák leveleiből, mégis derűs elégedettségfélét éreztem. Legalább ezeknek megadtam a végtisztességet. 
  Nem voltak illúzióim, tudtam jól, mostanában rengeteg élet pusztult el a kínok kínjai közt, s maradt utánuk a temetetlen, bomló húshalom. És szerte a nagyvilágban, a bezárt házak és lakások pokollá vált mélyén, a csapdává lett pajtákban, ólakban éhező és szomjazó állatok milliói haldokolnak most is. De többet nem tehettem, és hittem, hogy e tárgykörben mostantól fogva nincs elszámolni valóm a lelkiismeretemmel. 
  Az utoljára meglátogatott büféből elhozott ásványvizes palack tartalmával kezet-arcot mostam, a kiürült flakont a kocsi tetejére állítottam. Az ülésről magamhoz vettem a puskát, az utolsó két kanna benzinnel kívül-belül alaposan meglocsoltam a Ladát, a nyakamból letépett rongyot a kormánykerékre dobtam. Az autót, mivel mindig erre a gyászos napra emlékeztetett volna, a továbbiakban nem akartam használni. Különben is, a füst-, a benzin- meg a bomlásszag ragacsos elegye az életben ki nem szellőzött volna a kárpitból. 
  A füstöt okádva égő kupolás épület előtt árván hagyott autó kiszolgáltatottan várta sorsa megpecsételődését. A maradék tartása is elveszett, amikor egy odavetett égő gyufától minden fellobbant benne és körülötte. A főbejárat közelében jártam, amikor kínjában egy utolsót üvöltve, dühödten vetette szét maradék önmagát. 
  A tervszerűen felperzselt, immáron legfeljebb néhainak nevezhető Állatkert kapujának környékén feltorlódott járművek kacéran kellették magukat a tomboló lángok pokoli háttérfényében. Csak nagy önuralommal tudtam ellenállni egy felettébb lapos és széles, vörös sportkocsi csábításának. Monogám típus lévén, kitartottam a Mazda mellett. 
  Padlón voltam idegileg, lelkileg és fizikailag. De inkább  vállaltam volna egy púpozott szenes vagon azonnali kilapátolását, mintsem, hogy még egyszer visszatérjek ide. Soha!
  A szemem sarkában vibrálni kezdett egy kimerültséget jelző ideg, a szemhéjam égett a kialvatlanságtól, és nagyon jó lett volna leülni valahová. Mégis, az előző éjszaka tapasztalataiból okulva inkább a feszültséget levezető gyaloglás mellett döntöttem. Egyébként is, a benzinkút legfeljebb negyedórányira lehetett. 
  Az égbolt ultramarin kékjét egy utolsó árnyalat választotta el a feketétől, az űr horizonttól horizontig húzódó bársonyán elérhetetlen égitestek válogatott gyémántkollekciója

29. oldal 

villódzott. Fájó magányomra gyógyírként hatott a számolatlanul cikázó nyár végi hullócsillagok parádés tűzijátéka. Az út keskeny ezüstszalagja halványan derengett fáradtan csoszogó bakancsom előtt. Ha árnyék érte, eltűnt, de mihelyt fény vetült rá, készséggel vezetett tovább. A feltámadt szélben suttogó lombú akácok és platánok, áfonya- és kökénybokrok adtak tovább egymásnak, mígnem elvezettek a benzinkúthoz, és elmaradtak mögöttem. Eltámolyogtam a rég látott Mazdámig, beestem az elnézően nyekkenő ülésre, és boldog voltam. Mintha hazatértem volna. A puskát a kezem ügyébe támasztottam, és nagyot húztam a hűvös üdítőből. A féltenyérnyi szélességben leeresztett ablakon beáramló friss levegő, és az erősödő szél zúgása hamarosan mély álomba ringatott.
  A hajnali hűs szürkületben halk nevetgélés és távoli énekszó ébresztett. Azonnal elszállt minden álmosságom. Éberen figyeltem, talán a túloldali házakból szűrődnek át a hangok!
  "Igen, abból az irányból jönnek!" - ugrottam ki fürgén az átizzadt ülésből. A szokatlan csípősségével józanítóan ható szél ellenére alig akartam elhinni, hogy nem álmodom. A fülbemászó latinos dallam egyre áradt, bár most mintha távolodott volna. Néhány taktusát egy velem ébredt énekesmadár trillája nyomta el. Annyi átkot olyan rövid idő alatt még nem szórtak madárra, amennyit ott és akkor én. Izomláztól gyötört lábamon a csattogó bakanccsal, kiszaladtam az úttest közepére, hogy könnyebben megállapíthassam, merről jön a zene. Sokkal csendesebben szólt, és a hátam mögül. Értetlenül pördültem vissza. Egy heves széllökés szélesebbre tárta a Mazda ajtaját, és ettől a zene is hangosabbá vált. Ó, hogy az a! Csalódottan vettem tudomásul, hogy sikerült jól megtréfálnom magam. Igen, a rádiómagnóm keresőskálája szép zölden világított. Álmomban mozgolódva, a térdemmel kapcsolhattam be. Kiszedtem a kazettát a gépből, de hiába forgattam tanácstalanul az ujjaim közt, számomra ismeretlen együttes neve szerepelt rajta.
  Még jó ideig méregettem a szemből közönyösen visszabámuló épületek ablakait, de emberi életnek sehol sem láttam nyomát. Bosszútól fűtve a bokrok közé hajítottam az ártatlan szalagot. Dideregve és felzaklatva ültem vissza az otthonosan langyos autóba, de további alvásról szó sem lehetett. 
  Valamit tennem kellett, mert ha tétlenül ücsörgök, előbb-utóbb őrületbe kergetnek a visszatérő emlékek. Nem hagyhattam, hogy újra legyőzzön az önemésztő depresszió. Az első menet után alig bírtam lábra állni, de valahogy megúsztam. A második menetet nem élném túl.
  Jó ötletnek bizonyult a reggeli torna speciális változata, vagyis, hogy jobb híján jelentősen feljavítottam az autó kapacitását. Azt követően, hogy a tegnap igénybe vett vödör segítségével színig tankoltam, tucatnyi flakon motorolajat és fagyállót, öt garnitúra izzógyertyát, két akkumulátort és egy minden igényt kielégítő szerszámkészletet hordtam a csomagtartóba. A kocsi kombirészének felét az apróbb kiegészítők töltötték ki, nem sorolom őket. Levezetésképpen a kilátásban zavaró, elkenődött bogarakat mostam le a szélvédőről. 
  Később, ahogy a szél elültével enyhült a hideg, meztelenre vetkőztem, és négy rekesz ásványvíz meg egy illatos szappan segítségével levakartam magamról az utóbbi napok bőrömre tapadt mocskát. Törülköző akadt a shopban. A ruháimat otthon szándékoztam

30. oldal 

kimosni, de gyorssegélyként addig is rájuk pazaroltam a boltban talált dezodorok egyikét. Az autókárpitba ivódott szagok hatástalanítását fél tucat fenyőszagú illatosítóval, illetve egy újabb flakon dezodor felhasználásával sikerült megoldani. A tömény illatkompozíciótól kis híján felfordult a gyomrom, de meggyőztem magam, hogy inkább ez uralja az autó belterét, mint a tegnapi szagok. Mire megszoktam a pacsulit, remek formában éreztem magam, búnak, levertségnek nyoma sem maradt. Utolsó tennivalóként felhúztam a töltőállomáson maradó autók ablakait, és a biztonság kedvéért újra ellenőriztem az indulásukat. Mindent rendben találtam.
  Az illatfelhőbe burkolózott Mazdával lassú tempóban indultam hazafelé. A reggeli étkezésre vezetés közben szakítottam időt. A maréknyi sós pálcikát néhány korty alkoholmentes sör rántotta magával emésztőrendszerem labirintusába. Tíz perc múlva a két napja sebtében kifosztott fegyverbolt előtt fékeztem, az üres sörös doboz ropogva gyűrődött össze a markomban. Az út felezővonalán leparkolt autóm makulátlan szélvédője szemfájdítón csillant a lombok között átszűrődő napfényben.  
  Kora délutánig egymás után próbáltam ki a méltán hírneves gyártóktól származó, jobbnál jobb puskákat és pisztolyokat. Sok időt emésztett fel a nyolc golyós és a két sörétes puskába, meg a fél tucat pisztolyba való muníció megtalálása. A vártnál keményebb ellenfélnek bizonyuló lemezszekrények alaposan megizzasztottak. Ha verejtékes fáradozásomat siker koronázta, a megkaparintott fegyverrel kiballagtam az Andrássy útra, és közelről vagy távolról tűz alá vettem a céltáblának használt Mercedes maradékát. Idővel a karosszéria valamennyi eleme elfogyott. A Mercedes kiesésével a középkategóriás kocsik széles kínálata felé fordultam, s mire eluntam a házsorok közt hosszan visszhangzó lövöldözést, a célba vett autók többségére a tervezője sem ismert volna rá.
  Kedvenc Remingtonomnak szabadnapot adtam, de a Parabellumot, amit az előző alkalommal pusztán a birtoklás kellemes érzése miatt vettem magamhoz, rendesen megdolgoztattam. Nem okozott csalódást, olyan volt, amilyennek látszott. Nem lehetett játékszerként dédelgetni, fegyver volt a javából. A lövések leadásakor keményen kellett tartani, mert meglepően nagyokat rúgott. Ahogy lépésről lépésre engedte magát kiismerni, fokozatosan alább hagyott vadsága. Végül úgy-ahogy engedelmessé vált. De még egy héten keresztül, izomláztól sajgó marokkal és alkarral, naponta kezdhettem előröl a tanulmányozását, mire kezes lett, mint egy betört musztáng. 
  Aznap ezernél is több lőszert használtam el, de a többi kipróbált fegyverrel nem alakult ki olyan bensőséges kapcsolatom, mint a Remington és a Parabellum esetében. További keresgélésem során a pisztolyhoz találtam egy hónalj alá csatolható bőrtáskát, olyat, amilyet gyakran lehet látni a krimikben. A másik nagy felfedezésem az praktikus, széles deréköv volt, amibe negyven töltény lehetett tűzni. Az egymás mellett sorakozó lőszerek tökéletesen kézre estek, ami igencsak megkönnyítette az éppen használt fegyver újratárazását. 
  Hosszasan időztem a tőröknél, egyik szebb volt a másiknál. Negyedórán keresztül
mustráltam őket, legszívesebbet mindet elvittem volna. De minek annyi? Nem tudtam

31. oldal 

eldönteni, hogy a sok gyönyörűség közül melyiket vegyem magamhoz. A tétovázásnak úgy vetettem véget, hogy azt választottam, amelyikhez ösztönösen odakapott a kezem. Becsúsztattam a tokjába, s a mellétett további két doboz lőszerrel egy kisebb vászontarisznyába raktam. A Mazdában pihenő hátizsákban volt még bőven a puskába és a pisztolyba való lőszerekből, de akkora már eluralkodott rajtam a túlzott birtoklási vágy. 
  És lám, a vadászöltözékeknek és a kiegészítőknek fenntartott sarokban, tucatnyi vadászkalap társaságában, ott lógott álmaim széles karimájú nemez fejfedője. Középen vaddisznófejes jelvény díszítette, a keskeny állszíj redő nélkül futott körbe a felső rész és a karima találkozásánál. A karima bal oldalát vagány, "ausztrálos" stílusban feltűztem, és nem bírtam ki, hogy egy darabig ne forgolódjak teljes harci szerelésben a tükör előtt. Mi tagadás, egészen jól mutattam. 
  Mikor eluntam önmagam csodálását, az újonnan kipróbált puskákat kék-két doboz, hozzájuk való lőszerrel egymás mellé fektettem a pulton. Hogy megóvjam őket az üveg nélküli kirakaton beáramló portól és egyéb szennyeződéstől, az egészet letakartam néhány terepszínű kabáttal. Most már hazafelé vehettem az irányt, igazán rám fért a pihenés egy valódi, puha ágyban.
  A Mazdát a házunkkal szomszédos mellékutca elején hagytam, tapasztalatból tudtam, hogy ott egész nap árnyékban marad. Az enni- és innivalókat, meg a fegyverbolti gyűjteményt két fordulóval felcipeltem a lakásba. A kiürített autót reflexből kulcsra zártam. Hiába, még mindig nem szoktam hozzá, hogy egyedül vagyok.
  A lakásajtót ugyancsak bezártam magam mögött. A napokkal korábban nyitva hagyott ablakokat becsuktam, a sötétítő függönyöket összehúztam, a melegtől szinte füstölgő bakancsokat lerúgtam a lábaimról. Minden ruhát leszórtam a testemről, és anyaszült meztelenül végigvágódtam az ágyon. A betárazott Parabellum a kéznyújtásnyira álló éjjeliszekrényről figyelte, amint könnyű plédet terítek magamra, és a fejemet eldugva eltűnök alatta. Tudatom lábujjhegyen osont ki az elcsendesült szobából. Hátukra vettek, és mosolygós álomba ringattak a jóleső fáradtság apró hullámai. Rövid megszakításokkal másnap késő délutánig aludtam.
  Nehezen ment az ébredés. Merőben más volt a koreográfiája, mint amit a hosszú alvás után elvártam volna. Nemigen akarózott kikászálódni a puha ágy fészek melegéből, további, értelmetlennek látszó erőfeszítéseket tenni céltalan és kilátástalan életem fenntartására. Tudtam, hogy valahogyan ki kellene mászni az Idő alattomos csapdájából, meg, ugye, utána kéne járni a miérteknek. De nem most. Most béke van, nincs más baj a világgal, csak amit én annak tartok. Tökéletesen megvalósíthatom önmagam. Egy személyben mindennek objektív és szubjektív megítélője lehetek, hiszen mit számít, ha igazam van, és mit, ha nem?
  A régóta várt eső cseppjei sűrű összevisszaságban koppantak az ablak bádogpárkányán. Ujjaim akaratlanul is a zápor elfoghatatlan ritmusát zongorázták, állandóan melléütve a képzeletbeli klaviatúrán. Noha legfeljebb fél hét körül járhatott, odakint csaknem teljesen besötétedett. Kimásztam az izzadt testemtől nyirkossá vált takaró alól, reszkető kézzel

32. oldal 

rágyújtottam, és az áporodott szagú szobán átbotorkálva félrerántottam a nehéz függönyöket. Az ablaküvegen lecsurgó esővíz az unalomszínű fényen kívül semmit sem engedett látni. A tömör ólomfalat bámulva elképzelhetetlennek tűnt, hogy tegnap még nyár volt. 
 Mindkét ablakszárnyat kitártam, és derékig kihajoltam a hideg zuhany alá. A hajamon, a tarkómon és a hátamon pici, fagyos lábú békák, karmos gyíkok és izgatott kölyöksiklók kergetőztek. Lefelé fordított arcom mellett higanypettyek süvítettek el, és bombázták szakadatlanul a járda töredezett tükrű tócsáit. Hívtak, repüljek velük, az úttest fekete csíkja kitűnő leszállópálya, csak lökjem el magam. Nem!
  Megfordultam, s hátamat mutatva a csalogató mélynek, arcomat és mellkasomat tartottam oda a kilométer magasból rám találó cseppeknek. Csúszóssá vált testemről csendesen hullottak alá a kicsi kétéltűek és hüllők, és maguk is vízzé változva, versenyt zuhantak egymással. 
  Az őszre váltott utca felé fordulva felegyenesedtem, és dideregve bámultam a fényét vesztő világba. Nem sok jót ígért. Sőt, fenyegetően összébb húzott szemmel szálakra szakadó villámokat vágott a megszeppent földbe, és elégedetten mordult, ha kedvére való célba talált. 
  Becsuktam az ablakot, gyertyát gyújtottam, és tiszta ruhát véve magamra, felöltöztem. Az elkoszolódott nyári göncöt lavórnyi vízbe dobtam, és féldoboznyi mosóporral meghintettem. Holnap kimosom, addig hadd ázzon. Tekintettel az éjszaka betört hidegre, a tiszta alsóra hosszú farmernadrág került, a rövid ujjú trikóra vékony pulóvert húztam, rácsatoltam a fegyvertáskát, s végül a farmerdzseki következett. Egyik zsebét cigivel és gyufával tömtem tele, a másikba a lapos elemlámpát tettem. Némi gondolkozás után melléjük került a legnagyobb vászonzsebkendőm, és a majdnem teli arcszeszes üveg. 
  A tokjába csúsztatott pisztoly alig észrevehetően dudorodott ki a dzseki alól, méretéhez és súlyához képest szerényen lapult a helyén. A lábaimra természetesen tiszta zokni került, a máris eleget bizonyított bakancs semmiképp sem maradhatott el. A bejáratott, strapabíró holmival egyetlen edzőcipő sem versenyezhetett. A derekamra felkerült a Nimródból vételezett széles öv, ennek bal oldalára felcsatoltam a az enyhe ívben visszahajló pengéjű tőrt, a tartógyűrűket teletömtem a Parabellumba való lőszerekkel. A pisztolyt megint megvizsgáltam, a betárazott töltények, mint kioldásra váró apró rakéták, tompán csillantak a sárgás gyertyafényben. Az öltözködést mintegy megkoronázandó, fejembe nyomtam az eső ellen is védelmet nyújtó vadászkalapot.
  A számlapos karórám mutatói nyolc óra előtt pár percen álltak, a másodpercmutató finoman rezgő pálcája fáradhatatlanul dolgozott. A naptár augusztus huszadikát jelzett, vagyis éppen egy hónap telt el száműzetésben. Felkaptam a kocsi kulcsait, ujjaimmal elcsippentettem a barátságosan imbolygó gyertyalángot. Valaminek utána kellett járnom. 
  A vihar addigra kiadta mérgét, s legyengülten messze maga mögött hagyta a várost. A felfrissült utcákon kanyargó autóról szelíden szemerkélő eső oldotta az elmúlt hetekben megtapadt mocskot, az ablaktörlőgumik panaszosan nyikkantak a félig száraz szélvédőn.

33. oldal 

Betartva a kereken egy hónapja érvénytelen közlekedési szabályokat, a régi beidegződések szerint közlekedtem. Ha a kocsim fénycsóvájában feltűnő KRESZ-tábla úgy parancsolta, megálltam vagy lassítottam, az újbóli elindulás előtt gondosan körülnéztem. Tartottam a megengedett sebességet, és a sávváltás előtt időben indexeltem. Nagyon jó fiú voltam.
  A Roosevelt téri körforgalomból a kivilágítatlan Lánchídra fordultam. A hídfő kőoroszlánjai, a Mazda lámpái által alulról megvilágítva, úgy tátották a szájukat, mintha rám vadásznának. A vén híd közepén jártam, amikor rájöttem, hogy a Budára való átjutáshoz keresve sem találhattam volna rosszabb pontot. A város legszűkebb hídján autózni minden időben emberpróbáló feladatot jelentett, de a jelenlegi helyzetet szívesen felcseréltem volna bármelyik régi csúcsforgalmi dugóval. Mióta felhajtottam rá, negyedszer álltam meg, hogy sok vesződség árán a negyedik gazdátlan autót is felugrassam a járdára, szabaddá téve az utat a Mazda előtt. Bár sehol sem vártak időre, lassan elfogyott a türelmem. 
  A magam által kijelölt cél felé közeledve egyre ingerlékenyebbé váltam. A bizonytalanság, hogy ezúttal nem feszítem-e túl a húrt, és kibírom-e a várható megpróbáltatásokat, nagy fokú feszültséggel töltött el. Még nem lett volna késő visszafordulni, kibúvóból akadt száz is. A következő akadályhoz érve kiszálltam a kocsiból, és helyzetjelző elégséges fényénél a nedvesen csillogó korláthoz botorkáltam. Rákönyököltem, és összeszorult szívvel vártam egy darabig. 
  Reméltem, hogy befogad, és megtisztel tanácsaival az este. Reméltem, hogy fülem nyitottá válik a hallhatatlan hangokra, és szemem elfogja a máskor láthatatlan jeleket. Hűvös leheletéből éreztem, ahogy, nem is olyan mélyen alattam, szokott útján sebesen haladt az öreg folyó. A pillér tövénél mérgesen zsörtölődött valami évszázados sérelmén, örvénybe forgatta megszédült vizét, egy alkalmas pillanatban loccsanva odavágott az útját keresztező kőlábnak. Majd észbe kapva elrohant önmaga után, hogy rövid pihenő után előröl kezdje a kötekedést. De hiába bámultam lefelé, amerre az ötmillió éves folyamot kavarogni sejtettem, a sötétben a saját lábamat is alig láttam, nemhogy elkaphattam volna az önmagával elfoglalt folyó résztvevő pillantását. Arcomat az égnek fordítottam, hátha onnan érkezik a remélt útmutatás. De a barátaimnak tekintett csillagokat felhők takarták, és a kitartóan szitáló apró vízszemcsék sem ígértek gyors időváltozást. Nehezen törődtem bele, hogy az otthon biztonságában fogant, hirtelen elhatározásomtól semmilyen égi jel nem próbál eltéríteni, és a természet ugyanúgy el van foglalva a maga dolgával, mint én az enyémmel. Sóhajtva fogtam hozzá az ötös számú akadály elhárításához.
  Negyedórával később a visszhangos Alagútban söpörtem el a vár alatt, a véletlenül megnyomott kürt kísérteties bődülése csaknem kikapta kezemből a kormányt. Alig bukkantam ki a túlvégen, amikor, kellemetlen meglepetésként, furcsa látvány fogadott. Az Alagút és az Attila út találkozásánál emelkedő tizenhárom emeletes, megjelenésében óriási könyvre hasonlító épület, a második emeletétől felfelé, hosszában a legendás Horváth-kertre borult. A lakóház földszintje és két alsó emelete sértetlenül megvolt, de a második és harmadik emelet között mintha eltört volna. A népszerű nótában is megörökített kert fáit, bokrait, pihenőpadjait és kecses díszszökőkútját teljesen maga alá temette a fizika

34. oldal 

szeszélye folytán egybemaradt házrész. 
  A képzeletbeli fedőlapjára borult gigászi könyv környékét a lakások ablakain kizuhant háztartási gépek, könyv- és ruhásszekrények, ágyak, kádak, radiátorok többé-kevésbé felismerhető roncsai terítették be. Ahogy a nagyot puffanással feldőlő, vaskos regényből levegőbe lökődnek, majd leülepednek a szunnyadó porszemcsék, úgy szóródtak szerteszét a környező utcákon és tereken az emberi élet tárgyi hordalékai. Zsebre vágott kézzel sétáltam közöttük, s ha az utamba került lomok némelyikét nem ismertem fel, a bakancsom orrával megfordítottam. Időszerű lett volna semmin sem csodálkozni, de úgy tűnt, még nem nőttem fel a feladathoz. 
  " Addig jó, amíg elhiszem, hogy mindenre van magyarázat." - gondoltam, miközben cigaretta után kotorásztam. "Ellenkező esetben érvénytelen a tapasztaláson alapuló világkép, és akkor minden elképzelhetetlen megtörténhet. Jelentésüket vesztik a szavak, feleslegessé válnak a kérdések, miáltal nem léteznek többé válaszok."
  Végre rágyújtottam, s néhány mély slukk után higgadtabban idéztem fel az elmúlt hónap különös élményeit, az észszerűség határait feszegető eseteket. Mindenesetre korai lett volna megőrülni. Akadt még kikezdhetetlen racionalitás. Például erre a kidőlt épületre is hatott a gravitáció, az autóm úgy tapadt az úton, ahogy az a nehézségi erőtől elvárható, nem utolsó sorban én sem röpködtem ég és föld között, hanem a lábaimon jártam. Éhes vagyok, eszem-iszom, szükségleteim vannak. Fáj, ha beütöm a térdem. A kocsim nedves az esőtől. A szél mostanra ugyan legyengült, de azt a sárga nejlonzacskót még jól megkergeti. És két éjszakával ezelőtt még nekem ragyogtak a csillagok. 
  Eltapostam a jókora csikket. Gyanakodva figyeltem a szétmállott maradékot, pedig nem követett el semmi rendkívülit. Azon iparkodott, hogy a szélrózsa minden irányába szétszóródjon, és ezt nagyon jól csinálta. 
  Csikorgó gumikkal lőttem ki a Széna tér irányába. Homlokomról csak a Városmajor elsuhanó fáinak illatában párologtak el alakuló paranoiám gyöngyöző verejtékcseppjei. 
  Lekapcsolt fényszórókkal odakanyarodtam a János kórház alagútszerű bejárata elé. Lehunyt szemmel igyekeztem mielőbb alkalmazkodni a sötétséghez. Türelmesen kivártam, hogy a szemhéjam mögötti vetítővásznon kavargó színes pálcikák, és az emelkedő-süllyedő fényes gömböcskék felszívódjanak. 
  Az eső végleg elállt, a szembe szél az utolsó cseppet is lefújta a makulátlanul tiszta szélvédőről. Fülemből egy percen belül kitisztult a motor zúgása, az abroncsok surrogása, a menet közben résnyire lehúzott oldalüvegen befütyülő szél hangja. Hallásom az ősemberével vetekedett. 
  Kiszálltam, és a nagy teljesítményű kézilámpával körbevilágítottam. A fogaskerekű közeli megállójánál kiégett autóroncsok gúlája magasodott, de ez nem számított újdonságnak, az ilyesmi elmaradhatatlanul hozzátartozott az új városképhez. Tőlem néhány lépésre, a kórházi dolgozók számára fenntartott parkolóban az inspekciós orvosok és a nővérek széles minőségi skálát felölelő járgányai várták a hosszúra nyúlt ügyelet végét.
  A kórház bejáratát nyitott hátsó ajtókkal várakozó fehér rohamkocsi töltötte ki. A halványan

35. oldal 

pislákoló belső világítás fényében egy oldalára borult kerekes hordágy feküdt a kövezeten. Közelebb léptem, és némi csörömpölés meg zörgés kíséretében normális helyzetbe, a kerekeire állítottam. Elemlámpámmal végigvilágítottam az utolsó beteg testének lenyomatát hűen őrző világos vászonbevonaton. A páciens rögzítését biztosító szíjak be voltak csatolva, s ahogy az ujjammal sorra megemeltem őket, a hosszukból kiderült, hogy a mentő utolsó fuvarja átlagos testalkatú ember volt. A kuncsaft persze kipárolgott a kötés alól, eltűnt, elveszett. Igaz, legalább nem nyomtalanul, hiszen a súlyától benyomódott felszín igazolta egykori létezését. 
  Nem úgy a mentősök esetében. A vezetőfülke ülésein és padlóján néhány hétköznapi holmi: cigaretta, használt papír zsebkendő, megbontott nassolni való, hevert egy fanyelű csavarhúzó és kombinált fogó társaságában. A kötélszerűen megcsavarodott, zsírosan fénylő biztonsági övek, a kimélyült ülések, a hasadozott háttámlák és a lemezig kopott padlószőnyegek teljes belső generál után kiáltottak. Kosz és káosz mindenütt.
  A két lépésre álló portásfülkébe világítva éppen a pedáns rend tűnt fel. Az éjszakás ágy elsimított pokróca és tiszta huzatú kispárnája, a vállfára helyezett, ránctalanra vasalt váltás köpeny, az íróasztalon heverő tárgyak derékszögű és párhuzamos elrendezése akkurátus alkalmazottra vallottak. Ő vajon most hol, mely létformában korrigálja a szemét bántó mértani disszonanciákat?
  A főbejárat hatalmas szárnyas kapuja mögött kezdődő macskaköves út öt méter után kétfelé ágazott. A jobb oldali leágazás nagyobb kört írt le a korábban minden bizonnyal gondozott, mára azonban kissé elvadult angolkert körül. Miután a kórházi személyzet a beteget átvette, itt fordultak meg a mentők, s innen indultak vissza a városba. A hurkot leíró útról meredek lépcsősor vezetett a legközelebbi épület lengőajtajához. A lépcsők alján újabb mentőkocsi fehérlett, bezárt belsejében a szokásos felszerelésen kívül nem láttam mást. Egy hirtelen támadt szélroham alaposan megzúgatta a tőlem pár lépésre terebélyesedő, keményen koppanó termését bőven hullató gesztenyefa lombját. A mentőautó tetején és oldalán vad dobbanások jelezték a sűrű találatot. Jobbnak láttam odébb állni, mielőtt a kíméletlen szőnyegbombázás áldozatává váltam volna.     
  A bal oldali út jóval hosszabban futott dombnak fel, mint az előbb bemutatott kisöccse. Kétfelől négyemeletes, vörösre vakolt blokkházak szegélyezték, belsejükben megannyi kórteremmel, megannyi ággyal, megannyi köddé vált beteggel. A látogatók az erről az oldalról nyíló lengőajtókon tértek be beteg rokonaikhoz, ismerőseikhez. Jöttek hivatalos látogatási időben, vagy azon kívül, ha igazán komolyra fordult a baj. Az élet, meg a nagy számok törvénye szerint persze mindig akadt baj, aztán ha az orvosok tudása mellett a szerencse is segített, a páciens lelke idejében visszakanyarodott a Sztüksz e világi partjára. Ha viszont a dolog valami oknál fogva rosszul sült el, Kharón már visszafelé evezett a túlpartról, mire az első kisírt szemű hozzátartozó megjelent a felcédulázott lábnál. Amíg a lélek odaát ismerkedett a végtelen tér és idő nyújtotta lehetőségekkel, addig a levetett porhüvely a szigorú törvényi előírások által megszabott útvonalon járta be utolsó e világi stációit. 

36. oldal

  Hát, igen. A fájdalmas meglepetések elkerülése végett ajánlatos észben tartani, hogy a
kórház olyan intézmény, ahol az orvostudomány épülésére hivatkozva semmiképp sem hagyják, hogy az eltávozott simán átadja magát az enyészetnek. Jogászok és kórboncnokok megszállott, lázas hada dolgozik naponta azon, hogy sorsának ilyetén való alakulásáért kizárólag az elhunytat tegyék felelőssé. Ez a proszektúra tényleges értelme, rendeltetése. Ez egy végletekig elfogult bíróság, ahol az örök vesztes alperesnek szava sem lehet, sőt örülhet, ha a megvető nemtörődömség nem hagyja ott használt gumikesztyűjét a kipakolt mellüregben.
  A hullaházzal praktikus megfontolásból összevont proszektúra, mint afféle állam az államban, valahol a hátsó park eldugott zugában, felerészben a hegyoldalba süllyesztve fészkelt. A sors cinikus fintoraként öt perc járásra a szülészetnek otthont adó utolsó blokktól. Még a sokat tapasztalt kórházi alkalmazottak sem szeretettek errefelé járni, nemhogy sötétedés után, de fényes nappal sem. A járóképes betegek egyenesen kerülték az amúgy mutatós park ezen részét, hiszen ki akart volna két illatozó bodzabokor között váratlanul szembetalálkozni azzal a szörnyű, csukott kerekes kocsival, amiről mindenki tudja, hová tart és mit szállít. Az elhalt idegzetű kórházszolgák, akik képesek voltak Illés szekerének eme korszerűsített változatát profán fütyörészés kíséretében tologatni, a beutalt betegek körében általános utálatnak örvendtek. De az elmúláshoz hivatalból másképp viszonyuló orvosok és nővérek is viszolyogva kerülték a társaságukat, miközben páriaként lenézték őket.
  Ahogy közeledtem a lámpám fényében feltűnő vakolatlan, vörös téglás, első ránézésre egyszintes épülethez, a gyomrom intenzív liftezésbe kezdett. Fokozódó idegességem munkára fogta verejtékmirigyeimet, s mintha maláriás láz tört volna rám, rázni kezdett a hideg. Meg kellett pihennem. Amúgy sem lettem volna képes továbbmenni, kezemből és lábamból kiszállt az erő. Szaporán kapkodtam a levegőt, káprázó szemeim előtt az állatkerti borzalmas két nap képei kavarogtak. Megbolydult fantáziám csakhamar halott emberekkel és emberi maradványokkal helyettesítette be az állatkerti tetemeket, ezzel végletekig felerősítve a lelkemben tomboló vihart. Gyorsan lekaptam a fényt, és hátat fordítottam a holtak házának. Ez kitűnő ötletnek bizonyult, mert akárha gonoszul szuggeráló szemek hatósugarából szabadultam volna, félelemérzetem meredeken zuhant, a pániktól zsibbadt tagjaimba visszalopakodott az élet.
  Két eltört szál után a harmadik gyufával sikerült meggyújtanom a megviselt cigarettát. Nagyokat slukkoltam a lassan ölő méregből, ami, a körülmények függvényében, gyorsan ható, csodás orvosság is lehetett. Mint például most. Bagózás közben kivártam, amíg a pulzusom normális értékre lassult. Mielőtt érzékeny lelkem magához tért volna átmeneti fásultságából, egy makacsul ösztökélő belső hang parancsára ismét elindultam, valóban a végsőkig elszántan.
  A lejtős rámpa alján valaki kitámasztva hagyta a katedrálüveges ajtószárnyakat. Esetleg előre jelzett, új fuvarra számított, s talán meg is érkezett a redőnyös tolókocsi, de az ajtót elfelejtette behajtani utána. Beléptem a csempézett oldalú, pinceklímájú folyosóra, az erős lámpafény a doktorok és doktornők névtáblájával jelölt oldalajtókról vetült vissza. Kétfelől

37. oldal 

laboratóriumok és irodák váltották egymást. Az épület tényleges hosszát kívülről, a park felől nem lehetett felmérni, hiszen, mint említettem, az a méretét elrejtő domboldalban folytatódott. Rövidesen kiderült, hogy jóval nagyobb része fekszik a föld alatt, mint amennyi Isten szabad ege alatt mutatta magát. 
  A bejárattól mintegy ötven méterre a nyílegyenes folyosó végéhez értem. Ezen a ponton két, egymás mellett álló teherliftajtó zárta le az utat, a bal oldali mellett széles lépcsősor tűnt el a sötét mélyben. Kinyitottam a lépcsősorhoz közelebbi felvonó ajtaját, és benéztem, de a sarokban szerénykedő fonott szemeteskosáron kívül más tárgyat nem láttam. A kezelőgombok környékének fényes belső borítását ujjlenyomatok tömkelege lepte. A feliratozott nyomógombok tanúsága szerint két szint húzódott alattam. Kitárva a szomszédos akna vasajtaját, elemlámpám fénye az odalent várakozó lift lapos tetejére hullott.
  A krómozott korlát mentén elindultam lefelé. A lépcsősor kisvártatva megtört egy pihenőnél, aztán tovább vezetett a mélybe. Szinte lábujjhegyen jártam a lépcsőház szigorú csendjében, mégis, lépteim neszét az alattomos visszhang gúnyosan felerősítette. A levegő felzúgott körülöttem, amikor véletlenül megcsúsztam a kopott kövön. Az elsötétült lámpa kirepült a kezemből, párat koppant, majd valami akadályba ütközve, alább megállt. 
  A mennyezetről és a falakról azonnal leváltak, s finom, alig érzékelhető lökéshullámot generálva előrohantak a ragadozómódra megbújt, prédára leső árnyékok. Villámgyorsan dohszagú, nyirkos hálót borítottak fölém, s már csaknem sikerült magukkal rángatni a rejtekükre, amikor riadtan kapkodó, felhorzsolt tenyerem rátalált az elgurult lámpára. Hüvelykujjammal felkapcsoltam, és az életmentő fénynyalábbal még fektemben, mintegy csípőből tüzelve szétkergettem az alattomos csürhét. 
  Esés közben a korlát kiálló srófja csúnyán felszakította kapaszkodót kereső jobb tenyeremet, és az életvonal barázdájával párhuzamosan futó, ugyanolyan ívű és hosszúságú, erősen vérző árkot metszett a húsba. Sosem voltam babonás, és nem akartam megfejteni a túlvilági sugalmazások sorsfordító üzenetét. Úgy voltam velük, mint a felfoghatatlan dolgokkal szembeni értelmetlen alázatból kialakult vallással: az ember eredendő szolgai hajlamát bizonyító megnyilvánulásoknak tartottam őket. 
  Mindazonáltal, ha összekaszabolt tenyeremet most megmutattam volna egy megveszekedett sámánfélének, az alighanem felfedezte volna a seb képében megnyilvánuló a Jelet. Nyilván váltig bizonygatta volna, hogy a Sors így hozta tudomásomra, miszerint különleges tervei vannak velem, vagyis valamiféle kiválasztott volnék. És ebbéli minőségemben nemcsak a hagyományos, de egy új lehetőségeket rejtő életnek is részese lehetek, s a kétféle létezés térben és időben olyan viszonylagos közelségben van egymáshoz, mint a tenyeremen futó párhuzamos vonalak.
  " Igen - feleltem volna erre -, tudok a katasztrófa előtti életemről, a soha el nem felejthető 'normális' világról, aminek egykori létét millió, bármikor felidézhető emlék tanúsítja. Július huszadikáig. Azóta viszont, látszólag vagy ténylegesen, minden megváltozott. Az új körülményeket képtelen vagyok megemészteni, pedig a dolgok úgy működnek, ahogy egy

38. oldal 

ilyen totális változást követően működhetnek, és mégis, valami nagyon nem stimmel. Minden valószerűtlenül valósághű, akár egy aprólékosan részletező rémálomban. De az új világ, amiben jelenleg élek, nem lehet pusztán illúzió, mert ha az, akkor a régiről is feltételezhető, hogy színtiszta fikció. Hiszen itt is, ott is az érzékszerveim irányítják, irányították a tudatomat, s bizony mindkét helyszínt valóságosként fogadtatják, fogadtatták el velem. Mivel nincs szándékomban megőrülni, védekezésképp elfogadnom a két világ egyidejű, párhuzamos létezését. A kettő között szinte tapinthatóan húzódik egy kikerülhetetlen, talán csak egyetlen alkalommal megnyíló fal, amit nem látok, de érzek. Amin valahogyan átjutottam, mert a titkát ismerők szándékosan átjuttattak rajta. Hogy lesz-e visszaút, abba, gondolom, nem lesz beleszólásom, mert valakik eszközként kezelnek. Talán magányos küldetést teljesítek, aminek a végrehajtásához saját gondolatoknak álcázott külső sugallatok formájában kapom az instrukciókat. Ha ez a teória igaz, akkor valakik nálam is jobban ismernek." 
  Az enyhén rezgő korlátnak dőlve majdnem felnevettem a helyzet abszurditásán. Ahelyett, hogy a hely szelleméhez illően a frász kerülgetne, a bennem lakozó, megtagadni vágyott sámánnal holmi fatalizmusról folytatok magasröptű disputát. Mi ez, ha nem a jó öreg skizofrénia erőfitogtatása?
  Legyintettem volna, de a kezemben remegő lámpa fénycsóvája az előttem és alattam tíz lépcsőnyire felbukkanó, lakkosan csillogó csapóajtóra, onnan pedig a pár méterre fehérlő liftajtókra ugrott. Leértem a középső szintre. A lépcsősor részint a fentihez hasonló folyosóba torkollt, illetőleg folytatódott a legalsó szint irányába. 
  Visszaóvakodtam a derékmagasságban széles fémcsíkokkal erősített lengőajtókhoz, és bevilágítottam az egyik kis ablakon. Nem láttam semmi különösebbet, mert az ablakok mögötti előtér másik végén egész felületükön fémmel borított ajtók álltak, ezeken viszont nem volt ablakféleség. 
  - A francba! - ugrottam hátrébb az üvegtől. 
Az egy hónapja tartó bomlásban felgyülemlett gázok jól ismert, gyomorforgató szaga átszivárgott a halványzöld ajtók kopott gumiszigetelésén, és néhány tizedmilliméter vastagságban megült a festés felett. Mozgásommal nemcsak felkavartam a vékony gázréteget, de véletlenül bele is hajoltam. Rutinosan kaptam elő a zsebemben lapuló zsebkendőt és arcszeszt. Miközben az illatos löttyel benedvesítettem a vásznat, keserű elégedettséggel állapítottam meg, hogy az otthonomból kipiszkált gyanúm alighanem megalapozott volt.
  A tömény, de igencsak hasznos illattal átitatott zsebkendő csücskeit szorosan összekötöttem a tarkóm felett, a vászon lecsüngő részét a trikóm alá gyűrtem. Még a dzsekit is rágomboltam, hogy jobban tartson. Határozott mozdulattal belöktem a külső, aztán a nehéz belső ajtókat. A boncterem poklába jutottam. Pár lépés után azt hittem, menten megfulladok. Miután kínkeservesen legyűrtem a torkomat kaparó, savas hányingert, és kézfejemmel megtöröltem a tartós öklendezéstől könnybe lábadt szememet, maradék energiámat a helyiség szemrevételezésére fordítottam. Elég volt párszor körbevillantanom

39. oldal 

az elemlámpával, hogy rájöjjek, a pokol ehhez képest virágzó akácfákkal beültetett
szanatórium. 
  A proszektúra terem méretű helyisége sohasem lehetett vidám hely, de jelenlegi állapotában az emberi elme által elképzelhetetlen, a pokolnál százszor kegyetlenebb látványt nyújtott. Képtárakban vagy morbid témákkal foglalkozó könyvek illusztrációiként láttam már bomlott agyú festők és rajzolók pestisről, lepráról, százféle halálról vizionáló borzalmas, alkalmasint undort keltő alkotásait. Láttam rendőrségi fotókat a gyilkosságok és a balesetek vérbe fagyott, megcsonkított áldozatairól. Akaratom ellenére párszor szemtanúja voltam, ahogy a magasból leugró öngyilkosok koponyája péppé kenődik a szörnyű zuhanás végén. A kelleténél több dokumentumfilmet láttam háborúkról, kivégzésekről, életek értelmetlen pusztulásáról. Nemrég az Állatkertben tanulmányozhattam élesben, mondhatni testközelből, a halált követő biológiai folyamatokat. Ám mindez csak afféle előtanulmánynak, bemelegítő gyakorlatnak számított a halottasház kórbonctani részlegében dúló állapotokhoz képest.
  A förtelmes bűzről már szóltam, ehhez nincs mit hozzátenni. Hacsak azt nem, hogy az ember szaglószervi teljesítményének, szerencsére, megvan a maga határa, az orr egy bizonyos intenzitáson túl képtelen a büdösnél is büdösebbet érzékelni. A szem ilyen szempontból kiszolgáltatottabb helyzetben van. Ha nincs vele probléma, mindent filmre vesz, amit elé lök az élet. Vagy a halál. 
  Még mindig csak karnyújtásnyira voltam a mögöttem összezárult fémajtóktól, ennyi ízelítő láttán akár visszafordulhattam volna. Csakhogy, ha már idáig jutottam, nem futamodhattam meg. Azt hiszem, látni akartam a halál leggonoszabb arcát, megpróbálni szembenézni vele, hogy aztán, bármilyen maszkot is öltsön, a későbbiekben ne zsarolhasson a félelmeimmel. Jobbra három, balra öt boncasztalon rajzolódott ki a beszáradt nedvektől foltos lepedőkkel takart testek kontúrja. A fémasztalok melletti kis állványokon szikék, ollók, csontfűrészek és a szakma egyéb kellékei pihentek példás rendben. A kilencedik holttest esetére nem találtam magyarázatot. A fiatal férfi teteme két boncasztal között, szétvetett karokkal feküdt a márványpadlón, felvágott mellkasát valami krómozott feszítőszerkezet tartotta nyitott helyzetben. Egy pillanatra bevilágítottam a széthúzott bordák közé, de csak a gerinccsigolyákra láttam rá, a belső szerveket eltávolították a mellüregből. 
  A szemközti fal síkjából az elhunytak ideiglenes fagyasztására alkalmas fémrekeszek krómacél ajtajai álltak ki. Az egyszemélyes rekeszekben nyilván a legalsó szinten található nagy hűtőteremből felszállított, boncolásra kijelölt halottakat tárolták. 
  Kísérteties volt látni és hallani, ahogy a boncasztalokon fekvő, letakart tetemek gyomorkorduláshoz hasonló moraj kíséretében deréktájon időről-időre megemelkedtek, mintha elhízott emberek próbálták volna hídállásba tornászni magukat. Néhány másodpercig megfeszülve maradtak, majd a bomlás sziszegve távozó gázai nyomán, akár a leeresztett gumifigurák, visszatottyantak az asztalra. Rövid szünet után kezdődött előröl a félelmetes torna. 
  Miközben minden pórusomból dőlt a félelem verejtéke, összeszorított fogakkal a

40. oldal 

legközelebbi boncasztalhoz léptem. A rajta fekvő test az előbb esett vissza nyugalmi helyzetbe. A szennyes vászon alól kis női, vagy talán gyermekkézfej lógott ki, az alapból szürkéskék színű bőr a csukló és az ujjpercek környékén lilába hajlott. A letakart fejrészre világítottam, majd minden bátorságomat összeszedve a vásznat egy erélyes mozdulattal az apró alak térdéig rántottam. Nőé volt a test, már amíg élt. Hogy szép volt vagy csúnya, immár reménytelenül kideríthetetlen maradt. Megkaptam amit akartam, de inkább visszacsináltam volna az egészet. Elszámítottam magam, amikor azt hittem, hogy a kétnapos állatkerti kaland mindenre felkészített. Hát, erre nem.
  Egy valamikori, hús-vér ember alig felismerhető romjai hevertek előttem, de a halál által olyan kegyetlen módon eltorzítva, olyan vérforraló cinizmussal megalázva és meggyalázva, hogy a látvány viszolygás helyett dührohamot keltett bennem. Ahogy egy szeszélyes, rosszindulattól vezérelt kéz pár mozdulattal felismerhetetlenné maszatolja a sok fáradsággal megformázott anyagot, úgy bánt el áldozatával a kaszás, illetve kórboncnok csahosai. A hidegen fénylő asztalon fekvő nő bűzlő masszává torzulásában a végigküzdött élet iránti tisztelet legparányibb jelét sem tudtam felfedezni. Hát mind ilyenné leszünk, akárkik és akármik is voltunk életünkben? Méghogy porból vétettünk, s azzá leszünk! Lehet, hogy leszünk, csak a teljes enyészetig vezető utat, azt tudnám feledni! Kétségem nem volt, hogy ezek után gyakran visszatérő, lidérces álmokkal fizetek mostani elbizakodottságomért.
  Bár továbbra sem volt róla fogalmam, hová tűntek mellőlem a kortársaim, a látottak alapján csaknem bizonyossá vált, hogy az eltűnt világ, s a hozzátartozó emberek sorsa nem fejeződött be. Nem tudhatom hol, de most, ezekben a percekben is élik megszokott életüket, s fogalmuk sincs az én különutas létezésemről. Ebben a nekem jutott, remélhetően átmeneti létformában csak azok enyésznek körülöttem, akiknek a lelke már július huszadika éjjelén is a túlvilági mezőkön bolyongott. 
  Nem mintha gyakorlati jelentősége lett volna, pusztán kegyeletből visszatakartam a testet, majd sietősen elhagytam a szomorú helyszínt. A lámpa fényereje rohamosan gyengült, s mivel nem akartam újra birokra kelni az árnyakkal, igyekeznem kellett. A folyosón menet közben lerántottam arcomról a zsebkendőt, és rálocsoltam a megmaradt arcvizet. Vártam, s csak azután vágtam neki a lefelé vezető lépcsőknek, miután az orromban kavargó édeskés hullaszagot sikerült közömbösíteni. 
  A fordulóig jutottam, amikor a szervezetemben egyik pillanatról a másikra vészes oxigénhiány lépett fel. Hiába dolgozott a tüdőm kovácsfújtatóként, hiába éreztem a nyitott számon ki- és betóduló légáramlatot, köhögve fuldokoltam a légszomjtól. Képtelen voltam továbbmenni. Visszatántorogtam az imént magam mögött hagyott folyosóra, ahol egykettőre magamhoz tértem. Miután a relatíve friss levegőn kifújtam magam, és az ijedtségem is alábbhagyott, újból leereszkedtem három lépcsőfoknyit, meggyújtottam egy szál gyufát, és a lángot magam előtt tartva még lejjebb óvakodtam. A gyufa hamar a körmömre égett. A következő meggyújtott szállal már majdnem elértem a lépcsőfordulót, amikor hirtelen elaludt a láng. Megtorpantam. A legapróbb légmozgást sem érzékeltem, vagyis a lángot nem valami gyenge huzat fújta el.

41. oldal

   A harmadik és a negyedik szál meg sem gyulladt, az ötödik pedig csak úgy kapott lángra, ha a fejem magasságába emelt dobozon húztam végig. Ebből az következett, hogy melltől lefelé tömény fojtógázban álltam, s hálát adtam a szerencsémnek, hogy idejében, az éltető levegő és a halálos gáz határán kapott el a rosszullét. Ha nyolc-tíz lépcsővel alább tör rám, nem biztos, hogy lett volna erőm visszatérni a biztonságos oxigénzónába. 
  Ezek után nem bántam, hogy ki kellett hagynom a legalsó szint megtekintését. A proszektúra után igazából nem vágytam további látványosságokra. Sőt kifejezetten örültem, hogy ma este nem kell több traumát elszenvednem. Az előzetesen nem igazán átgondolt kiruccanás rendkívül tanulságosra sikeredett, csak éppen nem tudtam mit kezdeni a tanulságokkal. Tisztában voltam vele, hogy nem mehetek tovább, mindazonáltal a kíváncsiság kisördöge nem hagyott nyugton, s egy másodpercre átvillant az agyamon, mégis mi lehet odalent? A válasz, hála Istennek, örökre titok maradt. 
  A lemerülő elemek az utolsókat rúgták, a bágyadtan hunyorgó lámpa pár lépésnyire világította be a lépcsőházat. Ha eddig nem találtam volna ürügyet az azonnali távozásra, a meredeken hanyatló fényerő döntő érvet szolgáltatott. Életemben először tettem próbára magamat fél sötétben való lépcsőfutásban, s ha mértem volna a teljesítményemet, az eredmény láttán biztosan elégedetten csettintettem volna. Ám akkor és ott nem a rekordhajhászás volt a legfőbb vágyam. 
  A szabadba szinte kirobbanva, szédülésig szívtam magamba a tiszta és frissítően hűvös éjszakai levegőt. Nem néztem se jobbra, se balra, fürgén igyekeztem arra, amerre a kijáratot sejtettem. Semmi pénzért nem fordultam volna hátra, minél előbb és minél távolabb akartam tudni magamat a halottasház bunkerétől.
  Az autó ülésére vegyes érzelmekkel vágódtam be. A látottak feletti undort, kétségbeesést és haragot a kiszámíthatatlan jövőtől való félelem fűzte láncba. Rettenetes teher nehezedett rám, sürgető követelőzéssel tört fel bennem a dolgok elviselését segítő társ utáni vágy. Szerettem volna legalább egyvalakit magam mellett tudni, de sejtettem, hogy erre hiába várok. A lelkem máris olyan nyomás alatt állt, aminek az elviselésére rohamosan fogytak a tartalékaim. Helyzetem fokozódó kiszolgáltatottságának felismerése tovább csökkentette annak esélyét, hogy a jövőbeni megpróbáltatásokat ép ésszel vészeljem át. Feltétlenül segítségre volt szükségem, eljött az intenzív védekezés ideje.
  Azon az útvonalon indultam vissza Pestre, amelyiken jöttem. A Lánchídon ismét lépésben hajtottam át. Most ugyan nem kellett minduntalan megállnom, de nem akartam meghúzni a kocsim oldalát a két órával előbb félretolt autók közötti szűk átjárókban. Így is hamar hazaértem, de nem szándékoztam lepihenni. Az alvás ráért, mást terveztem az éjszaka hátralévő idejére.           
  Egy műanyag lavór fölött derékig lemosakodtam, inget és pulóvert váltottam, és fél tucat új elemmel meg a puskával felszerelkezve visszatértem a kocsihoz. Még nem volt tizenegy óra. Beindítottam a járgányt, s ezzel a korábbiakhoz képest pozitívabb élménnyel kecsegtető kaland vette kezdetét. 
  Akárcsak néhány napja, megint az Andrássy úton kerülgettem a tompított lámpa fényében

42. oldal

minduntalan felbukkanó akadályokat, csakhogy ezúttal nem az Állatkertbe, hanem a közelében található Szépművészeti Múzeumba igyekeztem. Mióta a rossz emlékű kórháznál belém nyilallt a felismerés, miszerint baráti segítségre lenne szükségem, az idő előrehaladtával a kezdeti jóleső izgalom türelmetlenségig fokozódott. Mostanra már tűkön ültem. Tisztában voltam a bennem fogant idea abszurditásával és félmegoldás jellegével, de az adott, abnormális helyzetben kizárólag ezzel a módszerrel oldhattam fel az őrület felé taszigáló, nyomasztó magányomat. Gondoltam, elébe megyek az eseményeknek, és szerzek, vagy inkább teremtek magamnak egy elfogadható társat. A szűkös kínálat miatt jobb híján olyat, "akinek" ugyan nincsenek organikus jellemzői, éppen ezért testben és lélekben sebezhetetlen, mégis, legalább a külső jegyek tekintetében hasonlít a fajtámra. Ha nem is hús-vér anya szülte, embertől, legalábbis emberkéztől származott. 
  A Mazdát hátul, a hatalmas építmény személyzeti bejárójánál parkoltam le. Egyszerűbbnek látszott az itteni vaskos kis tölgyfaajtón bejutni, mint a még jobban megerősített főbejáraton. A zár környékét a bevált módszer alkalmazásával szilánkosra lőttem. A hetedik lövést követően könnyedén beléphettem a legfeljebb gyújtósnak jó ajtómaradékon. Némi időbe telt, mire eligazodtam a le- és felvezető, balusztrádos lépcsősorok, valamint a márvány borítású folyosók visszhangos útvesztőjében. Mentségemre szolgáljon, hogy ez idáig ebből az irányból nem állt módomban bejárni az európai képzőművészet színe-javát felvonultató épületet. Ellenkező irányból, érvényes belépővel szoktam érkezni, ráadásul fényes nappal. Ahogyan az legutóbb féléve is történt.

  A szeles, hózáporos vasárnap délelőttöt kitöltő nézelődésre Kati beszélt rá. Előző este a tévében látott egy összefoglaló bejátszást a felújított múzeum állandó kiállításáról. Egyéb programlehetőség nekem sem jutott eszembe, ráadásul sokadika volt, pénzünk sem igen lett volna másra. Titokban reméltem, hogy a képtári látogatással hosszabb időre csillapítjuk a magasabb rendű kultúra iránti szomjunkat. Miből sejthettem volna, hogy a tervezetthez képest merőben másként alakul a múzeumi matiné?
  Nem emlékszem rá, hogy az épület melyik szintjén jártunk. A képzőművészet remekei iránt őszintén érdeklődő Kati mögött lépkedve már három vagy négy jókora termet ásítoztam körbe a festményekkel zsúfolt falak mentén. A feldolgozásra váró művészi élményeket egymás közt suttogva megosztó látogatók álmosító zsongása alaposan megdolgoztatta állkapcsom izmait. Bágyadtan hunyódó szemeim előtt semmitmondó, színes foltokká mosódott festmények, és dúlt lelkivilágú szobrászok talányos üzeneteket hordozó kreatúrái süllyedtek a felejtés mocsarába, amikor az ablak melletti sarokhoz érve egy csapásra magamhoz tértem. Egykedvűségemből egy mellmagasságig érő fa talapzatra helyezett, alabástromból faragott, bámulatosan élőnek tűnő női fej látványa zökkentett ki. 
  Stílusában és igényességében annyira elütött a tárlat többi munkájától, hogy joggal feltételeztem, eredetileg nem tartozott a kiállítás anyagához. Kiközösített voltát, sarokba száműzött magányát a vak is láthatta. A keblek felső harmadából induló, finoman kidolgozott torzó egyszerűen lenyűgözött. Rájöttem, honnan ismerős a kőbe faragott

43. oldal

szépség: álmaim gyakorta visszatérő asszonyára ismertem benne! A szelíd arc kedves
vonásaival először fiatalkori ábrándozásaim során találkoztam, a kellemes vonások aztán időről időre álmaimban is felbukkantak. Találkozásunk nem csak azáltal lepett meg, hogy fantáziám eleddig gondosan titkolt látomását kőbe vésve láttam viszont, de a szemébe nézve megrázott az érzés: akárha valóságos személlyel váltottam volna bensőséges pillantást. Olyat, amitől az egy hullámhosszon lévők száz méterről is felismerik egymást. 
  Mindenesetre óvatosan körbenéztem, a körülöttünk sodródó idegenek közül hányan és mit vettek észre a jelenetből. Alig páran tébláboltak arrafelé. Kati a következő teremben nézelődött, feltűnés nélkül léphettem közelebb a rézsút beeső fényben még plasztikusabb, még kifejezőbb archoz. A remekmű csodálatos kezű alkotója, nevét a műve címével együtt elfelejtették feltüntetni, annyi érzéssel nyúlt az anyaghoz, hogy az felért egy szerelmi vallomással. Ebből következően, a szobor minden bizonnyal a modell pontos mása volt, a mester magától nem találhatott ki ilyen sikeredett arcot, legfeljebb gondosan utánozhatta az eredetit. 
  Bármely évszázadban is élt a huszonöt év körüli nő arcát ábrázoló remekmű ihletője, akkor és ott a szemem láttára támadt fel. A márvány felszín ugyan remek álcának bizonyult, de számomra megadatott, hogy mögé lássak. A többi látogató közönyös tekintetéből ítélve egyedül nekem nyílt meg a kőbe rejtőzött csodálatos titok. Amint közelebb hajoltam a távolba révedő szemekhez, az alabástrom réteg előbb füstszerűen áttetszővé vált, a félig leeresztett, álmatag szemhéjakon finom hajszálerek tűntek elő, és a pupilla körül tündöklő szivárványos íriszen hosszú szempillák tükröződtek. Egy pillanatra összeért a homlokunk, amitől halvány mosolyra húzódott a szája, s az orra tövén megrebben a rózsaszín bőr. 
  Valami szépet akartam mondani, valami olyat, ami kedves a fülének, csak hogy nevessen rám, figyeljen rám. És épp akkor, amikor csöndes szóra nyílt a szám, egyenesen rám nézett, s tekintetemet szembogarai mély alagútjába invitálta. A láthatatlan szív ritmusára pulzáló, sötét körök minden lélegzetvétellel világosabbá váltak, s ahogy élesedett és színesedett a látvány, úgy láttam viszont apránként a lelkem mélyén meghúzódó, vágyott világ képét. 
  Mélyen alattam és messze előttem, a távolban enyhe ívet leíró horizont könnyű kézzel meghúzott vonaláig, a mindent betöltő óceán ősi ritmusra lüktető vize húzódott. Egy partközeli, napsütötte dombtetőn álltam, ahová a játékos kedvű szél fel-felszaladt, hogy sós permet formájában ízelítőt hozzon a fehér habok illatából. A nyílt víz felett halakra vadászó, nagytestű fehér madarak taposták a levegőt. Néha összekapták kiterjesztett szárnyaikat, és rakétaként csapódtak a testük körül alig fröccsenő vízbe. Aztán a megragadott zsákmánnyal máris felfelé igyekeztek, s büszkén rikkantottak, ha társaiktól biztonságos távolságba értek. A hatalmas kiterjedésű víz a végtelenbe veszett, s bár nem láttam, tudtam: nincs másik part. Mögöttem megunhatatlanul változatos szárazföld terült el, amely az erdős hegyek közt megszorult völgyeivel, folyókat csitító széles síkságaival éppen olyan beláthatatlan távlatokat ígért, mint az óceán. A domb alján megtelepült falu felé lejtő ösvény két oldalát szédítő illattal virágzó bokrok szegélyezték, s a langyos szélárnyékban kövér bogarak

44. oldal 

zümmögték a mézédes nektárhoz címzett ódáikat. Lábaim alatt halkan dobbant a hídhoz kanyarodó puha földút, s a folyón túl meszelt falaival feltűnt az első ház...
  - Hát te? - kérdezett rám oldalról Kati, s kutató szemmel méregette arcomat, mint aki idegent lát. - Talán rosszul vagy? - aggódott tovább anyáskodó hangon. 
  Az álmából felvert ember tétovaságával néztem rá, először nem igazán értettem, ki ő és mit akar tőlem? Csak annyit fogtam fel, hogy valaki durván kirángatott szeretett hegyeim közül, valaki kopogtatás nélkül rám törte álmaim ajtaját. Szemem a rajtakapott, megszégyenült kamasz gyűlöletével villant felé, képtelen voltam türtőztetni magam. 
  - Hagyj békén! - sziszegtem indulatosan. 
  Nem érdekelt, hogy riadtan hátrébb lépett.
  - De én csak... - elfutotta a könny a szemét. 
  Nem tudta folytatni. Életében nem volt ennyire magányos. Nem akartam, hogy lássa az erőre kapó bűntudattól elvörösödött arcomat, elfordítottam a tekintetem, és ismét a szobor felé fordultam. Már újra bezárkózott alabástromházába, márványszemeiben apró, egyre halványuló csillámok villóztak. A megszakadt történetről semmi sem árulkodott.          
  Az eset után napokba telt, mire Katival sikerült elhitetnem a kiújult gyomorfekélyemről szóló mesét, s hogy a múzeumban igenis a heves görcsöket enyhítendő pihentem a szoborhoz dőlve. Viselkedésem további magyarázatául hozzátettem, hogy abban a fájdalomtól meggyötört állapotban, amiben voltam, senkinek nem lett volna ereje udvariaskodni. Utólag persze bocsánatát kértem a gorombaságomért. A túl hitelesre sikerült előadásomat követően Kati most már a légből kapott fekélyem miatt izgatta magát, úgyhogy megnyugtatásul el kellett mennem a háziorvosunkhoz, aki beutalt röntgenre. A sors iróniája, hogy felvételeken valóban látszottak nyombélfekélyre utaló elváltozások, ami őszintén meglepett, hiszen sosem vacakolt gyomrom vagy a bélrendszerem. 
  Mindenesetre, a véletlenül felfedezett bajomból néhány hét alatt kikúráltak. A jóindulattal viseltető doktor urak a kezelés idején többször hangsúlyosan utaltak a talán évek óta lappangó betegség neurotikus eredetére, sűrűn emlegetve a feszültségekkel teli, kiegyensúlyozatlan életvitelben rejlő további veszélyeket. Minden tiszteletem a hivatásuk magaslatán álló orvosoké volt, de hülyeségnek tartottam, amit mondtak. Megítélésem szerint egyáltalán nem éltem stresszes élethelyzetben. Miután önvédelemből alig foglalkoztam a külvilággal, harmonikus viszonyt ápoltam közeli és tágabb környezetemmel.  Tudtommal jóban voltam magammal is. A megjegyzések azért szöget ütöttek a fejemben, mivel gyerekkorom óta tudtam róla, hogy az anyai ági felmenőim közül nagyanyámat és dédanyámat többször kezelték idegkimerültséggel. Igaz, papíron mindketten gyógyultan jöttek ki a kórházból, de az efféle alattomos nyavalyáktól könnyen sérülnek az örökítő gének. Lehetséges, hogy egy generációnyi kihagyást követően rajtam csattant az ostor?   
  Ennek kapcsán nem hagyott nyugton a múzeumi eset, a napok és hetek múlásával mindinkább kételkedtem a történet valódiságában. Máskor épp ellenkezőleg viszonyultam a dologhoz, és meglódult fantáziával tovább színeztem a valóságban egy-két percig tartó történetet. Az önemésztő kételyek szüntelen zaklatásainak eredményeként példátlan

45. oldal 

nyugtalanság fogott el. Fokozatosan ráébredtem, hogy akár hallucináltam, akár nem, valami végleg megváltozott bennem. Viharos gyorsasággal elegem lett adott idő- és térbeli helyzetemből, és egyre inkább részese akartam lenni a csodálatos szemekben felvillant aranykornak. 
  Szerencsére maradt annyi józan eszem, hogy nem sürgettem, nem erőltettem az újbóli találkozást. Mert ha minden az emlékeim szerint történt, ahogy reméltem, akkor a múzeumban a jövőben rám váró lehetőségek kíméletes felvezetésének lehettem tanúja. Reméltem, ha türelemmel leszek, míg felkavart gondolataim a helyükre találva elfogadják, hogy még várnom kell a magyarázatra, akkor az ismeretlen forrásból származó jeladásnak kedvező folytatása lesz. Persze megeshet, hogy belefáradok az esetleg hosszúra nyúló várakozásba, nos, akkor majd nem kell tovább rettegnem az őrülettől, és minden lelki tehertől megszabadulva részese lehetek a lelki szegények boldogságának. 
  Az alapjaimban megrendítő események után gondosan kerültem a múzeumot. A magamra erőszakolt látogatási tilalom szinte fizikai fájdalmat váltott ki, mégis tovább húztam-halasztottam a valamikori jövőben elkerülhetetlen újbóli találkozást. Egyelőre nem éreztem magamban erőt egy katasztrofális csalódás lábon való kihordásához. Összeroppantam volna, ha kiderül, hogy múltkoriban holmi csalóka fények vagy a képzeletem járatták velem a bolondját. De a csoda elfogadására sem készültem még fel, és halandó emberként jogot formáltam a nem e világi távlatok megkérdőjelezésére, hiszen az erre a sárgolyóra szabott életünk egészen más dimenzióban zajlott, mint amilyenbe az ominózus jelenés bepillantani engedett. 
  Már jó néhány hónapja, hogy ezek az újszerű gondolatok és az általuk kiváltott érzések felforgatták az életemet, s nemigen tudtam eldönteni, mit tegyek vagy ne tegyek. Töltsem ki úgy a rendelkezésemre álló időt, vagyis az életemet, mintha mi sem történt volna? Vagy ne kételkedjek, és az életre kelt torzó által felvillantott dimenziót fogadjam el jövőm élettereként, s ebben az új, talán magam által teremtett világban keressem a boldogságomat? Csakhogy mostanára eltűnt az az alapjaiban rendíthetetlennek hitt világ, amelyikbe anno beleszülettem, a helyébe lépett újról pedig csak annyit tudtam, hogy semmi köze a nyugalom sóvárogva vágyott földjéhez. Egy szép napon úgy gondoltam, elérkezett az újabb találkozás ideje. 

  Miközben emlékeimen rágódva a múzeum sötét termeiben kutattam a szobor után, felértem az első emeletre. A kulcsra zárt teremajtók az első vagy a második rúgásra feltárultak előttem. A lámpa fénykévéje szorgalmasan ugrált faltól falig, saroktól sarokig. A ropogósra száradt parkettát borító vékony porba kusza ösvényeket taposott a bakancsom talpa. Épp fordultam volna ki az utoljára vizsgált teremből, amikor nagyot dobbant a szívem. A fénykör a távoli sarokban egy olyan, jellegzetes formájú talapzatra esett, mint amilyenen első találkozásunk idején a keresett szobor állt. Csak a fehér alabástromfej helyén most valami sötét kendőféle lebbent a gyenge huzatban. 
  Tekintetemet le nem véve róla, közelebb óvakodtam, hogy jobban szemügyre vegyem a

46. oldal 

messziről nézve nem egyértelmű jelenséget. Öt lépés után megtorpantam. Esküdni mertem volna, hogy ahogy közeledtem felé, a fényes, fekete lepel valamivel hosszabbá vált, centikkel megnyúlt a padló irányába. A sötét anyag most többet takart a talapzatból, mint amikor a rávetülő fényben először felfigyeltem rá. Elbizonytalanodtam. Talán a képzeletem játszott velem? Néhány újabb lépés után azonban bizonyossá vált a dolog, s mire mellé értem, a meg-meglebbenő, könnyű anyag a padlót súrolta. Alatta tisztán kirajzolódott a letakart fej profilja. Az erejéből veszített lámpafény nem tudott áthatolni a közelről sötétkék selyemnek látszó leplen, csak a párhuzamosan leomló redők gerincén futott be egy rövidebb szakaszt. Lekapcsoltam a lámpát, és a fáradt elemeket a sötétben tapogatózva újakra cseréltem. 
  Odakint feltámadt a szél, s miközben az ablakhoz közeli óriás platán erős karja a kitisztult ég csillagjait ringatta, a lombok között átzúduló levegő a vastag üvegtáblákat rázta. A felkattintott lámpa fénye a szemembe nyilallt, várnom kellett, amíg elült a káprázat.
  Az alatt a pár másodperc alatt valami megint változott a szobor körül. A lefátyolozott arc magasabbról nézett előre, a fejtető egy vonalba került az orrommal. Ahogyan szeretett gyermeke arcát simítja féltőn az apa, olyan óvatosan húztam végig kezemet a lepel felszínén. Még sosem érintettem ilyen finoman szőtt, légiesen könnyű anyagot. Szinte nem én őt, hanem ő simogatott engem. Az ujjaim közé bújva lágyan cirógatott, csuklóig betakarta elernyedt kezemet, miközben egészen magához vonzott a mögüle áradó különös kisugárzás, ami már-már a szerelem érzéséhez volt hasonlatos. Egy perccel később visszahúzódott és feszesre simult, akár egy sötétkék tó nyugodt víztükre. Padlóra téve a lámpát, fényét a szemközti falra irányítottam, hogy ne világítson a szemembe.
  Mire felegyenesedve visszafordultam, a szobor helyén teljes testi valójában Ő állt. A lány, aki alabástromba húzódva rám várt, aki most végre előbukkant rejtekéből, s a lábaihoz omlott selyemfátyol szabálytalan köréből mosolygott felém. Megvárt. Nem is csodálkoztam igazán, nem lepődtem meg különösebben, hiszen eleve az új találkozás reményében jöttem ide és kerestem meg. Megvárt. És felesleges kertelés, álszent szégyenkezés nélkül mondta a csodálatos szemeivel, mesélte a szépséges testével, suttogta a kívánatos szájával, hogy ő, az ezer éve nekem született ember kezdettől bennem remélte megtalálni élete igazi párját. És tudta, hogy én, a ma gyermeke mindig is az ő régmúlt és jelen közt bolyongó személyében akartam rálelni álmaim megígért társára. És most itt állunk szemtől szemben. 
  Sokat tudott rejtett gondolataimról, titkolt érzéseimről, elfojtott vágyaimról. Helyettem szólt, amikor elmondta, hogy annyi, bármely időben született ember közül csak mi ketten ajándékozhatjuk meg egymást a kiválasztottak végtelen szerelmével, hiszen fiatal korunk óta tudjuk, hogy saját időnkben hiábavaló lenne várni a mindent felülmúló érzésre. Az utunkban álló Időt megkerülő, évszázadokat átívelő vágyakozásunk kizárólag egymásnak szólt, kívülálló ezt nem érthette, és semmiképpen sem befolyásolhatta. A pár hónappal korábbi, első találkozásunk több mint sejttette a folytatást, ami lám, bekövetkezett. Az Idő végtelen folyamának partján egy korábban elsodródott kis kavics bevárta a később indult másikat. Mi ketten már megtapasztaltuk, hogy igenis ki lehet játszani a mindenható Idő

47. oldal 

éberségét. 
  A poros padlón magam alá húzott lábakkal, ülve hallgattam a lány szeretettel simogató szavait. Már nem voltam egyedül, már nem volt egyedül. De egyvalamiben tévedtem. Nem mértem, pontosabban nem mérhettem fel a kettőnk lehetőségei közötti különbséget. Nem egyformán voltunk földi halandók. Ő születésétől fogva olyan képességekkel rendelkezett, amelyek segítségével felül tudott emelkedni az általam ismert dimenziókon, míg én semmiképp sem tudtam volna elsajátítani, legalább egy részét, a tudományának. A huszadik század közepére-végére elfogytak a misztériumok, s akár a kihűlt pásztortüzek pernyéit az őszi forgószelek, széthordták őket a korábbi századok.
  Ennek némileg ellentmondott az utóbbi hetek szürrealista eseménysora, s bár a kiváltó okok egyelőre rejtve maradtak, annyit el kellett ismernem, hogy a szokott kerékvágásából kizökkent világ az új követelmények között a maga módján, de az értelem határain belül mégiscsak működött. Ha reménytelenül magamra maradtam volna, idővel talán megszokom, hozzáidomulok. De így, hogy már ketten voltunk, szóba sem jöhetett holmi megalkuvás.
  - Kedvesem, nem sok időnk maradt, hamarosan fel kell öltenem rejtő fátylamat, hogy megőrizhessem magamat számunkra. 
  A lábainál gyűrűszerűen megült lepel kezdett nesztelenül felemelkedni, gyorsabbra fogta a szavait. 
  - Miután újból felöltöttem alabástrom külsőmet, ne hagyj itt, vigyél magaddal - szólt, és váratlanul gyöngyözően felkacagott. 
  Észrevette, hogy nem tudom mire vélni hirtelen támadt jókedvét. 
  - Csak a torzót vidd, azt a csúnya fahasábot ne cipeld magaddal! - utalt nevetve az ormótlan talapzatra. - Ha kételkedsz a teendőkben, hallgass a szívedre - komolyodott el megint. - Mostantól rajtad áll, hogy sikerül-e végleg egymásra találnunk a közeli jövőben, vagy sirathatjuk az elszalasztott alkalmat, és egy örökkévalóságig várhatunk a következőre. Ha jó utat választasz, örökre elhagyhatom kényszerű börtönömet, hogy aztán minden percet áldhass, amit életünk végéig együtt töltünk. Ne feledd, mostantól mindig és mindenhol veled vagyok - immár a derekán kúszott felfelé a pompás alakját precízen kirajzoló anyag -, de szerető asszonyodként csak akkor élhetek veled, ha rátalálsz a közös világunkba vezető útra. Ebben segítségedre leszek, de én sem ismerem minden ízében a jövőt. 
  Felé indultam de, megálljt intett a fejével. 
  - Most ne érj hozzám, különben elveszek a mindenségben, és akkor neked is véged!
  Kétségbeesetten torpantam meg előtte, a fátyol már a vállait fedte. 
  - Látod, szívem? - mosolyodott el vigasztalásképpen. - Amíg lehet, súgok neked.
  Mintha rozsdás, kenetlen csuklópánt jajdult volna, valami élesen nyikkant a hátam mögött. Hátrakaptam a fejem, és azonnal tudtam, hogy beugrottam az egyszerű cselnek. A figyelmemet mindenesetre sikerült elterelni, s mire visszafordultam, már elkéstem. A talapzaton ismét a jól ismert torzó rajzolódott ki a lágyan lengedező fátyol alól. A finom

48. oldal 

tapintású anyagot lazán a nyakam köré tekertem, és könnyen kibogozhatóra kötöttem. Meglepett a szobor viszonylagos súlya, a méretéhez képest ugyancsak húzta a karjaimat. De legalább nem volt felerősítve, egyszerűen leemeltem a helyéről, és már vihettem is. A fogaim közt tartott lámpa összevissza csapkodó fényénél vigyázva haladtam a hátsó kijárat felé. Bár még tartott a csillagfényes éjszaka uralma, a hajnal közeledtét jelző rigók éneke néha már túlharsogta a lombok zúgását. 
  Az élő ember súlyával vetekedő torzót erőlködéstől izzadtan emeltem a hátsó ülésre, és az esetleges ütődések ellen kitámasztottam egy összehajtogatott pokróccal. A művelet végeztével a kormány mögött kifújtam magam. Átellenben a kiürített Állatkert innenső bejárata állta némán a tekintetemet. Most épp olyan szomorúnak tűnt, mint mellettem az elhagyatott múzeum, aminek odvas fogra emlékeztető, puskagolyóktól szaggatott ajtaját ki-becsapkodta a hideg szél. Vagy mint körülöttem a világ. A nappalok és az éjszakák egybe nyíló, embertelen ürességükben süketen kongó csarnokai olyan, feszültségtől vibráló átmenetiséget hordoztak magukban, aminek nem lehetett tudni a végkifejletét. 
  A kocsiban legalább megbízhattam. A többórás várakozás után engedelmesen indult, gyorsan átmelegedő, kényelmes belsejében az anyja ölében ringatózó gyerek módjára élveztem a hazautat. Otthon a szobrot a legfőbb helyre, az ágyam melletti asztalkára állítottam, úgy fordítva, hogy a gyertya barátságos fényénél legelőnyösebben érvényesüljenek gyönyörű arcvonásai. A kedvesem lényét rejtő alabástrom és a nehéz, durva fegyver nem illett egy helyre. Úgyhogy, a barátomnak tekintett Parabellum ezután az ágy mellé helyezett kispárnán, a kezem ügyében nyugodott. Már amikor nem volt szolgálatban. A csukott ablakokat kitártam, s mielőtt kőbe zárt, hallgatag szerelmem számára kitalálhattam volna valami méltó nevet, a hajnali derengésben a magamra húzott pokrócok alatt elaludtam. 
  Amikor újból kinyíltak a szemeim, a szekrényen villózó digitális óra kilenc órát mutatott. Bágyadt, párás reggelre ébredt Budapest. Az ablakon a kora ősz füstszerű lehelete gomolygott be, a csapdába esett napfény kedveszegetten vergődött a sárgásszürke, híg ködben. Fektemben oldalra fordultam, és a lány felém néző arcát figyelve elmerültem a tegnapról áthúzódott névadás kellemes dilemmájában. Sorra véve életem fontosabb kapcsolatait, igyekeztem felidézni múltbeli barátnőim keresztnevét, hogy véletlenül se a már foglaltak közül válasszak. Érthető módon többször beugrott Kati neve, s noha előtte számtalan kapcsolatom volt, nehezen szabadultam a mellettem legtovább kitartó élettárs fájdalmas emlékétől. Pedig épp ezektől a fájdalmaktól igyekeztem megválni, mondván, ha már nincs velem a régi világ, legalább ne kínozzon az emlékeimen keresztül. 
  Mivel félóra alatt sem jutottam dűlőre, jó ötletnek látszott olyan új, egyik névtárban sem szereplő nevet alkotni, ami hangzásával hűen tükrözi a lány iránti különleges érzéseimet. Vagyis hangulata van, mint például egy kedves dallamnak. Az előszobai gardróbból előkerestem a régen letett spanyol gitáromat, a hideg ellen vállamra vetettem egy pokrócot, és a szoborral szemben az ágy szélére ültem. Ahogy elmerengve babráltam az újrahangolt húrokat, egy idő után feltűnt, hogy az ujjaim minduntalan ugyanarra a régi dallamra járnak

49. oldal 

vissza. Sok évvel ezelőtt hallottam a rádióban, és ennek hatására tanultam meg gitározni. Most a gyakorlás hiányától jól-rosszul, de azért felismerhetően szólalt meg újra és újra az "Aquincumi séta" múltba repítő, szelídségében is felkavaró melódiája. A lágy dallam nyomdokán járva, hamarosan egy hibátlan világ harmóniát sugárzó díszletei között sétáltam szabadon. Egyre tökéletesedett a dallam. Amit rövid betoldások, csekély változtatások révén még inkább a sajátomévá tettem, végül a szertelenül csapongó hangok sora egyetlen hosszú improvizációvá alakult, miközben gondolatban messzire repültem, fokozatosan közelítve a képzelet áthághatatlan határához. 
  Mámoromból egy másodpercekkel korábban bensőmbe furakodott, józanító hang ébresztgetett. Aztán, elunva a diszkrét, ámde hasztalan bajlódást, jókorát üvöltött a fülembe. Pillanatok alatt magamhoz tértem. Az idill megtört varázsának szilánkjai csörömpölve hullottak egymásra a józan jelen betonfalának tövénél. 
  Zsebre dugott kézzel ismerős, fehér köpenyes fiatalember támasztotta a szemközti falat. Rám vetülő, intelligens tekintetében tartózkodó érdeklődés tükröződött. Nem tudhattam, mióta figyel. Első természetes reflexként leugrottam az ágy túloldalán, s még rezgett az utoljára megpendített gitárhúr, amikor kezemben a felkapott Parabellummal felegyenesedtem. Hívatlan vendégemet meglepte a gyorsaságom. A ráirányított fegyvercső láttán védekezően maga elé kapta kezeit, elképedt arcán látszott, hogy nem erre számított. Ijedtségét látva rájöttem, aligha támadóak a szándékai. Jobban belegondolva pedig beláttam, ha ártani akart volna, rég megtette volna. 
  Mivel első rémülete után épp szólásra nyitotta a száját, feszülten figyeltem, mit akar mondani. Ekkor olyan éktelenül hasogató fájdalom nyilallt a fejembe, hogy elgyengült kezemből kihullott a fegyver. Azt sem hallottam, hogy a padlón koppant, vagy az ágyra esett? Mintha izzó parazsat nyomtak volna az agyamba, a fájdalomtól vakon és süketen ugrottam fejest az eszméletlenség feneketlen kútjába.
  Esteledett, mire magamhoz tértem. Támlának vetett háttal ültem az ágy végében. Erőtlen mozdulataimra ide-odabillegtek a lábaimnál romjaiban heverő gitárom szakadt, felkunkorodott húrjai. A mellkasomon és a hasamon nyughatatlan verejtékpatakok kergették egymást. Zúgó fejjel néztem körül a szobát megülő szürkületben. Az idő fél hétre járt. A szoborlány mozdulatlanul és mozdítatlanul állt az éjjeliszekrény közepén. A nyakamhoz kapva megnyugodva konstatáltam, hogy ott van az erősen átizzadt sál is. 
  Erőtlenül visszahulló kezemet a dúlt ágyon heverő pisztoly kemény markolatába ütöttem. A Parabellum kilőtt tárral hevert a combom mellett. A szobát a nehezen illanó lőporfüst ismerős szaga töltötte be, a lepedő redői között üres töltényhüvelyek sárgállottak. 
  Kutyául éreztem magam. Mint egy legyengült, lábadozó beteg, az ablakhoz botladoztam. Odakint, az általam belátható utcákon és épületeken látszólag nem változott semmi. A kihalt város ugyanolyan némán várakozott a teljes sötétség beálltára, mint hetek óta minden este. Egy távoli, magányos galambbúgás némiképp enyhítette szorongásomat. Szalmaszál a riadalom tengerében. Az agyam tompán lüktetett, amikor ismét végigdőltem a rendetlenül széthányt ágyneműn. Heveny memóriazavaromban szinte semmire sem emlékeztem a nap

50. oldal 

történéseiből. Ha ugyan tényleg történt valami rendkívüli. Hiába próbáltam felidézni legalább az utolsó óra eseményeit, nem voltam képes két percnél tovább visszamenni az időben. Pedig nyilvánvalóan történt valami szokatlan esemény, hiszen az oldalfal tenyérnyi felületén, a gyorsuló szürkület ellenére is jól kivehetően, részben csillag formájú, részben szabályos kör alakú lövedékbecsapódások sötét kráterei látszottak. A golyók legalább fél tucat helyen bontották meg a vakolatot.
  Hajnalig másfél doboz cigarettát szívtam el, de az átgondolkozott éjszaka után semmivel sem láttam tisztábban. Végül hajnaltájt, hasamon az újratárazott Parabellummal, elszundítottam. Álmomat senki és semmi nem zavarta, mert amikor dél körül frissen felébredtem, a fegyver még mindig rajtam pihent. 
  Az égbolt felhőtlen kékséggel ragyogott az ablakon túl, a város meleg napfényben úszott. A háttérben a távoli Buda egyelőre még mindig méregzöld színben pompázó hegyei rajzolódtak ki kristálytisztán. Az általános boldogságot sugalló késő nyár, és alig megkülönböztethető ikertestvére, a kora ősz egymással versengve igyekeztek feledtetni a tegnap zűrzavarát. Mivel el akartam hinni, fásult készséggel elhittem nekik, hogy a fehér köpenyes férfi, akinek már az arcára sem emlékeztem, a képzeletem szülötte volt. Egy fantom, egy súlyos idegi trauma késői következménye. A lövedékek által ütött lyukakat még aznap begipszeltem, s mivel a fehér foltok bántóan kiríttak környezetükből, paravánnak eléjük szögeltem az előszobából áthozott falitükröt. 
                                                                            *
  A budapesti székhellyel rendelkező, törvényesen bejegyzett Szabad Akarat Klub (a továbbiakban Szabak, vagy egyszerűen Klub) az alapító okiratban foglaltak szerint szabadidős tevékenységeket szervező polgári egyesület volt. Az a maroknyi állampolgár, aki egyáltalán értesült a társaság létezéséről, nemigen tudott mit kezdeni a talányos elnevezéssel. Körükben teljes érdektelenségbe fulladt a szervezet léte vagy nem léte. Így tudták, s remélték, hogy jól tudják, a Szabaktól e kevesekre állított megfigyelők is, akik a kezdetben nem teljesen légmentesre sikeredett biztonsági intézkedések hibáin okulva a bosszantó csorbát villámgyorsan, és immár profi módon köszörülték ki. A szervezet irányítóinak megítélése szerint ugyanis civilek nem szerezhettek tudomást róluk, mivel a legparányibb kiszivárgott információ is veszélybe sodorhatta működésük hétpecsétes titokként őrzött valódi okát.
  Az egyesületről egy alkalommal idegenek előtt ittasan fecsegő, legfőbb hibaforrásnak tartott alkalmazottat feltűnés nélkül kiemelték a kétszáz munkatárs közül. A szomorú jövőjéről mit sem sejtő illetőnek felajánlottak egy Dél-Amerikába szóló, visszautasíthatatlan tanulmányutat, s a visszatérését követően középvezetői beosztást ígértek. A brazíliai ajándékútba örömmel beleegyező szerencsétlen flótásnak két hét után nyoma veszett, és persze soha többé nem jelentkezett. Az Amazonas fősodrában a folyam óceáni deltájáig eljutni akkor is életveszélyes vállalkozás, ha a sorsot maga ellen kihívó kalandor egy bivalyerős Mercury motorral felszerelt csónakkal indul el a folyó menti Óbidosból. Nevezett város pontosan nyolcszáz kilométerre fekszik az Atlanti-óceántól. A széles folyam közepén

51. oldal 

összekötözve, lesúlyozva kilökött, magatehetetlenül sodródó emberi testnek, értelemszerűen, még ennyi esélye sincs az életben maradásra. Miután rövid időn belül megfullad, vonásait felismerhetetlenségig átszabja a többhetes vízalatti utazás. Elméletben. Mert mire a hideg és sós tengervíz legalább részben kifejthetné tartósító hatását, a ragadozóhalak meg az egyéb folyami húsevők mohósága miatt mindez okafogyottá válik. A lecsupaszított csontok szétszóródnak a mély vízben, és a sötét mederfenéken elvegyülnek a korábbi balesetek és gyilkosságok áldozatainak maradványaival. Lezárul egy földi pályafutás utolsó fejezete. 
  Az itthoni civil megfigyeltek életében különös, véletlennek látszó események törölték ki végleg a Klub amúgy is halvány emlékét. Egyiküket, egy köpcös jegyellenőrt például váratlanul üldözni kezdte a szerencse. Hetente-kéthetente olyan szerencsejátékokon nyert jelentősebb összegeket, amikre addig éveken keresztül eredmény nélkül költötte a pénzét. A sarki újságárus tekintetében észrevehető feszültség tükröződött, amikor a köpcös emberke által rendszeresen vásárolt hetilap mellé kért sorsjegyeket átnyújtotta. A közeli telefonfülke oldalát támasztó, kifejezéstelen arcú, kisportolt fiatalember enyhe biccentéssel nyugtázta az újságos zsarolással kikényszerített ténykedését. És láss csodát, Fortuna érdemtelen kegyeltje már megint nyert egy rakás pénzt! 
  De ez semmi! Tegnap kutyasétáltatás közben talált egy tömött pénztárcát. Egy fedezékül használt fatörzs mögött azonnal megszámolta, huszonnégyezer forint meg valami apró volt benne! Érdekes, az asszony főztjétől ellustult eb szabályosan odarángatta a sétány melletti bokrok tövénél heverő bukszához. Mintha csak tüzelő szuka nyomát követte volna. Pedig azt hitte, hogy már csak zabálni meg aludni tud a vén Barkó. 
  A múltkoriban Laci unokája azzal keltette délutáni szunyókálásából, hogy böhöm nagy csomagot talált a gangra nyíló ajtó előtt. Filctollal ráírták a feladó cég nevét, de az neki nem mond semmit. Mit csináljon vele? A nehéz pakkot erőlködve, szuszogva rakták fel a konyhaasztalra. Kicsit féltek, hátha robbanóanyag van benne. Láttak olyan amerikai filmet... A gyereket azért leküldte a zöldségeshez, mondván, ott olcsóbb a sör, mint a közértben. Ez persze elterelő hadművelet volt, húzta is a fiú a száját, de ment. Mire a csörömpölő sörösüvegekkel visszatért, az asztalon halomban állt a kipakolt csomag tartalma. A dermedten maga elé bámuló nagyapát mintha szélütés érte volna. A vadonatúj hajszárítón, villanyborotván, akkuról is működtethető színes mini televízión, fagyasztó táskán és hordozható CD-lejátszón kívül kilónyi összsúlyú táblás csokoládé, két rúd márkás téliszalámi, és százféle kisebb holmi srófolta feljebb a zsírszagú konyha értékét. A feladó hivatal vezetői egy mellékelt levélben melegen gratuláltak a szerencsés nyertesnek, a közelmúltban megejtett telefonos gépi számtotó fődíját megütő győztesnek. Ebből maga a jutalmazott egy kukkot sem értett, miféle számtotó, meg hogy telefonos játék? Nincs is telefonja. De a félrelökött dobozon szereplő név és cím az övé volt, és most már a nyeremény is a sajátja. Az vesse rá az első követ, aki a helyében feszegette volna a küldemény eredetét. 
  A mázlista köpcössel ellentétben másokat irányított balszerencsék, kellemetlen drámák,

52. oldal 

sőt gonosz tragédiák fosztottak meg attól, hogy újdonsült gondjaikon kívül egyebek is lekössék gondolataikat. Ők voltak többségben. Úgy tűnt, Klubos körökben időközben a "gondot okozni könnyebb és költségkímélőbb megoldás" teóriája diadalmaskodott. A Szabak rombolásra és ködösítésre szakosodott alkalmazottai alapos munkát végeztek, a szervezet irányítói megnyugodhattak, cégük neve végképp feledésbe merült. 
  Az inkognitó biztosítása érdekében tett radikális lépések megtétele a szervezet szemszögéből nézve érthető, hatékonyságának mértéke pedig létkérdés volt. Amennyiben ugyanis valódi tevékenységük nyilvánosságot kap, abból a legkevesebb, hogy országos, de inkább világméretű botrány kerekedik. A Szabak valódi tevékenységére és a kapcsolódó történésekre a kétszáz alkalmazott közül mindössze a jó pénzért szerződtetett, titoktartásra kötelezett, és ennek betartására a megfelelő eszközökkel kényszerített orvosok és mikroelektronikai szakemberek maroknyi csapatának volt rálátása. Rajtuk kívül a Klubbal hivatalosan nem szerződött, de az orvosgárdával napi kapcsolatban álló futárok és referensek tudták a helyüket, és ismerték a láncban betöltött szerepüket. 
  A névtelen megbízók, akikhez a futárok révén a Klub tevékenységének fő- és részeredményei naprakészen eljutottak, kinyomozhatatlan háttérből, de a szédületes költségekből ítélve külföldről irányítottak. Nem kötötték senki orrára, hogy a hatalmas adathalmazból pontosan mire kíváncsiak, de az egyes kutatási fejezeteket lezáró tesztek után menetrendszerűen érkező utasításokból az eszesebbje kikövetkeztette a tendenciát. Azonban a doktorok, és a mikrocsipek világában otthonosan mozgó elektronikai szakemberek IQ-ja nem azért verdeste a plafont, hogy felismeréseiket másokkal is megosszák. Nemcsak munkavégzés közben volt helyén az eszük, hanem akkor is, amikor bölcsen hallgattak az ösztöneik által megszólaltatott vészcsengő hangjára. Noha a szigorú belső hírzárlatnak köszönhetően nem értesültek a brazíliai tanulmányútra küldött munkatársuk különös eltűnéséről, a munkahelyükön uralkodó fenyegetettségérzés nyirkos légkörében jobbnak látták, ha kizárólag a maguk részfeladatára koncentrálnak. 
  A lényeggel amúgy is régóta tisztában voltak. Kísérleti személyeken olyan speciális agykutatásokat végeztek, amelyek célja az emberi pszichés magatartás befolyásolása, és ennek következményeként a mozgáskoordináció irányításának átvétele volt. A célszemély tudatának részleges vagy teljes ellenőrzése lehetővé tette, hogy a morális dilemmáktól megfosztott illető bármilyen jellegű utasításnak eleget tegyen. 
 A módszer, ahogy mondani szokás, menet közben csiszolódott. A kísérleti fázisban lévő projekt, ahogy az lenni szokott, alkalmanként korrekcióra szorult, de a módosítások az eredeti elképzelés lényegén nem változtattak. Ami röviden abban állt, hogy az álomképek keltette ingereket miniatűr memóriában tárolható elektromos jelekké alakították. A donorból származó, elraktározott impulzusokat egyszerű vegyi eljárással rövid időn belül aktivizálni lehetett. A művelet lényege abban rejlett, hogy a felszabadított elektromos ingerek most már minden, általuk stimulált személyben ugyanazt a hatást fejtették ki, mint a gazdatestben. 
  Tegyük fel, hogy a Szabak egyik laboratóriumának kényelmes díványán elhelyezkedő donor, például egy szexuálisan kiéheztetett férfi, a kísérlet idején egy gyönyörű nővel

53. oldal 

álmodva átéli a testi és lelki szerelem összes gyönyörét. Eközben az orvosi asszisztencia mellett tevékenykedő elektronikusok ügyes kis műszere egy tetszőleges mennyiségben másolható mikrocsipbe vezeti az elektronikus jellé alakított kellemes ingereket. Akinek ilyenfajta élményre támadt kedve, az impulzust rejtő parányi anyagot közönséges szemcseppben felszívva, a szem nyálkahártyáján át a szervezetébe juttathatta. A tíz mikronnyi kerek lapocska a látóidegek kötegén az agyba, onnan a végső felhasználóhoz, a kéreg látóközpontjához jut. A célba érést követően azonnal kezdetét veszi az "előadás".
  A "műsort" azonban, annak teljes lefutásáig, egyelőre nem lehetett megszakítani. További megoldandó problémát jelentett, hogy miközben a belső látás aktiválódott, addig a szem elvesztette látószervi funkcióját, lényegében vakká vált. Miután a látóidegek a "műsoridő" alatt nem közvetítették a külvilágból érkező jeleket, az alkalmazó teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került a váratlan külső behatásokkal szemben. A lejátszási idő pontos ismerete csökkentette az efféle rizikót, hiszen az adott időre mindenki kereshetett magának biztonságos környezetet, például egy kulcsra zárható szobát, ahol senki sem háborgatta. 
  Az "előadás" életszerűbbé, kézzelfoghatóbbá vált, ha az ingertárolót még a bevitel előtt felerősítették. Ezáltal a felhasználó nem külső szemlélőként, hanem aktív résztvevőként élte meg a cselekményt. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a mesterségesen kialakított szituációba került alkalmazó felkelhetett kényelmes foteléből, és álombeli partnerével, mint létező személlyel, végigjátszhatta a teljes Káma Szútrát. Miközben valójában tökéletesen egyedül volt a szobában. 
  Az ilyen és az ettől merőben eltérő témájú, katalogizált álomképeket végtelenségig lehetett tárolni. Sosem járt le a szavatosságuk. Az összegyűlt anyagot aztán sok mindenre lehetett alkalmazni, jóra és rosszra egyaránt. A Szabak kutatási irányvonalának utóbbi időkben bekövetkezett módosulása az utóbbi, vagyis a rossz célok elérése érdekében történő felhasználás szorgalmazását valószínűsítette. Az orvosok e feltevéssel egybecsengő intuíciója később beigazolódott, és a prostitúció, a drog meg az illegális fegyverkereskedelem háromsávos bűnsztrádája - ahol a színes bankók felvert őszi falevélként kavarogtak a tövig nyomott gázzal pokolba tartó nehézfiúk nyomában - egy rohamtempóban épülő negyedikkel, a személyiségkereskedelem érdes sávjával készült szélesedni.  
  Az egyre tökéletesedő, de még nem kiforrott termék hatásfokát időről időre a gyakorlatban is próbára kellett tenni, hiszen az amúgy kecsegtető laboratóriumi tesztek önmagukban nem nyújtottak garanciát a végső sikerhez. A veszélyes buktatókkal teli emberkísérletek korai áldozatai a senkinek sem hiányzó hajléktalanok népes táborából kerültek ki. Az olcsó kocsmák még nem egészen leépült látogatóit, a huzatos aluljárók és a fapados nyáresti parkok foghíjas lakóit néhány üveg sör, némi tömény, ritkábban készpénz ígéretével verbuválták, ahogy félrevezetésül mondták, véradásra. Közülük többen valóban vérükkel fizettek az alamizsnáért, és a Klub titkos laboratóriumaiból, műtőiből gyakran mentőautóban vagy halottaskocsiban távoztak a kiforratlan technikák alkalmazása közben elszenvedett agyvérzések és szívinfarktusok miatt. A hullákat később hamis kórházi illetve halottkémi

54. oldal 

igazolásokkal az ország különböző krematóriumaiban tüntették el. A költséges megoldást idővel egy jelentős bevételt produkáló megsemmisítő eljárás váltotta fel. Az emberi roncsokat ugyanis a kísérleti laboratóriumok tőszomszédságában rohamtempóban felépített részlegbe, az elfekvőbe szállították. Az agyhalott pácienseket itt addig tartották éltető gépeken, amíg az utolsó pénzzé tehető szervüket is ki nem árusították. A maradék ment a megsemmisítő kazánba.
  Néhányan látszólag jól jártak. Pár napos bent tartózkodás után különösebb megrázkódtatás nélkül hagyták el a klinikát, azonban az érdeklődő szesztestvéreknek sehogy sem tudtak beszámolni a távol töltött időről. Az valahogy átsiklott emlékezetük amúgy is ritka szövésű hálóján. A továbbiakban nem is nagyon maradt idejük a történteken gondolkozni, ugyanis a hitelező kocsmárosok őszinte bánatára lépten-nyomon villamos vagy busz gázolta halálra a veszélyekre újabban feltűnően fittyet hányó cimborákat. 
  Mielőtt a rendőrségnek szemet szúrt volna a fővárosi csöves társadalom addigi halálozási rátáját messze felülmúló, drasztikus létszámcsökkenése, a Klub taktikát váltott, és finomított a kísérleti célra alkalmas emberanyag begyűjtési módszerén. Konspirációs gyakorlattal rendelkező utcai megfigyelőhálózata révén megkezdte az egészségesnek látszó fiatal és középkorú férfiak diszkrét beszervezését. Ami a gyakorlatban úgy működött, hogy két megnyerő külsejű Szabak-alkalmazott - a nagyobb bizalom kedvéért egyikük minden esetben csinos, jól öltözött fiatal nő volt - megállította az előzetes kritériumok alapján kiszemelt járókelőt. Hamis igazolványokat villantva népegészségügyi kérdezőbiztosként mutatkoztak be, majd a gyanútlan áldozatból udvariasan, pár perc leforgása alatt kiszedték a lényeges adatokat. A válaszok segítségével két perc múlva tisztában voltak a kiszemelt egyén alkalmasságával vagy alkalmatlanságával. Ez utóbbi esetben kedves köszönő formula kíséretében útjára engedték az illetőt, figyelmébe ajánlva a rendszeres testmozgás egészségre gyakorolt pozitív hatását. Ha a válaszok alapján nem merültek fel kizáró okok, azaz a kérdezett nőtlen, gyermektelen, egészséges és esetleg tartósan munkanélküli volt, akkor következett a felajánlás, aminek az elfogadása vagy az attól való elzárkózás eldöntötte a férfi sorsát. Amennyiben a kérdezett személy őrangyala a legjobb formáját hozta, védence nemet mondott az ajánlatra, jól nevelten elköszönt és továbbállt.  
  Rám aznap, a beszervezés napján, nem ügyelt semmilyen égi patrónus. Igaz, valószínűleg nem is hallgattam volna rá. A párossal való találkozás idején még nem hittem a babonákban, a különös megérzésekben, az okkult és irracionális dolgokban. Nem azért, mert annyira okosnak és minden titkok tudójának gondoltam volna magam, egyszerűen csak nem érdekeltek az általam orvosi hatáskörbe esőnek aposztrofált lelki megnyilvánulások. 
  Mint utóbb megtudtam, aznap, sőt azon a héten úgy jött ki a lépés, hogy én voltam az egyetlen, aki beleesett a Szabak ravasz csapdájába. Mint örökös anyagi terhekkel megáldott ember, kényszerűen elfogadtam a szimpatikus páros pénzkereseti lehetőséggel kecsegtető, másnapra szóló meghívóját. Mielőtt elváltak volna útjaink, még ott helyben, az Opera melletti presszóban sebtében vázolták majdani teendőimet, amiből annyit fogtam fel,

55. oldal 

hogy feladatom valami mentális és pszichés megtisztulásra alkalmas terápia továbbfejlesztésével van kapcsolatban. Mindössze annyi teendőm lesz, hogy egy kényelmes karosszékben ülve érdekes filmeket nézegetek, miközben egy többfunkciós, speciális műszerrel a képkockák által kiváltott agyi és testi reakcióimat mérik. Szóval, egy rakás drót lóg majd rajtam, de két óránként pihenőt iktatnak közbe, és akkor mindet leszedik rólam. Az anyagiakat illetően ne fájjon a fejem. Az általában egy hétig tartó, bentlakásos, könnyű és kellemes feladat szerződésben rögzített díjazásával kapcsolatban eddig senki sem reklamált, az érintettek azt inkább nagyvonalúnak tartották. Ami valószínűleg igaz volt, csak a szünet nélkül mosolygó páros azt a később megismert tényt hallgatta el előlem, hogy a gyér számú önkéntesek fele a kísérletek alatt elhunyt, a többiek pedig olyan súlyos agykárosodást szenvedtek, hogy egy hét után nemigen lehetett őket emberszámba venni. Így aztán ez idáig senkinek sem állt módjában felvenni azt a bizonyos, jelentős összeget. 
  Miután hazaértem, kedvesemnek erősen átdolgozott formában tálaltam a történteket. Tartottam tőle, hogy az eredeti verzió komoly ellenállást vált ki. A pénzre pedig, ha valamikor, akkor most égetően szükségünk volt. Egyébként Katit, akivel évek óta harmonikus élettársi kapcsolatban éltem, nem említettem a kérdezősködő párnak. Életem hűséges társát ösztönösen védve, nemes egyszerűséggel elhallgattam a létezését. Az esetleges párkapcsolatomra vonatkozó, mintegy mellékesen feltett kérdésre azt válaszoltam, hogy se kutyám, se macskám, egyedül élek. Katit végül sikerült fellelkesítenem a váratlanul jött, jól fizető vidéki munkáról szóló, remekbe szabott színészi alakításommal. Miután becsomagoltuk egy heti holmimat, fél éjszakán át tartó, kiadós szeretkezéssel ajándékoztuk meg egymást.
  Másnap, sporttáskával a kezemben, a megbeszélt órában becsöngettem az adott címen. A viaszos képű portás útmutatása nyomán egy sárga kockaépület levegőtlen szobájában kötöttem ki. A tavaszi verőfény küszködve préselte át magát az ablakok füstüvegén, a lefojtott fénytől az irodaszerű helyiségben furcsán hamis, majdhogynem gyászos hangulat uralkodott. A szintúgy erőtlen benti világítás mellett tompán és sterilen csillogott a csővázas íróasztal sima felülete, amelyen egyetlen ujjlenyomatot vagy porszemet sem lehetett felfedezni. A berendezés többi része, az ötlettelen ülőgarnitúra, a pedánsan elhelyezett, egyhangú fotelok, a feszes vigyázzban álló nagy iratszekrény, az apró mintás padlószőnyeg, az efféle helyeken elmaradhatatlan televízió és képmagnó, valamint a számítógép és csatolt részei mintha imént érkeztek volna az áruházból. Az ember szeme önkéntelenül árcédulák után kutatott. 
  A dögunalmas berendezéstől önkéntelenül ásításra nyíló szám udvarias mosolyra húzódott, amikor az ablakon kibámuló, monoton szövegét a füstüvegnek mormoló, siralmasan átlagos küllemű emberke ismét felém fordult. A végtelen unalmat árasztó okostojás szakzsargonban tálalt, latin kifejezésektől hemzsegő terjedelmes előadásából addigra kiszűrtem, hogy a fickónak és társainak valamiért roppant fontosak azok a kísérletsorozatok, amelyek sikeréhez a magam módján én is hozzájárulhatok. Kezdtem gyanakodni, hogy hálát vár tőlem, amiért részese lehetek az emberiség boldogulása

56. oldal 

érdekében kifejtett erőfeszítéseiknek. De a kis ember egy határozott mozdulattal orrom alá tolta az aláírandó szerződést, és ezzel megtört a szavaiból áradó pátosz varázsa. A papír mellett sürgetően koppant a golyóstoll. 
  A nevemet a megfelelő helyre firkantottam, és hogy a rendkívül ellenszenves figurát kissé felbosszantsam, az olcsó tollat tüntetően kimért mozdulattal tettem vissza az asztalra. Hogy értsen a gesztusban rejlő célzásból. Az emberke nem érzékenykedett, elégedetten bólintott. Megvolt az új madár, a kísérleteket folytathatták. Éppen idejében. Az előző jelentkező két napja nem reagált semmiféle ingerlésre, teljesen lemerült. Hamarosan elszállítják. Az értelem nélkül vegetáló test tárolása egy másik részleg kompetenciája. Az új jövevényt életben tartó gépekre kapcsolják, amivel a hozzá hasonlóan végzetes agykárosodást elszenvedők mozdulatlan, néma társaságának egyenjogú tagjává válik. Ezek után már csak számozott raktári példánynak minősül, és a továbbiakban az illegális szervkereskedelem megrendeléseit elégíti ki. Miután minden használható szervet kiárusítottak belőle, a maradékot krematóriumban megsemmisítik. Ezekről a figyelemre méltó és roppant elgondolkoztató dolgokról a szürke emberke mélyen hallgatott.
  Az első napok hangulatát meghatározó természetes tartózkodás, bizalmatlanság a harmadik napra fokozatosan feloldódott bennem, s a délelőttönkénti kezdéskor immár kedélyes fesztelenséggel évődtem a bűbájos asszisztensnővel. Amennyire ennyi idő alatt lehetséges, összebarátkoztam a minden kísérletnél jelenlévő fiatal Laskó doktorral, akivel hamar megértettük egymást, és a gyakorta fárasztó tesztek közé iktatott szünetekben jókat röhögtünk egymás történetein. Bár iskolázottságunk foka eltért, intelligenciaszintünk közel azonos volt. Érdeklődési körünk is szinte fedte egymást, így nem csoda, hogy könnyen szót értettünk lényegében mindenben. A nagy fokú baráti megértés nem annyira a közös munka, inkább egyfajta hallgatólagos báty-öcs kapcsolat mentén alakult ki közöttünk.
  A napi megfigyelések a negyedik délelőttig a szokásos módszerek alkalmazásával zajlottak, vagyis először műszerekkel mérték a szemcseppekben adagolt álomingerek hatásfokát, majd a pihenőidőben Laskó doktorral négyszemközt megbeszéltük a tapasztaltakat. Némi szusszanás után következhetett a kettes, hármas és négyes számú kísérlet, és így tovább, egészen addig, amíg nem mutatkoztak koncentrálóképességem széthullásának jelei.  
  Azon a bizonyos negyedik napon, reggeli után, kötelességtudóan bevettem az előírt vitamintablettákat, ittam rájuk fél liter narancslevet, és szerencsés fickónak éreztem magam. Általános megelégedettségem a munka kezdetéig tartott. Miután a testméretemre állított megfigyelőszékben kényelembe helyeztem magam, a dolgok az eddigiektől eltérően kedvezőtlen fordulatot vettek. A szokásos formában, vagyis szememen át bejuttatott ingercsipeknek, a fejemre és a testemre helyezett érzékelők szerint, sehogy sem sikerült aktivizálódniuk. Nem oldódtak fel rendesen, vagy máshol keletkezett hiba? A félóránként megismételt beavatkozások hatástalanok maradtak. A tanácstalannak látszó asszisztenciával együtt én is értetlenül figyeltem az inaktív kijelzőket. 
  Bármennyire igyekeztem lazítani a siker érdekében, s amikor ez nem vezetett eredményre,

57. oldal 

minden erőmmel összpontosítani, a sokadszorra is stimulált idegrendszerem és agyam nem volt hajlandó belemenni a játékba. Már három, meglehetősen nagy költséggel előállított kapszula ment veszendőbe. A testem általános állapotát figyelő műszerek továbbra sem jeleztek eltitkolni szándékolt akciót, vagyis szabotázst, de különben is, emberi akaraterővel képtelenség lett volna ilyen tökéletes ellenállást tanusítani. 
  A harmadik hiábavaló nekiveselkedés után a hidegvérét mindvégig megőrző Laskó doktor a szomszédos laborokból többeket áthivatott sürgős konzultációra. A kísérletekre jelentkezők hiánya miatt huzamosabb ideje munka nélkül unatkozó orvosok szinte futva érkeztek a rendkívüli esemény hírére. A szép számban összegyűltek előtt háromnegyed óra leforgása alatt további két esetben ismétlődött meg a lehetetlennek tartott baleset. A kudarcrepertoár folyamatos bővülése alatt mindvégig ura maradtam önmagamnak. Tisztán láttam és hallottam a spontán kirobbant, indulatoktól fűtött szakmai vitákat, és a reflexemmel sem akadt gond, mert valahányszor a térdem alá koppintottak a kis kalapáccsal, akkorát rúgtam, mint egy feldühített ló. Tudatom sértetlenségének bizonyítására folyamatosan és érthetően beszéltem gyermekkori emlékeimről, és sok minden másról, de a körülöttem tüsténkedő doktorokat láthatóan nem érdekelték a nosztalgikus színezetű visszaemlékezések. 
  Pedig talán nem ártott volna jobban odafigyelni a rendkívüli eset szenvedő hősére, azaz rám. Ez esetben valamelyik tudornak feltűnt volna a mind keményebb szóhasználatban tetten érhető, fokozódó agresszivitás, bensőm markáns átalakulása, amint lassan, de biztosan távolodik korábbi szelíd énjétől. De a doktor urak hiúságát jobban sértette az érthetetlen szakmai kudarc, mintsem hogy a kísérleti alany lélektani változásával bíbelődtek volna. A teszteket a nyilvánvalóan tisztázásra szoruló probléma kiértékelése érdekében aznapra befejezettnek nyilvánították. A délután hátralévő idejére pihenőt kaptam, amit eléggé közönyösen fogadtam. 
  Ebédidő volt, a máskor jóval nyüzsgőbb alagsori étterem faliórája délután kettőt mutatott. Talán a laboratóriumban elszenvedett izgalmaktól, talán mástól, de feltűnően álmos és bágyadt voltam. A tágas helyiségben csaknem egymagamban ücsörögtem, rajtam kívül egy idős asszisztensnő tartózkodott idelent. Várhatták valahová, mert sietve kapkodta magába az ételt. A doktor urak nem jöttek le, távollévő kollégáik után telefonálták körbe a várost, türelmetlenül várva, hogy kiteljen az átfogó konzultációhoz szükséges létszám. Aznap kedvenc ételem, brassói aprópecsenye uborkasalátával volt a menü. Villámmal kedvetlenül turkáltam a kiválóan elkészített, egész embert kívánó, hatalmas adag szakácsremekben. Nem éreztem jól magam. 
  Fáradtságtól hunyódó szemhéjaim mögött ismeretlen fájdalom nyilallt, s fordított vissza az álom kapujából, hogy aztán tovább bukdácsoljak a félig-meddig ébrenlét rögös útján. Egy türelmetlen ér karcos, surrogó rángásokkal dobolt a halántékomon, túlérzékennyé vált dobhártyám idegesítően felerősítette lüktetéseinek hangját. A makacsul terjedő kín átkozott hínárként csavarodott a végtagjaimra, s mintha parazsat nyeltem volna, égett a torkom, de mindez semmiségnek tűnt az egyik pillanatról a másikra rám szakadó fejfájáshoz képest. A

58. oldal 

szemem szikrát hányt, ahogy a felpörgött érverés ritmusára vasalt bakancsok masíroztak a súlyuk alatt beszakadni készülő koponyámon. 
  Valami tennem kellett, ha nem akartam helyben megőrülni. Tekintetem a néhány méterrel odébb magányosan falatozó, patyolatfehér köpenyébe süppedt idős nőre esett. Szinte fuldokoltam az elfojtott dühtől. A kegyetlen fájdalmak hatására annyira bevadultam, hogy a nő felé fordulva szabályszerűen morogtam, akár a támadni készülő kutya. 
  - Hogy tömi magába azt a rohadt kaját! - hergeltem magamat. 
  Aligha tudtam volna észszerű magyarázatát adni, miért csúsztatom zsebembe a villát. 
  - Mint aki sosem zabált ilyen jót, pedig már vagy hetven éves a vén kurva! Nézd csak, most meg idebámul a pofámba! Az anyád, fejezd már be az ebédet, és húzz el a büdös francba! - ordítottam emberi mivoltomból kivetkőzve.
  Felpattantam ültömből, és a széket olyan erővel hajítottam a hátam mögé, hogy feldöntött néhány továbbit, de még ez sem volt elég, a kezem ügyébe eső felborultak közül párat teljes erőből a csempézett falhoz vágtam. A hajdani szépségének romjait méltósággal viselő hölgy először elképedten figyelte őrült dühöngésemet, aztán észbe kapott, és ijedt igyekezettel próbált közömbösnek látszani. Félelemtől elszürkült arcát óriási lélekjelenléttel elfordította, de későn. Már elég okot adott rá, hogy személye felkeltse a figyelmemet. Ösztönös védekezésként mozdulatlanságba merevedett, akárcsak a veszély idejére magukat halottnak tettető bogárkák. A fejét kissé lehajtotta, tekintetét konokul a hűlő ételmaradékra szegezte. A hirtelen beállt csendben aprókat rebbent a füle, a hallása talán fiatal korában sem működött ennyire tisztán. A mályvaszínű kövezeten sietős léptek közeledtek, és megálltak a széke mögött. A szerencsétlen asszony tisztességben megőszült feje kegyetlen erővel vágódott a tányéron heverő kilenc szál hasábburgonya, a két, kockára vágott húsdarab, és a véletlenül odahullott uborkaszelet közé. Arcán egy utolsó csodálkozó kifejezést oldott utánozhatatlan nyugalommá a gyors halál. Az el nem fogyasztott étel szétszóródott maradékai, meg a széttört tányér darabjai szigetként álltak ki az asztal lapján sebesen terjeszkedő piros tengerből. A meleg vér sajátos kipárolgása elnyomta a viaszosvászon terítő megállapodott zsír szagát, a bőséges utánpótlás nyomán növekvő vörös tócsák képződtek az asztal alatt.
  Hátrébb léptem, mert a jobb oldalán szétmállott koponyából feltörő vérpatak kezdte körbefolyni a cipőm orrát. Az asztalra borult vékonyka test még inkább belesüppedt a köpenybe, az élettelenül csüngő kezek mintha az elfolyt vérért nyújtóztak volna, igyekezvén visszahozni a reménytelenül elszállt életet. Eközben valahogy magamhoz tértem, és iszonyodva, hitetlenkedve bámultam a kezeimet. Nem akartam elhinni, hogy percekkel előbb ezekkel oltottam ki egy ártatlan ember életét. Forgattam, vizsgálgattam őket, de minél tovább figyeltem az egészséges, hibátlan bőrt, a napbarnított kézfej kiszőkült szőrszálait, a makulátlan körmöket, mindezt egyre idegenebbnek, nem hozzám tartozónak éreztem. Semmi közöm nem volt hozzájuk. Mintha érdektelen múzeumi vitrintárgyakat bámultam volna. 
  Megráztam magam, és tudtam, hogy mindez sajnos nem igaz. Ezt bizony én tettem, de

59. oldal 

vajon miért? Az őrületes fejfájás csinált volna belőlem vérszomjas állatot? Tényleg, hová tűnt a hasogató fájdalom? Valamikor elillant, de olyan nyomtalanul, mintha sosem létezett volna. Két lépésnyire álltam áldozatom széke mögött, és a kificamodott nyakú halott asszony hátát nézve felvetődött bennem a kérdés, vajon akkor is öltem volna, vagy megkíséreltem volna ölni, ha történetesen valami bivalyforma, megtermett férfival találom szemközt magam? 
  Leguggoltam a halálban nyitva maradt, fényüket vesztett szemek elé. Ha már megtettem, akkor legyen bátorságom szembenézni a "művemmel", hogy sose felejtsem el, amíg élek. Gyengéden átnyúltam a homlokba tapadt hajszálak között, félresimítottam a ragacsos tincseket, és remegő ujjakkal lezártam a fennakadt szemhéjakat. 
  Különös rituálémat erősödő lábdobogások zavarták meg, a sebesen közeledő hangok végleg észhez térítettek. Nyilván értem jöttek. Első gondolatom a menekülés volt, de hová? Az alagsori éttermet csak felfelé indulva hagyhattam volna el, de az arra vezető utat most zárták el előlem. Esélyem sem volt kijutni, főleg, hogy az élen Laskó doktorral, már le is ért a köpenyes csapat. A lépcsősor aljában megtorpantak, és meghökkent képpel engem meg a halottat bámulták. Nem tudtam mire vélni, de ahogy nézegettek, méregettek, egyáltalán nem látszottak feldúltnak, a tekintetük harag vagy ijedtség helyett elismerést sugárzott. Tisztán hallottam, amint egymás felé fordulva rólam értekeztek, mint olyasvalakiről, aki messze felülmúlta az előzetes várakozásokat. Páran elégedett arccal kezet ráztak, mintha gratulálnának egymásnak. Hé, itt mindenki megőrült?! Ekkor már nyíltan a szemembe nevettek, miközben roppant boldognak tűntek. Mi a fene van ezekkel?
  Egyszerre csend lett. Mellettem az idős asszony teste lassan oldalra csúszott, közben az arcával és a hajával párhuzamos sávokat húzott a műanyag asztalterítőn szétterült, hártyásodó vértócsába. Mielőtt elkaphattam volna, lezuhant a kövezetre. Valószínűleg képzelődtem, de mintha az ütéstől nyögött volna egy utolsót. Megbabonázva néztem az eséstől meggyűrődött köpenyt, és egy suta mozdulattal a nő után nyúltam, akárha fel akarnám segíteni a földről. A gesztus láttán újraindult mögöttem a suttogás. Mire megfordultam, a korábbinál is izgatottabb társaság tagjai élénken gesztikulálva vitatkoztak, egyesek elmélyülten jegyzeteltek. Én és áldozatom akárha ott sem lettünk volna. Csodálkozva figyeltem a tudós csapatot, a fiatal Laskó doktor kivételével javakorabeli férfiakból álló, locsogó nyájat, és éreztem, hogy újra felgyülemlik bennem a harag. Most legalább tudtam az okát. Azok ott végre dűlőre jutottak valami kardinális kérdésben, és megint rám terelődött a figyelmük. Barátságosan nógatva integettek, hogy bátran menjek közelebb. 
  - Na, jöjjön már, ne kéresse magát, fiam! Nem esszük meg ebédre - próbálkozott atyáskodó határozottsággal egy körszakállas, vörös képű doktor, és a nyomaték kedvéért a jegyzettömbjére csapott. 
  Zsebre vágott kézzel odaballagtam, és kihívóan a szeme közé nézve megálltam előtte. A körszakállas a nézésemből sugárzó megvető fenyegetéstől hátrahőkölt, többen elhúzódtak a közeléből.

60. oldal

  Az odafent konzultáló társaság néhány perccel korábban értesült az étteremben
történtekről. A hírrel közéjük rontó mosogatófiú őszinte felindultsága kizárta a rossz tréfa lehetőségét, de azért jobbnak látták, ha saját szemükkel győződnek meg a lefestett borzalmakról. Az izgalomtól és a futástól kifulladt konyhai alkalmazottnak fel sem tűnt, hogy a dokik inkább kedélyes türelmetlenséggel, mintsem a várható szörnyűségektől előre elborzadva tülekednek a lefelé vezető lépcsőkön. A délelőtti kísérletek kapszulákkal teletömött főszereplőjének vadállatias viselkedése a kevés morális tartalékkal rendelkező csapatból elsősorban szakmai érdeklődést váltott ki, a gyilkosság ténye háttérbe szorult. Igaz, ha úgy vesszük, ők sem voltak különbek nálam, közvetve vagy közvetlenül több tucat ember halála száradt a lelkükön. Az eredményesség érdekében rájuk kényszerített célirányosság, a minden másnál fontosabb feladat érzelemmentes elvégzésének parancsa kilúgozta lelkükből a mások iránti empátiát. A Klub által kívánatosnak tartott alacsony morális szint elérésében kiemelt szerepet játszottak eredendő jellembeli fogyatékosságaik. Akkor és ott, a rémült öregfiú szemébe bámulva persze még nem láttam át az ok-okozati összefüggések szitáján, de sejtettem, hogy a történtek ellenére, erkölcsi vonatkozásban messze a díszes csapat felett állok. 
  Pár másodpercig szemben álltam a szemüvegén zavartan igazító öregfiúval, nem szóltam semmit. A nadrágom jobb oldali zsebe enyhén kidudorodott, ahogy ujjaim összezáródtak a benne lapuló villa körül. Szem nem követhette a gyors mozdulatot, kéz nem akadályozhatta a szándékot, a hegyes krómacél ágak négy helyen szúrták át és szakították fel a körszakállas rózsaszín arcbőrét. A villa szilánkokra morzsolt két szuvas rágófogat, és a felnyársalódott nyelvet tőből kiszakítva, elakadt a szájpadlás mögötti kemény csontban. A borzalmas sérülést szenvedett koros ember azonnal sokkot kapott a fájdalomtól. A torkába toluló vértől fuldokolva, kimeredt szemekkel keresett valami stabil kapaszkodót. Önkívületi állapotában egyik köpenyestől a másikig tántorgott, de közeledtére a sokat látott kollégák is iszonyodva húzódtak hátrébb. A félelemtől immár szürkére vált arcból, mint meglékelt hordóból a vörös bor, messzire szökött a feltörő vér, az eszméletvesztés határán imbolygó alak körül csúszóssá vált a kövezet. 
  Valaki nővér után kiáltott, amitől megtört az általános bénultság. Többen felszaladtak a lépcsőn, hogy kötszereket, fájdalom- és vérzéscsillapítókat hozzanak a bajba jutottnak. A félkörívben ácsorgó többiek figyelme újra felém fordult. A korábbihoz képest kevésbé barátságosan, de még inkább fokozott érdeklődéssel méregettek. A kitartóan vizslató szemek kereszttüzében hamar lehiggadtam, ugyanakkor egyre jobban összezavarodtam, mivel nem tudtam mire vélni a szemben állók tapintatlan gyávaságát. A furcsa passzivitás láttán morbid gondolatom támadt, miszerint ha egyenként sorra véve, módszeresen legyilkolnám őket, a fogyatkozó számban életben maradók legfeljebb gyorsabb jegyzeteléssel reagálnának, de a világért sem tennének ellenem semmit. 
  Furcsa módon a szereposztás kezdett kínossá válni. Ókori rabszolgák állhattak így az őket bizalmatlanul mustráló szabadok előtt, mialatt a rabszolga-kereskedők dicshimnuszt zengtek a portéka látható és rejtett értékeiről. A rég elporladt patríciusok helyén most a

61. oldal 

doktor urak toporogtak tanácstalanul, hitték is meg nem is, amit láttak. Úgy tűnt, nehezen tudják megemészteni a nemrég még kezesbáránynak elkönyvelt kísérleti alany új keletű gyilkos hajlamait. 
  Időközben visszaérkezett a kötszerekkel felszerelkezett csoport, de az elcsendesedett körszakállas menthetetlenül kivérezve feküdt az oldalára fordulva. Sietve távozó lelke talán már be is érte az idős asszonyét. A borzalmas halált előidéző corpus delictit valaki korábban kihúzta a széttépett szájból. A jóakaratú, kétségbeesett lépés végzetes hibának bizonyult, hiszen a nyílt seben gyorsabban áramlott ki a vér, s vele az élet. A sebtében félrehajított villa pár lépéssel előttem hevert, csak ugranom kellett, hogy elérjem. Ugrottam is, mert jobbnak láttam valami fegyvert tudni a kezemben, amivel lehűthetem az alkalomadtán felocsúdó társaság bosszúálló kedvét. Azért nagy tételben nem fogadtam volna rá, hogy a fehér köpenyes birkanyáj nem kergül meg váratlanul. Az én napom sem úgy indult, ahogy utóbb alakult. 
  Rövidesen kiderült, hogy az a felejthetetlen negyedik nap tényleg nem az én napom volt. Meglehet, hogy a köztem és a villa között húzódó távolságot jól mértem fel, ámde elrugaszkodáskor megcsúsztam a környező vércseppeken, s a lábam alól kiszaladó kövezet keményen odavágott a térdeimnek. Az imént birkáknak titulált doktorok, mintha csak számítottak volna a hibámra, egyszerre rám rontottak, ütöttek-vágtak, ahol és amivel értek. A támadás váratlan és mindent elsöprő volt. A fizikai túlerőnél bénítóbban hatott a szokatlan testmozgástól kipirult doktorok szenvtelen ábrázata, meglepett és megijesztett az arcukra kiülő üresség, a verésemet mintegy unalmas kötelességgé degradáló közöny. A csúszós kövön néhányan rám zuhantak, és a súlyukkal lenyomtak. Majdnem megfulladtam, mire lekászálódtak rólam. Közben azért belém rúgott, aki hozzám fért. Letiport ujjaim és megrepedt jobb csuklóm eleve védekezésre képtelenné tettek, de különben sem tudtam volna ellenállni ekkora túlerőnek. Annyian fogtak le, hogy erőm tizedét sem tudtam mozgósítani, s hamarosan bekövetkezett, ami legrosszabb álmaimban sem fordult elő: magamban a mielőbbi végért rimánkodtam. A poklok poklát jártam meg, mire elmerültem az öntudatlanság feneketlen sötétjében.
  A lemenő Nap ferdén besütő sugaraitól átmelegedett, áporodott levegőjű szobában tértem magamhoz. A puritán berendezésű helyiségben a szokásos létszámot jóval meghaladó fehér köpenyes ácsorgott csoportokba verődve. Némelyek izgatott beszélgetésbe merültek a körülöttük állókkal, mások a székeken és a díványokon ülve csöndesen kavargatták a kávéjukat, és távol tartották magukat a vitatkozóktól. A jelenlévő urak egymással vagy saját magukkal voltak elfoglalva, velem, a kényelmetlen fotelben éledező testi-lelki ronccsal látszólag nem törődött senki. Gyengének és kiszolgáltatottnak éreztem magam, alig bírtam mozdítani zsibbadt, verítékes testemet. Edzőcipőm talpa szerényen nyikkant a műbőrrel bevont lábtartón. A közelben állók közül néhányan felfigyeltek a mozgolódásra, és sietve közrefogtak. Ettől rosszabbul lettem, és a friss levegő hiányától kis híján újból elájultam. Egy akkurátus nővér ráérzett a lényegre, sorra nyitogatta a kilincsre zárt ablakokat, szélesre tárta és  kitámasztotta az erős huzatban bevágódni készülő ajtót, utoljára bekapcsolta a

62. oldal 

régimódi mennyezeti ventilátort. Az ajtóból szótlanul végigmérte a tevékenységét mintegy okuló szándékkal figyelő társaságot, és a néma véleménynyilvánítást követően távozott. A doktorok feltűnően kerülték egymás tekintetét. 
  A kellemesen hűvös, oxigéndús légáramlattól újfent magamhoz tértem. A tudós elmék végre rám koncentráltak, vízzel kínáltak, újsággal legyeztek, segítettek felülni, egyszóval törődtek velem. Összevert arcom hálásnak szánt grimaszát a legközelebb állók is félreértették, és feltörni készülő hányingerre gyanakodva hátraléptek. Félóra elteltével kerültem kommunikációra kész állapotba, addigra teljesedett ki az erősítő- és nyugtatószerek kombinációjából készült injekció hatása. 
  A feltűnően nyugtalannak, feldúltnak látszó Laskó doktor folyamatosan mellettem állt, kétpercenként mérte az egyre szabályosabbá váló pulzusomat, és ötpercenként a normális tartomány felé közelítő vérnyomásomat. A műszerekre csatlakoztatott kábeleket, egy kivételével, levették rólam. Laskó doktor aggodalomtól összeráncolt homlokkal figyelte a képernyőn villózó jeleket. Nem ismertem aggodalma okát, Laskó doktor pedig a nagy keservesen visszanyert nyugalmam megőrzése érdekében nem közölte velem, hogy gyanúja szerint nemrég estem át egy könnyebb szívrohamon. 
  A doktorok többsége további félóra múltán, állapotom javulásával párhuzamosan, elérkezettnek látta az időt, hogy tájékoztatást kapjak a mai tragikus történések előzményeiről, lefolyásáról, illetve magyarázatát adják szélsőséges viselkedésemnek. Senki sem tolongott a szóvivői szerepkörért. Az arcukon kifejeződő bűntudat rossz előérzettel töltött el. Némi kínos csend után felkérték Laskó doktor, mint személyem első számú megfigyelőjét, hogy számomra is érthetően foglalja össze a mai kísérlet lényegét. Laskó doktor nagyot sóhajtva maga alá húzott egy széket, és az állva maradt orvosok karéjában belefogott előadásába.
  Rögtön a lényegre tért, amikor megnyugtatásnak szánva közölte, hogy a helyiségben tartózkodók valamennyien tisztában vannak közelmúltbeli megpróbáltatásaimmal, és a cselekedeteimet illetően teljességgel megértőek. Ez utóbbi közléstől megnyúlt az arcom, de az orvosok kara helyeslően bólogatott, ami felerősítette gyanúmat, hogy ezek tudnak valamiről, amiről én még nem. Laskó doktor fogalmazása szerint sajnálatos, hogy a kísérlet két ember halálával végződött, de eleve kalkuláltak valamennyi veszteséggel. Megkért, hogy a halálozások miatt ne legyen lelkifurdalásom, az idős nő és a körszakállas doktor megszemélyesítését olyan egykori hajléktalanokra bízták, akiket egy hónapon át erre a szerepre készítettek fel. Mindketten tisztában voltak a veszélyes végkifejlet lehetőségével, ezért a velük kötött megállapodás úgy szólt, hogy egy ilyesféle baleset esetén valamely, általuk előre megnevezett személy jelentős összegben részesül. Annyira jelentősben, amiből élete végéig kényelmesen eltarthatja magát. Nos, a kedvezményezettek címére már délután kikézbesítik a bármelyik pénzintézetben beváltható értékpapírokat, ezzel a Klub a maga részéről eleget tesz szerződésben vállalt kötelezettségének. Laskó doktor itt egy pillanatra elakadt, talán eszébe jutott, hogy a félreérthető megfogalmazás méltánytalanul rossz színben tünteti fel az elhunytakat, amikor azt sejteti, hogy ők nem teljesítették a 

63. oldal

feladatukat. 
  Miután Laskó doktor túltette magát az apró malőrön, sietve elmerült a technikai vonatkozású részletekben. Elmondása szerint a mai kísérlet levezénylése lényegesen eltért az eddigiektől. A döntő különbség a cselekvéseimet befolyásoló ingerkapszulák bejuttatásának módszerében volt. A mindeddig a szememen keresztül bejuttatott csipet ezúttal a reggelimhez mellékelt vitaminokkal együtt, kis ovális zöld bogyóba ágyazva kaptam meg. Erről persze nem tudhattam, hiszen a tesztek egyik sarkalatos pontja, hogy a szervezetét rendelkezésre bocsájtó kísérleti alany reakcióját ne befolyásolják előzetes információval. 
  Az eljárás nem teljesen új, korábbi változatát már alkalmazták másokon, igaz, gyenge hatásfokkal. A legfontosabb újítást a kapszula borítása jelentette. Az ellenálló bevonat addig nem enged a gyomorsav támadásának, amíg a parányi szerkezet hálószerű burkolatát a megfelelő frekvenciájú rádióhullámokkal a kellő időben meg nem gyengítik. Aki ismeri a pontos frekvenciát, az a nyitó kód birtokosa is. A kapszula az adott rezgésszámtól való legkisebb eltérés esetén zárva marad, miáltal a benne tárolt információk és ingerek, felhasználás hiányában, kárba vesznek. A védőburok ugyanis sértetlenül kibírja, amíg a borsószemnyi test természetes úton távozik a szervezetből. Ha viszont nem akad probléma, akkor a legyengített védőhálón beáramló gyomorsavak a véráramlat révén útjára indítják a mikrocsipből felszabadult ingereket, amik a gerincvelőn keresztül elérik az agykérget. 
  A reggeli után elkezdődött kísérleteknél az okozott fennakadást, hogy a figyelmetlenségből rosszul beállított hullámhossz miatt nem sikerült a kapszula élesítése, aminek különben, a tervek szerint, a mai első szemcseppes bevitellel egy időben kellett volna bekövetkeznie. Csakhogy a cseppek ma nem tartalmaztak aktiválható csipet, színtiszta desztillált vízből álltak. A placebóként használt anyagra a pszichém megtévesztése miatt volt szükség, hadd higgyem továbbra is, hogy a kísérlet a bevett gyakorlatnak megfelelően zajlik. Sokadik nekifutásra, valamivel ebéd előtt sikerült eltalálni a burkot összefogó hálót gyengítő rezgésszámot, és a csipben tárolt program végre zöld utat kapott. Ez pedig lépésről lépésre, szóról szóra megegyezett a nem sokkal később történtekkel. 
  Mi tagadás, az eredmény messze felülmúlta az előzetes várakozásokat, a Szabak mikrotechnikusai világszínvonalú munkát végeztek. Az agyam kéregállománya egy olyan, általuk összevágott álomképsort jelenített meg, ami tökéletesen bizonyítja az emberbe épült gátlások tetszőleges időben történő feloldhatóságát. A tragikus végkimenetelű eseménysort a későbbi részletes tanulmányozás érdekében rejtett kamerákkal rögzítették. A végső változatában körülbelül húszperces filmen minden megmozdulásom, arcom valamennyi rezdülése nyomon követhető, és lassított vagy gyorsított felvételen tanulmányozható. Munkájuk eredménye a rejtett ráhatással befolyásolt akarat, azaz a személyiség titkos módszerrel való megváltoztatásának oktatófilmje lett. 
  Laskó doktor sietve leszögezte, hogy az akaratomon kívül, de mégiscsak az én főszereplésemmel készült, a Klub kizárólagos tulajdonát képező összeállítást szigorúan belső használatra szánták. Rávilágított a magától értetődő tényre, miszerint nekem is

64. oldal 

érdekem, hogy a jelenlévőkön kívül mások ne szerezzenek tudomást a film létezéséről. Nyilvánvaló ugyanis, hogy büntetőjogi értelemben itt bizony kettős gyilkosság történt, és nincs az a bíróság, amely hitelt adna holmi pszichikai befolyásoltságra való hivatkozásnak. Ráadásul, mire a dolgok odáig fajulnának, a Szabakról a biztonságos helyen tárolt felvételeken és a telep kiürített laboratóriumain kívül nem maradna kézzelfogható nyom. 
  Ennél a pontnál a tapasztalt lélekbúvárnak számító Laskó doktor hatásszünetet tartott. Mindkettőnknek töltött egy-egy pohár ásványvizet, majd miután feltételezése szerint kellőképpen megemésztettem a burkolt fenyegetést, elérkezettnek látta az időt, hogy felvilágosítson a további kísérletekben betöltendő szerepemről. Erről éppen csak annyit árult el, amennyivel elejét tudta venni a részemről esetleg felmerülő, kényes kérdéseknek. A körben állók helyeslésétől kísérve azzal kezdte, hogy a rövidesen elhangzó információknak a jelenlévők közt kell maradnia, és újfent finoman utalt a rám nézve terhelő film kényes voltára. Bólintással jeleztem, hogy értettem a szóból.
  A zsarolás ízű felvezetés után röviden vázolta a filmre vett sajnálatos események következtében megváltozott helyzetet. Ami engem illet, kitartanak ígéretesen indult együttműködésünk mellett, csakhogy az eredeti szerződés a mai naptól érvényét veszti. Ami annyit tesz, hogy a továbbiakban, amikor arra igényt tartanak, feltétel nélkül a Klub rendelkezésére kell állnom. A maguk részéről vállalják, hogy foglalkoztatásom idejére a külvilág felé hiteles, leinformálható alibit biztosítanak. Mosolyogva tette hozzá, hogy az önkényes szerződésmódosítás fájdalomdíjaként a jövőben olyan eseti kifizetésekben részesülök, amikről álmodni sem mertem. Az eddigi közreműködésemért járó juttatást a sporttáskám oldalzsebében elhelyezett borítékban találom, méghozzá a teljes hétre szóló összeget. Igaz, most nem használták ki a megállapodásban szereplő időkeretet, de nagyszerű együttműködésem jóvoltából akkora előrelépést értek el kutatómunkájukban, hogy jó darabig minden idejüket az új információk feldolgozása és a hogyan tovább stratégiájának kidolgozása fogja lekötni. Most elsősorban pihenésre van szükségem. Amint rendbe jöttem, el is mehetek. Hogy legközelebb mikor találkozunk, bízzam rájuk. Biztosan megtalálnak. 
  - Hát, körülbelül erről lenne szó - fejezte be mondandóját a fürkésző tekintetemet szemrebbenés nélkül álló Laskó doktor. - Erről a beszélgetésről most nem készítünk papírt - tette hozzá tréfásnak szánt hunyorítással. 
  Nem csodálkozott megvető arckifejezésemen. Értelmes emberként el tudta képzelni az árulása miatti csalódottságomat.
  Az idő előtt véget ért vidéki munkáról otthon olyan kelletlenül előadott, kurtán-furcsán rövid magyarázattal vágtam el Kati kérdezősködését, hogy tapintatból nem érdeklődött tovább. Pedig nyilván lesírt rólam, hogy mellébeszélek. A néhány napos elfoglaltságért kapott pénzt érthetetlenül soknak találta. Hát még ha tudta volna, hogy a feltűnés kerülése végett a kapott összegnek csak az ötödét adtam oda. Nyugtalanságát tovább fokozta szokatlan magamba zárkózásom. Három napon át alig ettem valamit. Fáradtságra hivatkozva naphosszat az ágyban heverésztem, és a plafont bámultam, vagy aludtam.

65. oldal
  
Kati tisztában volt vele, hogy nagy a baj, de hiába próbálkozott, az okokról nem tudott meg semmit. Talán egy hét elteltével találtam vissza régi önmagamhoz. Addigra úgy megszaporodtak a viselkedésemmel kapcsolatos kérdések, hogy lehetetlen volt kitérni az őszinte válaszadás elől. Becsületemre legyen mondva, meg is tettem, amikor annyira rendbe szedtem folyton összekuszálódó gondolataimat, hogy emlékezetem egyszer sem veszítette el a fonalat. 
  Kati szótlanul hallgatta végig a vacsora utánra időzített, a beszervezés napjától a hazatérésig tartó történéseket csokorba szedő, őszinte beszámolómat. A szemléletes előadás következtében teste többször megfeszült, ahogy velem együtt átélte az elmúlt napokat. Bölcs megfontolásból a kényesebb pontokon megváltoztattam a valóságot, a gyilkosságokról például mélyen hallgattam. Az átdolgozott változatban elismertem ugyan az öregasszonnyal és a körszakállassal szemben alkalmazott erőszakot, de az kimerült néhány pofonban. Ráadásul azok sem igazán tőlem, hanem a doktorok által manipulált másik énemtől származtak. Megpendítettem Laskó doktor ígéretét a közös munka jövőbeni folytatásáról, amit igyekeztem életminőségünk javításának egyetlen lehetőségeként beállítani. A hatás kedvéért elővettem, és maradéktalanul átadtam fizetségem visszatartott részét, miközben szorongva lestem, látom-e felvillanni kedvesem szemében a mohóság üstökösfényét? Vajon többre értékeli azt a rohadt dohányt nálam, vagy, mint évek óta: továbbra is együtt, tűzön-vízen át? A szép szempárban valóban felcsillant valami: a megbántottság és a fenyegető ismeretlentől való ősi félelem feltörő könnycseppje, de semmi olyasmi, amitől tartottam. Gyengéd mozdulattal, hálásan töröltem le a könnyeit. Magamhoz húztam csendes sírástól rázkódó, törékeny testét, és addig tartottam átölelve, amíg megnyugodott.
  Hetekké összeálló, szorongásokkal teli és oldottabb hangulatú napok váltották egymást, de senki sem keresett. Ettől függetlenül sejtettem, hogy nem felejtettek el. Laskó doktorból és csapatából kinéztem, hogy az elemzések végeztével tettekre váltják a szavukat. 
  Életem visszalopakodott a korábbi kerékvágásba, Katival jobban szerettük egymást, mint közös életünk során valaha. Üldözési mániám az utóbbi időkben jelentősen mérséklődött, ha a városban jártam, nem pásztáztam magam mögött félpercenként az utcát. A buszon sem tűnt mindenki ügynöknek, aki egy pillanatra rám nézett. Örvendetes jelenségként érezhetően megkopott a Klubnál töltött napok következtében kialakult agresszivitásom. Kezdetben ugrásra készen vártam, hogy valami idegen belém kössön az utcán, vagy csúnyábban nézzen, mint amennyit túlzott érzékenységem még elviselt. Szinte kerestem magamnak a bajt, ám észrevettem, hogy az leginkább olyanok után fut, akik szaladnak előle.
  A sors cinizmusa azonban nem ismer határokat, dramaturgiai érzéke pedig, alternatíva híján, egyedülálló. Az Idő meztelen talpa a nyár forró porát taposta. Csütörtök délután volt, az emberek esze ilyenkor általában a hétvégi programokon jár. A többség igyekszik szabadulni a hét eleji fásultság és a hétközepi fáradtság lekozmált maradékától, hogy aztán könnyű szívvel vethesse magát az élet krémjét jelentő nyári hétvége örömeibe.

66. oldal

  Ketten jöttek értem, két szabványarcú, kidolgozott izomzatú, magas fiatalember. Mosolyogva köszöntek a csöngetésre ajtót nyitó Katinak, bemutatkoztak, majd amikor én is megjelentem a színen, barátságosan üdvözöltek. A szobában megvárták, míg élettársam hellyel kínálja őket, és megköszönték a tálcán érkező hideg üdítőket. Kifogástalan udvariassággal viselkedtek. Miután egyikük sürgetően az órájára nézett, külön felszólítás nélkül csomagolni kezdtem. Kati idegesen babrált a ruháján, képtelen volt bármiféle beszélgetésbe elegyedni ezekkel a fapofákkal. Csaknem elbőgte magát, amikor sápadt arccal elhárítottam felajánlott segítségét, mondván, azt a pár holmit én is be tudom dobni a sporttáskába. A búcsú bántóan rövidre és sutára sikeredett, gondolatban már messze jártam. 
  Odalent az utcán közönséges tucatautó várt ránk, az oldalüvegei azonban olyan fényvédő fóliával voltak bevonva, amitől be nem, csak ki lehetett látni. Zárkózottan a hátsó ülés sarkába húzódtam, onnan bámultam a lefojtott napfényben úszó utcára. A másik oldalon beülő, hallgatag fiatalember mellettem átnyúlva lezárta az ajtómat, megérintette a kormánynál ülő társa vállát, s az autó pillanatok alatt besorolt a forgalomba. A rekkenő hőségnek és az ebből adódóan kevés közlekedő járműnek köszönhetően nyugodt utunk volt. Sehol nem találkoztunk balesettel vagy elromlott jelzőlámpával, a Budára vezető hídon sem akadt el a forgalom. 
  A Klub ügyeletes alkalmazottai nem csináltak nagy felhajtást a fogadtatásom körül. A dolog olybá tűnt, mintha nem is hosszú hetekkel ezelőtt, de tegnap léptem volna ki a ránézésre semmitmondó intézmény kapuján. A múltkori szobámat kaptam meg, s mire kettőt szusszantam, Laskó doktor is előkerült. Óvatos szívélyességgel próbálta oldani az újabb csapdát gyanító, távolságtartó merevségemet, de amikor rájött, hogy rövid időn belül képtelen lesz kiengesztelni, nem erőltette tovább. 
  Szokásához híven rövidesen a lényegre tért, és a közös munkánkkal kapcsolatos feladatok ismertetésére váltott. E szerint, a teszteket finomított formában, de a legutóbbi kísérletek nyomdokán haladva folytatjuk. A cél továbbra is az akarat külső befolyásolása, tetszőleges irányba állítása, csakhogy a kapszulás csipeket mostantól kizárólag az emésztőrendszeren keresztül juttatják el rendeltetési helyükre. A szemcseppes változat a múlté. A Szabak agytrösztje az elmúlt hetekben nem ült a babérjain, miáltal az eddigi tapasztalatok felhasználásával sikerült egy rendkívül színvonalas műsort összeállítani. A program a kísérleti személyre és környezetére veszélytelen reakciók kiváltására összpontosít, az összeállításhoz felhasznált témakörök minden igényt kielégítenek. A "minden" szócska hangsúlyosan hagyta el Laskó doktor száját. Bizonytalanul meredtem rá, vajon valóban kacsintott hozzá, vagy a képzeletem szórakozott velem? 
  A program összeállításánál alkalmazott eljárás a régi, azaz a különböző emberek agykérgéről lementett álomrészleteket a rendelkezésre álló legmodernebb technika bevetésével folyamatos filmmé alakítani. A moziban látható és a csipben elmentett film közötti lényeges különbség a hatásfokban rejlik. A mozifilmes változattal szemben a kapszulás verzió nem tűri a személyes akarat vadhajtásának minősülő kritika

67. oldal 

érvényesülését, nem engedélyezi a rögzített program bármiféle felülírását. A beültetésen átesett személy reflexszerűen végrehajtja a kapszula feloldásával felszabaduló képsorok utasításait. A felhasználási lehetőségek végtelenek, határ a csillagos ég. 
  Laskó doktor egyre jobban felhevült, ahogy egy szektás igehirdető megszállottságával vázolta a jövőben rejlő távlatokat. Erősen csodálkoztam óvatlan kitárulkozásán. A felhasználási lehetőségekről, és buktatóiról, voltak már tapasztalataim. Eszembe jutottak az álmatlanul átforgolódott otthoni éjszakák, mikor is többször felmerült bennem a kérdés, hogy ezek a Klubos őrültek mire akarják használni új keletű hatalmukat? Ki tilthatja meg nekik, hogy a még tökéletlen állapotában is veszélyes eszközt kedvük szerint alkalmazzák? 
  Ami azt illeti, Laskó doktorra ráfért volna egy józanító kapszulás kúra. Mielőtt teljesen becsavarodott volna. Legutóbb nem volt ennyire rossz állapotban. 
  A fiatal doktor időközben tovább lángolt. Valami láthatatlan közönségnek szónokolt, a jövő megváltoztatásáról szóló teóriáját egy általa vizionált tömegnek igyekezett eladni. Észre sem vette, hogy egyre gyakrabban ismétli önmagát. Aztán, mint egy kikapcsolt rádió, váratlanul elcsendesedett. Magába roskadva ült az ágy szélén, s akár a beomlott tűz alatt a parázs, néha szisszent egyet. Mire befejezte a magával vívott utóvédharcot, odakint alkonyatba fordult a világ. A nyitott ablakon beáramló kesernyés füstszaggal az egyelőre távoli ősz illúziója lopakodott a szobába. Laskó doktor néhány korty hűs víztől visszatért a jelenbe, és miután a félhomályon áttörő gunyoros arckifejezésem mindent elárult az eltelt óráról, a másnapi viszontlátás reményében zavartan elköszönt, és kiment a szobából. Igen óvatosan húzta be maga mögött az ajtót, amit két perccel később kulcsra zártam belülről. 
  Az eddigi gyakorlattól eltérően másnap reggel senki sem ébresztett álmomból, az épületben szokatlanul nagy csend uralkodott. Akár egy hétvégére leállított gyárban. Felkeltem, rendbe szedtem magam, igyekeztem lazítani és nem idegeskedni a mai feladat miatt. Az ablakokat szélesre tártam, behúztam a Nap hevét és fényét megszűrő sötétítő függönyöket, és egy ablak közelébe húzott fotelben elterülve a környék madarainak énekét figyeltem. A fokozódó melegben lassan elhalt a rigófütty és a gerlebúgás, nem hallatszott más, csak a lenge szellőtől borzolt lombok susogása. 
  Tizenegyre járt, amikor valami rossz tréfára gyanakodva kinyitottam az ajtót, és kikémleltem a hosszú folyosóra. Néhány percen keresztül az ajtókeretből kilógva, mozdulatlanul hallgatóztam. Leginkább az ajtómból nem látható portásfülke és a bejárat irányába nézelődtem, de hiába. A síri csendben panaszosan kordult a gyomrom. Meglepődtem a váratlan hangtól, és mint egy leskelődésen kapott gyerek, visszaugrottam a szobába. Mosolyogva bosszankodtam az ostoba helyzeten, aztán megembereltem magam, és elindultam, hogy a portástól megtudjam a nagy nyugalom okát. Azt még csak furcsálltam, hogy a máskor népes folyosón senki sem jött szembe, de az üres, nyitott ajtóval tátongó portásfülke láttán egyenesen csodálkoztam. A főbejáraton akadálytalanul léptem ki, senki sem szólt rám.
  Futólag körbenéztem a köddé vált portás által gondozott csinos kis előkertben. Az öregfiú ízléséről és szakértelméről tarka virágok kettős sora, néhány karban tartott tuja, és egyéb,

68. oldal 

szépen nyírt bokorféleség árulkodott. Idekint az a kevés légmozgás is jobban felfrissített, mint odabent a legfinomabb üdítőital. Helyzetemről átmenetileg megfeledkezve, önfeledten élveztem a magas kovácsoltvas kerítés fölé nyúló gesztenyefák árnyékának hűsét. A kihalt utcán fáradtan vonszolta magát egy surrogó gumijú autó. Még sem várva, hogy elnyelje az éles kanyar, nyomában sürgősen zárult a csend kapuja. 
  Megfordultam, és alaposan szemügyre vettem a járda felől egyáltalán nem feltűnő épületet, amit megálmodójának sikerült annyira siralmasan jellegtelenre, unalmas kinézetűre tervezni, hogy a látványt nem lehetett ásítás nélkül elviselni. A szürkére vakolt, egyemeletes kockaépület utcára néző ablakai furcsa képet mutattak. Valamennyi nyitva állt, de mind más és más szögben. Baljós kinézetükkel olyan érzést keltettek, mintha a bentiek rajtuk keresztül kiugrálva, pánikszerűen menekültek volna a valamiért veszélyessé vált betonkalitkából. Öt percen át figyeltem a mozdulatlan üvegtáblákat, de nagyon úgy nézett ki, hogy senki sincs odabent. A felfedezéstől még a sűrű ásíthatnékom is elmúlt. Nyugtalanul siettem vissza az egyébként gyűlölt házba, remélve, a látszat ellenére csak akad valaki, aki felvilágosít az ijesztő nyugalom okáról. 
  A főbejárat hivatott őre persze azóta sem került elő. Hiába volt szélesre tárva az ajtaja, a szűkre méretezett portásfülkét dohányszagú, áporodott levegő töltötte ki. Az üres előcsarnok visszhangos magányában idegesen kurjantottam el magam. 
  - Halló, halló! 
  Feszülten vártam egy távoli ajtócsapódásra, sietősen közeledő cipők kopogására, csendre intő, korholó hangra, vagy egyéb, emberhez kötődő jelre, hiába. Ekkor jutott eszembe, hogy tulajdonképpen miért feltűnősködök én itt, ahelyett, hogy simán meglépnék? Minden jel arra utalt, hogy szó nélkül kisétálhatok. Élnem kellett a tálcán kínált lehetőséggel. Különben is, jó múltkoriban Laskó doktor nyíltan a szemembe mondta, ha szükségük lesz rám, bárhol megtalálnak. Tegnap megtaláltak. Sikerült elszúrniuk a Katival tervezett hétvégémet. Erre fel, mi ez a másnapi, dedós bújócska? De legyen, nem vagyok semmi jónak elrontója, csakhogy akkor nem én vagyok ám a hunyó! Felvidultam a hirtelen jött szabadság égi ajándékától, nemkülönben attól, hogy elfogadható ürügy adódott a bejelentés nélküli távozásra. Amennyiben később kérdőre vonnának, nyugodtan mondhatom, azt hittem, a valósághű szituáció a teszt részét képezte. 
  Visszasiettem a szobámban maradt holmimért. Nemsokára ismét az utcán találtam magam. A város felé lejtő mellékutcán futva igyekeztem mielőbb kikerülni a Klub hatósugarából. Az első útba eső megállónál felugrottam életem legszebb buszára, de csak akkor nyugodtam meg igazán, amikor nagy zajjal becsapódott mögöttem az ajtó.
  A dél körüli járaton rajtam kívül ketten utaztak, bőven volt szabad hely. Leszusszantam a legközelebbi forró ülésre, és egy frissen szabadult rab elragadtatásával bámultam a Naptól perzselt kertek megfakult színeit. Egy idő után elmaradtak a családi házak, és a kiszélesedő út mentén egy gutaütött lakótelep betondobozai rogyadoztak az égbolt forró ostorcsapásai alatt. Kisvártatva a régi bérházak közt megszorult poros füstködön vágtunk át, majd leértünk a Dunához. A szertelen hullámok hátán táncoló napsugarak úgy hatottak, mintha csillogó

69. oldal 

tükörcserepekkel töltötték volna fel a folyóágyat. Pestre átérve, újra büdös, de legalább árnyékos utcákon piszmogott a légszomjtól fuldokló busz. Később egy barátságos kéz rázogatta a vállamat. Ébresztő, végállomás!     
  A melegben elszunnyadtam, s most, hogy felébresztettek, kegyetlenül hasogatott a fejem. Mire kábultan lekászálódtam a buszról, már egyetlen lelket sem láttam, akinek megköszönhettem volna a figyelmességet. A kőhajításra álló szolgálati épület ablakán ugyan megcsillant a fény, de a bentiek számomra láthatatlanul húzták meg magukat a félhomályban. Talán épp engem figyeltek a viszonylagos hűvösből. A buszvégállomás lélektelenül sivár betonteknőjének kellős közepén állva, hátam mögött az egy szál, tűzforró autóbusszal, pánikszerűen tört rám a tériszony. Lehajtott fejjel menekültem a céltábla közepéről. Miközben átvágtam a négyemeletes bérházak árnyékos oldalára, cipőim gyorsuló ütemben koppantak a hullámosra deformálódott aszfalton. 
  Az árkádsor árnyékában megpihentem egy kirakat előtt. Odabent, vásárlást imitálva, négyen ácsorogtak a mennyezeti óriásventilátor forgószárnyai alatt. Egy idős eladó, és három vevőjelölt. Talán nyitás óta tartott az üzletkötés szempontjából reménytelen, vontatott diskurzus. Rövid megfigyelés után az a gyanúm támadt, hogy zárás után mind itt alszanak, és holnap kipihenten ott folytatják, ahol ma abbahagyják. Továbbálltam, mert attól tartottam, hogy beszédülök ötödiknek, és többé nem leszek képes kijönni közülük. 
  A buszvégállomás mögötti, keskenyre szabott utcák barátságosabban fogadták a közéjük merészkedő vándort, mint a lapos bombatölcsérhez hasonlatos, félelmetes tér. Igaz, eleinte, amíg a lépten-nyomon elpottyantott kutyapiszkok körül dongó légyrajok, a házfalak tövében megfolyt vizeletcsíkok, és a megannyi odasült hányásnyom között lavíroztam, keveset érzékeltem a baráti légkörből. Az izzadtságtól fénylő arcomon megtapadt feszültség csak akkor csusszant a járda mocskába, amikor egy rozsdamarta utcatábla felfedte tartózkodási helyemet. Aha, a Józsefváros! A jó öreg Josefstadt. 
  Sietősebbre vettem a lépteimet, szorosabban markoltam a táskámat. A távolban kisebb játszótér bukkant fel, a csenevész bokrok ritkás lombján átütött a hiányos hintasor csővázának fakult pirosa. Két kapualjjal odébb alacsony, sovány emberke fordult ki nagy lendülettel a homályból. Ahogy észrevett, meghökkenten bámult, úgy látszott, mindjárt visszaugrik a védelmező árnyékba. Elbizonytalanodva torpantam meg, aztán az erősebb jobb kezemet szabaddá téve, a balba tettem át a sporttáskát. Hátrafordultam, hátha nem is én ijesztettem rá az egérszerű emberszabásúra, de a mögöttes területen csak az elmaradhatatlan városi galambok meg a helyi légyfelhők képviselték az életet. Mire visszanéztem, az apró alak már a túloldali téglakerítés hiányos vakolatát koptatta avítt zakója vállával. Kivártam, míg vissza-visszasandítva jó messzire ért, majd nagyot sóhajtva folytattam utamat. 
  A tikkadt akácfák alatt szerénykedő egyetlen ép pad elfogadhatóan tisztának látszott. A Nap már nem érte el, de érződött rajta a délelőtt megpróbáltatása, farmeremen átütött a kopott ülőkéből áradó meleg. A karnyújtásnyira elhelyezett szemetes fémkosárban három darázs háborúzott az üdítős dobozok peremén rekedt maradékért, egy zöldjéig lerágott

70. oldal 

dinnyehéjon fáradhatatlan legyek lakmároztak. Karjaimat a háttámlán szétvetve, mosolyogva néztem körbe a lecsúszott városrész általános miliőjéhez illő, lényegében idilli képen. Hiába, hogy a sors által kijelölt útvonalon, nagy kerülővel, hazafelé igyekeztem, és hiába, hogy szerettem volna mielőbb lefürödni, átöltözni, hogy aztán Katival meglógjunk a városból, szusszanásnyi időre meg kellett pihennem. A nap eddigi eseményei, úgymint az izgalmaktól sem mentes szökés, a déli verőn megejtett buszozás, az egyre kínzóbb szomjúság, és a hátralévő út várható nehézségei lazításra ösztönöztek. 
  Az ölembe helyezett táskával viszonylagos kényelembe helyezkedtem. Kinyújtott lábaimban, a támlán nyugvó karjaimban érzékelhetően engedett a fáradtság. Fejemet hátravetve boldogan élveztem a zavartalan nyugalmat, nyitott szemmel figyeltem a tótágast állt világot. Ezekben az idilli pillanatokban nem kívántam embert látni. 
  A legközelebbi bokor túloldalán egy felém közelítő fiatal lány fordított alakja úszott a látómezőmbe. Ezzel lőttek a kellemes magányérzetemnek. Zavartan egyenesedtem ki ültömben, és tüntető tartózkodással láthatatlan falat húztam magam köré. A lányt a nyilvánvaló elutasítás nem kedvetlenítette el, magabiztos fellépésén érződött, tört már fel keményebb diókat is. Olcsó trükkel kezdte, merész dekoltázsával közel hajolt és tüzet kért. Tárgyilagos hangon felvilágosítottam, miszerint nem dohányzom. Mielőtt nagyobb jelentőséget tulajdoníthatott volna érdeklődésemnek, sietve félrekaptam a kivágásba kalandozott tekintetemet. 
  - Hívjál Évinek. Az igazi nevemet úgysem árulom el - erőltette tovább az ismerkedést. 
  A drága cigit egy pontos dobással a szemétkosárba hajította. 
  Némi szünet után nyafogva hozzátette: 
  - Olyan ronda név a Matild.
  Mivel még mindig nem reagáltam, tovább provokált.
  - Matild. Hogy lehet egy ártatlan kislánynak ilyen hülye nevet adni?
  Odafüttyentettem az akác ágain ugráló verebeknek, mire azok egy pillanatra megdermedtek, majd tanácstalanul fogatták buksi fejüket.
  - Passer domesticus - biccentettem a fél öklömnyi madarak felé.
  - Tessék? Nem értem - ült le mellém az alkalmat egyből kihasználó lány.
  - Veréb. Házi veréb, latinul - magyaráztam. - Hülye név ez magyarul is meg latinul is. Mond sokszor egymás után, és mint minden szó, nemsokára ez is értelmét veszti. 
  - Veréb. Veréb. Veréb, veréb, veréb, veréb - hadarta szófogadón. 
  Abbahagyta, mert összeakadt a nyelve. Észrevette, hogy eltérítették. 
  - Téged hogy hívnak? Mármint, mi a keresztneved?
  - Tényleg érdekel? - húztam el kétkedőn a számat.
  - Hát persze - sóhajtott fel. 
  Egyre reménytelenebbnek látszott, hogy ebből valaha is üzlet lesz.
  - Volt olyan az életedben, akit magadnál is jobban szerettél? - kérdeztem felé fordulva. - Úgy értem, akadt olyan férfi, akinek érdek nélkül mindent megtettél volna? Csak úgy, szerelemből?

71. oldal  

  - Igen, volt.
  - Van neve?
  - Tibi. A Tibor. Kék szemei voltak - bámult elmélázva a nyitott tenyerébe. - Egyszer hagyta, hogy megszámoljam bennük az aranyszemcséket. Tíz a jobban, nyolc a balban. Azóta se láttam ehhez foghatót.
  - Tibi vagyok - szóltam csendesen.
  A lány elképedt arccal, tágra nyílt szemekkel nézett rám.
  - Tibi, Tibi, Tibi, Tibi... - ismételtem párszor.
  - Hagy abba, ez rossz vicc! - szisszent rám. - És így tényleg értelmetlen - csodálkozott el halkabban. 
  Figyelmem megint a verebekre terelődött. Tucatnyian toporogtak a kiválasztott ágon, s most hulló kövekként, egyenként ereszkedtek a fa alatti sárga kavicságyra. Csivitelve csaptak össze egy keményre száradt kenyérhéjon. 
  - A környéken laksz? - érintettem meg Éva vállát. 
  Nem voltam biztos benne, hogy jól tettem.
  - Csak bérelem a szobát - nézett meglepetten rám. - A hajad kicsit őszül. És milyen szép az arcod!
  Tetőtől talpig nyíltan szemügyre vettem, mire büszkén kihúzta magát. Nagyon akart tetszeni, egyértelmű tervei voltak velem. 
  - Ma még nem voltam idelent - jegyezte meg sietve. 
  Mint aki attól tart, hogy rossz vége lesz a hallgatásának, hozzáfűzte: 
  - Idáig aludtam, aztán ebédeltem, utána lezuhanyoztam. Megláttalak az ablakból, gondoltam, lejövök. Az az első emeleti, a behúzott kék függönnyel - intett az oldalsó bérház egyik nyitott ablaka felé.
  Követtem a tekintetét. Mindenfelé üres, dísztelen ablakok látszottak. Sehol egy színes virágokkal teleültetett virágláda, sehol egy kíváncsian kandikáló fej. Csak a sosem pihenő tévék és rádiók üzengettek egymásnak a tér egyik oldaláról a másikra.
  - Ne hagyj itt, gyere fel velem! - kérlelt sírásra görbült ajkakkal Éva. - Megőrülök itt egymagamban - mutatott körbe. 
  Elhittem neki. Régebben én is laktam ehhez hasonló, magánytól ordító környéken. 
  Beleegyezően bólintottam, és ezzel lezártam a magamban dúló vitát. Nem Katit akartam megcsalni, a lányt szerettem volna megmenteni a kilátástalan jövőjétől. Felálltam a padról, vállamra kaptam a táskát, és magamhoz húztam a hálától párás szemű teremtést. Elnevettem magam az arcomra kapott, gyerekes puszin, és engedelmesen hagytam, hogy  az örömtől kivirulva magával cipeljen. A penészszagú lépcsőházban úgy döntöttem, szeretkezés után végzek vele.
  Három zár nyitása után bent voltunk a parányi lakásban. A rövid előszobából nyíló, főzőfülkénél alig nagyobb méretű konyhában, és az öt lépés hosszú, ugyanannyi széles szobában csodálatos rend uralkodott. Elámultam a tisztaságon, eddig merőben más elképzelésem volt az ehhez hasonló rendeltetésű lakások higiénia viszonyairól. A két fotel

72. oldal 

egyikébe süppedve örömmel állapítottam meg, hogy a hölgy nem profi kurva. Aki képes ilyen otthonos légkört varázsolni a nem éppen úrinői foglalatosságához, annak igényei vannak. Azt még nem nyelte el egészen a szakma. Megfordult a fejemben, hogy talán nem egyedül használja a lakást alkalmi légyottokra. Meglehet, a rezsiköltség megoszlása érdekében ketten-hárman összeálltak brancsbeliek. Miután alaposan szemrevételeztem a falra függesztett fényképeket, a zsúfolt könyvespolc igényes kínálatát, a személyes mütyüröket, elvetettem a többszereplős bérleti variációt. A tárgyak egyetlen ember magabiztos ízlésére vallottak, s noha alig tudtam valamit a lányról, biztos voltam a megérzésemben. 
  Az ablakkal ellentétes sarokba állított zuhanyozófülkéből meztelen testtel kilépő Éva incselkedve rám nevetett, belebújt a fali kapóról leemelt frottírköntösbe, és táncos léptekkel eltűnt a mini konyhában. Fényes fémtálcán üdítőkkel töltött kristálypoharakat egyensúlyozott az asztalkára, majd befészkelte magát a szemközti fotelbe. A finoman lebbenő, sötétkék függönyön átjutó fény varázslatos hangulatot teremtett, a szobácskát meghitt nyugalom töltötte be. Élveztem az idill minden pillanatát. A máskor feszült, fegyelmezett arcomat egy belső békéről árulkodó mosoly simította lágyabbra. A változás nem kerülte el a lány figyelmét, s jó érzékkel hagyta, hogy lelki harmóniám kiteljesedjen. 
  Bő félóra telt el a találkozásunk óta, s ennyi idő elég volt, hogy ráérezzek, a nő nem hétköznapi eset. Vonzódik a titkokhoz, a misztikumhoz, és hamar kiszimatolja a közelségüket. Abból az önsorsrontó fajtából való, aki nem hallgat a veszélyre figyelmeztető belső hangra, és akit holmi rossz előérzet nem gátol kíváncsisága kielégítésében. Kíváncsi, tehát intelligens. Mint ilyen, tudja, bizonyos tabutémák iránti túlzott érdeklődése visszaüthet, de nem érdekli, számára a kockázat olyan, mint hab a tortán. Igaz, ha nagy ritkán mégis minden összejön, egyedülálló élmény a jutalom.
  Negyedórányi csendes beszélgetéssel telt szieszta után a tettek mezejére léptem, és mintha évek óta házasok lennénk, könnyed természetességgel vetkőztem meztelenre előtte. Ruháimat a fotel támlájára tettem, és egy szál törülközővel a kezemben én is elballagtam tusolni. Gyorsan végeztem. A testemet hűvösen paskoló vízsugár felserkentette tettrekészségemet, az elkövetkezendő, ígéretesnek látszó események megmozgatták a fantáziámat. Úgyhogy, mielőtt elhagytam a fülkét, a vizes törölközőt az illem kedvéért visszakötöttem a derekamra. Férfiasságomnak így is elég látható jele maradt. A vágytól feltüzelt Éva alig várta, hogy a frissen vetett ágyon mellém bújhasson. 
  Karjaimba vettem, s ezzel olyan csodálatos szerelmi játékba kezdtünk, amiről minden egészséges férfi és nő álmodik, de a hibátlan kivitelezésig keveseknek tart ki az önuralma. Mi ketten tökéletes párost alkottunk. Egybefolytak a szavak nélkül pergő órák, alkonyba fordult a délután, s mi még mindig a magas hőfokon zajló előjátéknál tartottunk. Már mindketten túljutottunk a másik fantasztikus képességeinek felismerésén, és áldottuk a sorsot, amiért elénk sodorta életünk legcsodálatosabb szeretőjét. Amikor eksztázisomból néha felocsúdtam, s a szürkületben elmosódott arcú alkalmi barátnőm helyébe rögvest Kati látomásszerű képe villant be. De a félve várt lelkifurdalás csak nem jelentkezett, hamvába

73. oldal 

holt, mielőtt kifejlődhetett volna. 
  Évával tágra nyílt szemekkel kergetőztünk a lágyan borzoló érintések kifinomult kavalkádjában, s bár naponta megtettük volna a csúcsra vezető, gyönyörűen fáradtságos utat, nem tudtuk volna megmagyarázni, miért érezzük egyszerinek és megismételhetetlennek azt, ami most velünk történik? Ettől a bennünk lappangó, furcsán szomorú bizonyosságtól hajtva úgy kapaszkodtunk össze, mint két árva gyerek a járatlan erdőben, akiket a kegyetlen mesék fordulata szerint rövidesen örökre elszakít egymástól a gonosz varázsló szeszélye.
  Odakint régen besötétedett, amikor a testi szerelem járt és kevésbé kitaposott ösvényein kószálva eljutottunk az első pihenőig. Hátam alatt az összegyűrt lepedővel, hűsöltem egy keveset a józan percek árnyékában. Az utánam kullogó emlékezet vigyorgó zihálásától kísérve magamban visszapergettem a heves fordulatokban bővelkedő délután eseményeit. Meg voltam lepve, majdhogynem illetődve, a magam és társam kreativitásától. Egymás inspiráló társasága a legjobb formát hozta ki belőlünk. Évának nem szóltam az érzéseimről, nehezen tudtam volna szavakba önteni az eltűnt órák varázsát.
  Egymást szótlanul átölelve hallgattuk az ablakon beszűrődő esti neszeket, a játszótér kavicságyán taposó cipők surrogását, az elvétve erre tévedő autók zúgását, meg néhány távoli, érthetetlen hangfoszlányt. És persze a szomszédos lakásokból átszivárgó hangokat. A láthatatlan lakók léptei alatt reccsenő padlók tompa ropogását, a sustorgó rádióknak és a harsány tévéknek a vékony falak által alig megszűrt, lélektelen csevejét. 
  Később, az intim mozzanatokkal színesített közös zuhanyozást követő újabb felhevülés ismét az ágy stabil szigetéig sodort minket, és az előbbieknél még rafináltabban, amolyan jóllakott-lustán fogtunk hozzá a szerelmi desszertek nassolásához. Nem tudtunk betelni egymással, ötlet- és energiatartalékaink kifogyhatatlannak tűntek.  
  A tér rácsos csatornái lassan magukba szívták az éjszaka tintakék köpenyének utolsó foszlányait, s a szoba füstszürke hajnali tónusában Éva és én, ki tudja hányadszor, ismét az érzékek pezsgő tengerében készültünk megmártózni. A búcsúzó éjszaka hátramaradt morzsái tétován úszkáltak a közelgő reggel tejszerű foltjain, amikor a tegnapi gyilkos szándék hűvös nyugalommal feltápászkodott a fejemben. Már csaknem elfeledkeztem róla. S ha már felébredt üdítő szundításából, zsongító sugdolózásával addig ingerelt, mígnem józan eszemet veszítve elérkezettnek láttam az időt az előző délután agyamba villant gonosz ötlet megvalósításához. Előtte azonban rövid pihenőt alkudtam ki magamnak, és azzal a félig-meddig igaz kifogással, hogy bár nem vagyok fáradt, de a hajszás óráktól kissé szúr a szívem, Éva meleg testéhez bújva elaludtam.
  Mondják, a súlyos betegek és az öngyilkosok leginkább hajnali három és öt között hajlamosak kilépni az árnyékvilágból. Egy náluk erősebb akaratnak engedelmeskedve többnyire ilyenkor tesznek eleget a végtelen útra szóló meghívásnak. A vészterhes idősávban az ember belső tartása megroppan, és reménytelenül távolinak tűnik a továbbélésre ösztönző reggel. Aki ébren van, fél, aki alszik, nyomasztó álmokkal birkózik. Ebben az időszakban mindenki áldozattá válik, s halandó voltából eredően közvetve vagy

74. oldal 

közvetlenül elszenvedi Ádám és Éva paradicsombeli kiűzetésének következményeit. 
  Valahogy így esett velem is, amikor cseppet sem pihentető álmomból olyan nyomasztó, félelemmel teli érzéssel ébredtem, amilyennel a súlyos depresszióban szenvedőket veri a sors. Az ilyesféle kemény büntetést az idők során összegyűlt bűneikért egy füst alatt vezeklők szokták kiérdemelni. Vagy azok, akiket bár gonosz cselekedetek elkövetésére szemelt ki a végzet, de úri szeszélye folytán az utolsó pillanatban meggondolta magát, s ezzel visszafogta dróton rángatott kiválasztottját. 
  Felébredve, és a csontig hatoló félelemtől egy szempillantás alatt kijózanodva nem érdekelt, hogy személyem a bűnös vagy a leendő bűnös kategóriába tartozik. De ha nem lett volna mellettem éjszakai játszótársam, ősi őszinteséggel szűköltem volna verítékes magányomban. 
  A lány az ágy szélére húzódva figyelte eszmélésemet. Arca feloldódott az alig fényben, szép vonásai kontúr nélküli foltokká maszatolódtak, pontszerűen csillanó szemeiből félelmetes intenzitással áradt az értelem. Testem megrándult az agyamban vájkáló fagyos tekintet szúrásától, s még inkább attól, amit én láttam őbenne viszont. Az elmémet ért sokkhatásból született telepátia nyomán sorra tárultak fel gondolatainak fekete-fehér fázisrajzai, s az egymást sebesen váltó grafikák egy közeli halálomról szóló, bizarr rajzfilmmé álltak össze.
  A lány megelőzött. Nem értettem, hogyan történhetett, de megelőzött. A kezem ösztönösen nyúlt a takaró után. Azaz, nyúlt volna, csakhogy az ágy támlájához kötözött végtagjaim kilométeres távolságban, zsibbadt érzéketlenséggel nyúltak a semmibe. Szétvetett lábaim a bokáimnál szintén béklyóba verve, s noha még pislákolt bennük az élet, két, hiábavaló rántással meggyőződhettem kiszolgáltatott helyzetemről. Menekülni vágyásom a buszvégállomáson tapasztalt erővel tört fel bennem. Csakhogy itt nem voltak védelmet nyújtó stabil falak, elúsztak a reménytelenség láthatatlan folyóján, s mialatt ponttá zsugorodtak, a felettem irdatlan magasságban megnyílt égbolt atomról atomra szippantotta magába vergődve tiltakozó testemet. 
  Beletörődve az elkerülhetetlenbe, abbahagytam a szabadulásomra tett kísérletezést. Kínomban röhögni kezdtem. Éva ekkor borult rám először, hogy fáradhatatlan ajkaival és hosszú ujjú, puha kezeivel gyilkos kéjbe hajszolja az egyre fájdalmasabb extázisban rángatózó testemet. A tüzes vaskarmú halál fogásról fogásra, a mellkasomba fúrt alagút mélyéről küzdötte fel magát. Már a felszín közelében járt, amikor vergődő tudatom utoljára tett rendet maga körül. Lázas tekintetemet körbejártattam furcsa végzetem helyszínén. A kora reggeli szürkéskék derengés a tegnapi kedves szobát mutatta, apró, ámde biztonságos szigetet az embertelenség tágas tengerén. A benti világ játékos, vagy éppen komolyságot sugalló tárgyi kellékei kitartóan őrizték a békés kiegyensúlyozottság látszatát, az idillt egyedül a feldúlt ágy diszharmonikus képe törte meg. 
  Hasfalam kemény izmai az esedékes kielégülés nyomán megrándultak, de a lány továbbra sem kegyelmezett, konok elszántsággal vetette magát a következő menetbe. Noha az újabb eredmény elérése érdekében óvatosan kezelte a testemet, pusztán a folytatás gondolatára

75. oldal 

fájdalom töltötte el minden porcikámat. Furcsa módon mindez nem lehetett akadálya a következő, menetrend szerinti merevedésnek. Pulzusom a legfürgébb metronómot megszégyenítő sebességgel verte kitágult ereim falát, s amikor a tűrhetetlen légszomjtól hörögve fehér és vörös karikák táncoltak a szemem előtt, megértettem a vég elkerülhetetlenségét. Időhúzásra játszó életösztönöm próbált megkapaszkodni néhány e világhoz kötődő gondolatban, derűs emlékképben, baráti hangfoszlányban, aztán mintha elvágták volna, váratlanul beállt a csend. Az öntudatlanság szűrője sóhajjá tompította végső üvöltésemet, s mire a vigyorgó halál felmutatta győzelmi jelét, megalázott lelkem egy másik dimenzió kapuja előtt várakozott. 

  Ha lett volna hozzá erőm, gúnyos mosolyra húztam volna a számat, pedig még nem állt össze teljesen kép. De, hogy az eszmélés rögös útján jó irányba tartok, mi sem bizonyította jobban, mint az árnyjáték, ami a még ki nem tisztult látásom homályos katedrálüvege mögött felsejlett. A régről ismerős jeleneteket kísérő fülzúgáson felülkerekedő, lassan értelmes szavakká összeálló hangok kórusa tovább táplálta a reményt. Köpenyforma fehér foltok lebbentek el mellettem, majd kisvártatva visszatáncoltak hozzám, egymáshoz közeledtek, aztán surrogva szétváltak. A karomba fúródó tűhegyek szúrásait fel sem vettem, sőt egyfajta hálával töltött el, amiért egyáltalán érezhetem őket.
  " Hát már megint ide lyukadtunk ki?" - csodálkoztam magamban.   
  Bágyadtan, ugyanakkor megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy a jelek szerint még nem jött el tényleges halálom ideje. Laskó doktor arca lassított felvételen közelített az enyémhez. Ceruzalámpája sugara a pupilláim reakcióját ellenőrizte. A kíméletlenül erős fény utóhatásaként az addig kiharcolt kevés vizuális kapcsolatomat is elvesztettem a világgal. Az Éváról és viselt dolgairól bennem élő emlékképek miatt hálás voltam a dokiknak, amiért időben visszacibáltak a való világba. Biztosan nem lettem volna ennyire hálás, ha tudom, hogy egy perce vették le rólam a defibrillátort, amivel harmadik nekifutásra sikerült visszahozni a klinikai halálból. 
  A nagy menet után néhány napig aludtam, jobban mondva altatásban tartottak. Ezalatt a Klub felcserei igyekeztek mérsékelni a csaknem végzetesre sikerült kísérlet egészségügyi következményeit. Különös reagálóképességem egészen elképesztette a tapasztalt doktorokat. Egyikük sem számított rá, hogy idegrendszerem ilyen mértékben átformálja, már-már felülbírálja a kapszulából felszabadított ingereket. Már a múltkori, négynapos teszt eredményét is hitetlenkedve fogadták. Felfogásuk szerint az általuk előállított kapszulás mikrocsip lényegében egy tetszőleges ideig féken tartott, mesterséges intelligenciájú parányi gépezet. Egy kötelezően végrehajtandó parancssorral felszerelt, emberi akarattal befolyásolhatatlan icipici fegyver. És akkor jövök én, hogy percek alatt porrá zúzzam a jó bor módjára éveken át érlelt elméleteiket. 
  Az általam produkált, nem várt reakciók és túlteljesített elvárások miatt a fejesekben felmerült a gyanú, miszerint személyemben nem tipikus esettel akadt dolguk. Az első kísérletsort követően többen elsietettnek tartották a különlegességemre vonatkozó

76. oldal 

megállapítást, a történteket egyszeri véletlennek tudták be. De attól kezdve jobban odafigyeltek rám. És most itt ez a második eset, ami az előzőnél is látványosabban eltért a tervezett forgatókönyvtől. 
  " Ez már több, mint véletlen. Ezzel az emberrel, mint komoly kockázati tényezővel, számolnunk kell!" - szólt a megfellebbezhetetlen klubos verdikt. 

  A klubos körökben nevezetessé vált esetemet követően jó ideig semmit sem érzékeltem a körülöttem megváltozott hangulatból. Az altatók és a nyugtatók jótékony közömbösséggel párnázták ki agytekervényeimet. Pontosan egy hét múltán engedtek ismét szabadon. Épp idejében, mert szellemi képességeim tekintetében már csak árnyéka voltam korábbi önmagamnak. Elláttak egy rakás gyógyszerrel, aztán egyszer csak a klinika kerítésén túl találtam magam. Rosszallóan gondoltam rá, hogy miért nem szállítottak haza, ha anno be tudtak hozni az ócska járgányukkal? Félkómás állapotomnak köszönhetően meg sem lepett, hogy az előcsarnokban Kati várt rám. Átvette a táskámat, gyengéden belém karolt, s mivel meglehetősen bizonytalanul lépkedtem, a járdánál várakozó taxihoz támogatott. Kábulatomban az autó hátsó ülésén egyik oldalról a másikra billent a fejem. A sofőrön láttam, hogy nem tetszik a képem, de kiütött állapotomban nem érdekeltek megvető pillantásai, amikkel a csinos nővel utazó részeg fuvart illette a belső visszapillantón keresztül. 
  Az otthon viszonylagos hűvösében, és sejtésszerűen átködlő nyugalmában Kati segítségével egyből ágyba kerültem. Még a klinika nyugtalanító emlékét levakaró fürdésre sem maradt erőm. Amikor barátnőm úgy vélte, javában alszom, hozzáfogott a levetkőztetésemhez. Szemhéjam pengevékony résén át szeretettel figyeltem anyáskodó gondoskodását. Nehezemre esett eljátszani a tehetetlen ember szerepét, de azért egészen hihetően alakítottam. Percek alatt végzett a feladattal. Csípőre tett kézzel sokáig állt az ágy szélénél, és engem nézett. Gondoltam, arra vár, hogy legalább a hátán leszáradjon a veríték. Szempilláim sűrű függönyén át azt is láttam, hogy a telefon mellé ül, és hallottam, amint suttogóra fogott hangon valakinek röviden jelentett az állapotomról. Július 17-e volt, késő délelőtt.
  A hazaérkezésemet követő másnap estig ki sem szálltam a testemet vákuumként magához szívó ágyból. Kivéve, ha pozíciómat a szükség kényszerétől hajtva percekre fel kellett adnom. Ilyenkor fél kézzel a falnak támaszkodva, szétvetett lábakkal szédelegtem a vécékagyló felett, s azon imádkoztam, hogy nehogy most ájuljak el. Merthogy milyen hülyén venné ki magát, ha méltánytalanul korai halálom oka a kemény porcelánkagyló lenne, az alantas rendeltetésű fajanszon loccsanna szét a fejem. Jobban belegondolva a bizarr halálnembe, kissé magamhoz tértem. Majd, hogy a témához csökönyösen ragaszkodó elmém e vérfagyasztó vég különféle variációit vetítette elém, csuklásokkal megszakított, idétlen nevetőgörcs kapott el. A végén majdnem megfulladtam, tüdőm alig tudta kielégíteni a fokozott oxigénigényt. Miután nagy keservesen visszanyertem önuralmamat, lezuhanyoztam és megborotválkoztam, de véreres szemeim még akkor is kisírtnak látszottak, amikor az eseten elgondolkozva kibotorkáltam a fürdőszobából. Nem értettem,

77. oldal 

mire fel ez a nagy fokú, indokolatlan derű? Két nappal korábban azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. 
  Mivel a fürdőszobai zavaros viselkedésem nem hagyott nyugodni, az esetről kikértem az együttélésünk alatt engem alaposan kiismert szívem csücske véleményét. Mint aki számított a kérdésre, készen állt a válasszal, s úgy vélte, valószínűleg most léptem át a ravaszul alakot váltó őrület gáncsra nyújtott lábát. Átugrottam az akadályt, vagy ha úgy jobban tetszik, nem estem csapdába. Azzal a látszólag értelmetlen, ugyanakkor felszabadító nevetéssel saját erőmből jutottam túl a mentális mélyponton. Életem párja, velem együtt, szívből remélte, hogy ez a fajta szabadság tartós lesz, és a csalódott rém máshol próbálkozik.
  A mielőbbi teljes felépülésemet elősegítendő, könnyű és finom vacsorát főzött, amit a lábadozóktól szokatlan étvággyal nyomtam magamba. Összesen három tányérral ettem a csirkehúsos borsólevesből. Kati keveset szedett magának, kedvetlennek látszott. Ha felnéz a tányérjából, és ott helyben a szemembe mondja, akkor sem hittem volna el, hogy a Klubbal való viszonyom okán elszámolni valója van a lelkiismeretével.
  Később, jóval később, kezembe került egy Laskó doktor eseménynaplójából származó, nem éppen az én szememnek szánt, érdekes megjegyzéseket tartalmazó feljegyzéstöredék. A több helyen hiányos szöveg a Klub, Kati és az én viszonyomat elemzi. Ha a benne foglaltakról előbb szerzek tudomást, minden másképp alakult volna. Íme az a bizonyos néhány, Laskó doktor által papírra vetett, szubjektív elemeket sem nélkülöző mondat.   
  "Túlságosan megkedvelte az évekkel ezelőtt gondjára bízott M.-t (ez én volnék), bár apja és egyéb felettesei intették, hogy ne tegye magáévá a kísérleti alany személyes gondjait... A kapcsolatuk ideje alatt felmerülő problémák megoldását engedje át élettársának, mivel a férfi reakciói elárulják kiszámíthatóságának mértékét, s ennek ismeretében a megfelelő időben kezelhetőbbé, ha úgy tetszik, sebezhetőbbé válik... A kiszámítható partner pedig úgy működik, mint az olajozott gépezet. A felhasznált személy részéről ért meglepetéseket nem díjazzuk. Amennyiben lehetséges, állítunk a makacs szerkezeten, ha ez valamiért nem járható út, nem babrálunk feleslegesen vele, leselejtezve mehet a 'bontóba'... A Klub szakemberei rájöttek, amit később magam is beláttam, hogy a komoly eredmények elérése érdekében időelőnyt kell biztosítani a mit sem sejtő áldozatnak, például spontánnak ható ismerkedés révén be kell terelni egy részéről őszintének vélt kapcsolatba... Mégis, honnan tudta volna M., hogy éppen ő a Szabak legrégebbi delikvense? Miután M. mellé a legképzettebb futárt, az egyik cégvezető lányát küldték partnernek és jelentéstevőnek, a Klub elemzőgárdája naprakész információkkal rendelkezett. Ennek köszönhetően részletesen megismertük az alany szokásait, ízlését, gondolkodásmódját, és tudtunk látens ambícióiról. Elbizakodottan úgy gondoltuk, hogy amit mi nem tudunk M.-ről, arról M. sem tudhat. Legnagyobb tévedésünk az volt, hogy a lány jelentéseiből ismerni véltük a férfi álmait is... Mivel pedig Kati régebb óta nem szívesen segédkezett a kiemelkedő intelligenciája miatt adu-ásznak számító férfi megdolgozásában, egyéb megoldással kellett

78. oldal 

becsalogatni a klinikára. A Klub végül az utcai beszervezés módszerével elérte, hogy az addigra sokoldalúan feltérképezett M. a kísérletek közvetlen részese legyen. Mint fentebb megjegyeztem, a lány már korábban megelégelte az ügyben betöltött, szerinte méltatlan szerepét, és szóban kérte, hogy hagyják őket békés, hétköznapi életet élni. Csakhogy a mókuskerékből ekkor már lehetetlen volt kiszállni. Ha mégis megkísérli, akkor a szervezetnél magas funkciót betöltő apját, illetőleg az egész szervezetet hozza nehéz helyzetbe. Ezt pedig mindenképpen el kellett kerülni... Amit egyedül a lány végső kiiktatásával tudtunk volna megnyugtatóan lezárni. Az időközben már-már családnak tekinthető páros tartósan nehéz anyagi helyzetének előidézése természetesen a Klub intézkedéseinek eredménye... Noha a pénzügyi gondokat a hivatalosan továbbra is ügynöki minőségben alkalmazott Kati is megszenvedte, a lebukás veszélye nélkül nem tehetett ellene semmit. A titkos banki számlájára rendszeresen érkező járandóságához addig nem nyúlhatott, amíg... De Kati arra gondolni sem akart. Az addigra megszeretett M. sokkal többet jelentett számára bármennyi pénznél... Ebben a farkastörvények szerint működő világban csodával határos eset lett volna, ha Kati vagy párja, M. jól fizető álláshoz jut, és a legálisan szerzett jövedelem révén kikászálódnak anyagi csapdahelyzetükből. Amihez a Klubnak is lett volna egy-két szava.  Alapjában véve tehát szinte minden a Szabak terveinek megfelelően történt. A célszemély sorsa akaratunknak megfelelően alakult." 
  Eddig a véletlenül felfedett írás, amelyet azóta a Duna vize réges-rég elmosott. Hogy miképp, arról később.  
  A jókora kitérő után vissza a félbehagyott történethez! 
  A hosszúra nyúlt, remek vacsora végeztével segítettem elmosogatni. A gesztus értékét növeli, hogy ez idáig nem ártottam bele magam a konyhai utómunkálatokba. De valahogyan ki kellette mutatnom a lány szerető gondoskodásáért érzett hálámat. A felettébb kényes két kérdést, hogy Katinak miként jutott tudomására, hogy a jól fizető munka helyett a klinikán töltöm a napjaimat, s ki hívta oda, amikor testi-lelki romjaim eltakarítása, vagyis hazaszállítása esedékessé vált, nem feszegettem. Mindkét esetben Laskó doktor partizánakciójára gyanakodtam. 
  Szégyelltem magam, amiért barátnőm előtt nyilvánvalóvá váltak korábbi hazudozásaim, de nekem is lett volna kérdésem. Igen, azzal a telefonhívással összefüggésben, amikor Kati azt hitte, mélyen alszom, és valakinek suttogva beszámolt a hazaszállításom utáni egészségi állapotomról. Egyelőre azonban kényelmi okokból jegeltem a témát, ugyanis ahányszor eszembe jutottak a Klub horrorházában átélt történések, szó szerint a rosszullét környékezett. 
  A következő napok az otthoni pihenés jegyében teltek. Nagy jólétemben és unalmamban gondoltam egy merészet, és pénztelenség ide vagy oda, bedobtam az ötletet, hogy az augusztusi hőség elől pár hétre meneküljünk le a Tiszához sátorozni. Pénztelenség ide vagy oda, az utazást biztosan meg tudjuk oldani, s miután sátorban alszunk, a szállásra sem lesz gondunk. Napközben nagyokat úszunk, estefelé horgászunk, vagy, parányit nomádra véve a figurát, szalonnát sütünk, alkalmanként bográcsozunk. Napnyugta után, a

79. oldal 

homokpadok egyikén egymás mellett elterülve, óraszám bámuljuk a csillagos eget. Garantáltam istenien érezzük majd magunkat. Megrészegülve és felbátorodva a fene nagy látszatszabadság gondolatától, elterveztem, mihelyt visszaérünk Pestre, első dolgom lesz felmondani a Szabakkal kötött szerződésemet. Nincs rá kifejezés, mennyire naiv voltam.
  A tervbe vett indulásig hátravolt másfél hét az évszázad legforróbb júliusából. Naponta dőltek meg a hőségrekordok, aki tehette, tető alá menekült a gyilkos kánikula elől. Július huszadika számomra is egy otthon eltöltendő, lézengő napnak indult. Hajnali fél négykor nehéz álomból ébredtem. Éjszakai témának megint a Klubot sikerült kifogni, pedig hányszor fohászkodtam, hogy álmaimban se jöjjenek többé elő. 
  Kati a hasára fordulva, maga alá húzott karokkal feküdt mellettem, egyenletes légzése nyugodt alvásról tanúskodott. Az ellenkező irányba fordult fején oldalra csúszott középhosszú, barna haja félprofilból látni engedte kedves arcát, formás kis fülkagylójának félköríves hajlatait. Fülcimpája kecses ívét apró pihék fedték. A derekáig csúszott sötétkék lepedő által szabadon hagyott hátán látható néhány pici anyajegy tovább hangsúlyozta fényes bőrének érzéki simaságát. Nem aludhatott mélyen, mert anélkül, hogy mozdultam volna, felületes álmában ráérzett őszinte csodálatomra. Mosolyogva fordult felém, forró arcát az enyémhez szorította, és egymás vállát átkarolva elmerültünk egy most már valóban pihentető, nyugodt álomban.
  Kora délelőttre járt, mire kikászálódtunk az ágyból. A jókedvű, közös zuhanyozást követően ennivalót készítettünk magunknak, amikor megcsörrent a telefon. A kezem foglalt volt, Kati sietett át a szobába, hogy felvegye a kagylót. Két percig volt távol. Füleltem, rossz előérzetem támadt. A konyhába átszűrődő, kelletlenül rövid mondatokból ítélve Kati nem dobódott fel a telefonáló személyétől vagy mondandójától. Mikor visszatért, kérdőn néztem rá, ki volt? Gyomrom görcsbe rándult az idegességtől, hogy megint a Szabaktól zaklatnak. Az étvágyamnak lőttek. Nem tévedtem, tényleg ők kerestek. 
  - Konkrétan nem akartak semmit, csak a hogylétedről érdeklődtek - próbált nyugtatni a lány. 
  Elkeseredett arcán látszott, hogy rögtön elsírja magát. 
  - Majd hívnak, ha lesz valami újság. 
  - Vagyis, ha megint ugranom kellene - jegyeztem meg keserűen. 
  Rosszkedvemben fogant gondolataimat csak az terelte más irányba, hogy kedvesemet láthatóan nálam is jobban megrázta a hívás. Még nem láttam ilyen feszültnek. Csodálkozással vegyes aggodalommal figyeltem az arcára kiült, növekvő izgalmat. Annyira szörnyű dolog azért nem történt, ami az ilyen mértékű kétségbeesést indokolta volna. A rosszkor jött telefon hatására mindkettőnk kedélyállapota mélypontra zuhant, csakhogy már jobban aggódtam Katiért, mint a hívásban rejlő negatív lehetőségektől. Mióta felvette az a rohadt kagylót, Kati egyértelműen depressziós tüneteket produkált. Még kora délután is sütött belőle a kórisme egyik legismertebb tünete, a kábult fásultság. Hová lett a hajnali életvidám, kívánatos nő?
  A Nap régen túljutott a zeniten, délután öt lehetett. Fél szemmel a budai hegyek mögötti

80. oldal 

kijáratot leste, mint aki halálosan unja az őrjáratozást az évmilliók alatt kitaposott égi ösvényen. A kitárt, elfüggönyözött ablak mögött lopakodva csordogált az erejét vesztett nagyvárosi élet. A meleg, feltéve, hogy az ember képest volt meggyőzni magát róla, egy-két fokkal alább adta. Odaléptem a könnyű otthonkájában az ágy sarkában kuporgó Katihoz, s hogy jobb kedvre derítsem, lehajoltam a frissen mosott, levendulaillatú hajához, és cuppanós puszit nyomtam a fejbúbjára. Úgy emelte rám balsejtelmektől gyötört könnyes tekintetét, mint aki mondana is meg nem is valami lényegbevágót. Nem faggattam, reméltem, előbb-utóbb érez magában annyi erőt, hogy megossza velem szomorúsága okát. Az oldalamra fordulva mellé heveredtem, gondoktól elnehezült fejemet az ölébe hajtottam, és lehunyt szemmel annyit mondtam, szeretem. Ujjai kisvártatva a hajamon kalandoztak, játékosan borzolták és simították, a választéknál elfésülték a makacskodó szálakat. Leheletfinom csókok érintették a halántékomat, a fülemet és az arcomat, s hogy a hátamra fordultam, egy szerelmi vallomással felérő a számat. Én voltam a legboldogabb, hogy Katiba visszatért az életkedv.
  Estefelé alig ettünk pár falatot, kinek van kedve harmincnégy fokban vacsorázni? Ellenben egész nap rengeteg folyadék fogyott. Délután lesétáltam a közértbe, de az üdítőkkel félig töltött hűtőgép italkészlete sötétedésig ismét jócskán megcsappant. Akárha mediterrán égöv alatt éltünk volna, az utcai élet éjjel tizenegy után indult be. A tomboló Nap a tőlünk nyugatra fekvő földrészeket perzselte, s a helyébe lépő csillagok hideg fényű sziporkái alatt hamisítatlan délszaki fesztiválhangulat uralkodott. 
  Az izgalmakban bővelkedő nap végén úgy döntöttünk, inkább otthon maradunk és lefekszünk, az elmaradt éjjeli sétánkat másnap bepótoljuk. Míg lány a konyhában italt töltött kiürült poharainkba, gyorsan megágyaztam. A tiszta lepedőre frissen mosott takarókat hajtogattam, majd leültem a vetett ágy szélére, hogy erőt gyűjtsek a még hátralévő zuhanyozáshoz. A kitárt ablakon szabadon áramlott be a felélénkült utcai forgalom zaja. Egy leeresztett redőny zörgése átmenetileg minden más hangot elnyomott. Előzmények nélkül támadt fájdalom hasított a fejembe, kínomban az őrület határán táncoltam, amíg az ablakhoz botorkáltam friss levegőért. Ám, amilyen hirtelen támadt, a borzalmas érzés olyan hamar tovább is állt, sőt nemsokára annyira jól éreztem magam, hogy figyelmem az utcán kacarászva sétáló négytagú társaság csinos hölgytagjaira terelődött. A vidám fiatalok lassan kitűntek a képből, s most a házunkban lakó idős házaspárt hazaszállító taxi fékezett a kapunk előtt. A konyhából visszatérő Kati lába alatt panaszosan reccsent a parketta, hallottam a tálcán egymáshoz ütődő üvegpoharak csörrenését. Épp megfordultam, hogy elvegyem az egyik poharat, amikor elment az áram, a bekapcsolt tévé képernyőjén pontba szaladt, majd eltűnt a fény. A vaksötétből fémtálca meg poharak csörömpölése hallatszott. Gondoltam, Kati megijedt vagy elbotlott, és az egészet a padlóra ejtette. Ironikusnak szánt megjegyzésem örökre bennem ragadt, mert odalent az utcán, jókora villanás és dörrenés közepette, ekkor robbant fel az első autó. S miközben a széles főúton sorban a többi, én valahogy magamra maradtam a nagyvilágban. 
Az ismeretlenül is ismerős új világ eljövetele nem befolyásolta az egymást váltó évszakok

81. oldal 

megszokott rendjét, az egyedüllétemet leszámítva minden maradt a régiben. A megbízhatóan közeledő ősz megsárgult, vagy barnára pörkölődött, szél sodorta falevelek formájában szórta szét korai névjegykártyáit. Megsűrűsödtek a bágyadt fényű, párás napkelték, s mintha fokozódó izomláz gyötörte volna, egyre kimértebben tápászkodott fel a Nap.
  Az egyik ilyen álmos reggelen különös látványban volt részem. Vállamra terített pokróccal álldogáltam a nyitott ablak mögött, élvezettel szívtam magamba a fanyar illattal fűszerezett levegőt, amelybe egy-egy szélfordulónál jellegzetes Duna-szag is keveredett. Ekkor, legnagyobb elképedésemre, a folyó irányából egy tizenkét egyedet számláló őzcsapat tűnt fel a József Attila úton. A város központjában, fényes nappal. A megilletődöttség nélkül, otthonosan mozgó társaságot a legerősebb fizikumú, legnagyobb szarvú bak vezette. Nyomában, kissé lemaradva és szétszóródva, az útszéli gyepet és a fák kérgét rágcsáló nőstények és alárendelt hímek baktattak. A vezérbak időnként megállt, előre nyújtott nyakkal valami bőgésfélét produkált, majd a négy lábával egyszerre elrugaszkodva, helyből felugrott a levegőbe. Amikor ismét aszfaltot ért, mintha mi sem történt volna, egykedvűen folytatta útját a Bajcsy-Zsilinszky és az Andrássy út kereszteződése felé. Menet közben többször megismételte szenzációs világszámát, egyik-másik hátrébb ügető, alig-szarvú fiatal bak bájos igyekezettel utánozta példaképe mutatványát. A kereszteződéshez érve összetorlódott a csapat, de türelemmel kivárták, amíg tekintélyes vezérük elhatározta magát, és öntudatos léptekkel nekivágott a népszerű Andrássy útnak. Meglepetésemből akkor kezdtem ocsúdni, mikor az apró paták koppanásai végleg elenyésztek.
  Furcsa megilletődöttséget éreztem. Az a kis őzcsapat nyilván a budai erdőkből, esetleg a vadregényes Pilisből kocogott idáig, s mit nem adtam volna, ha láthatom, amikor Budáról valamelyik hídon átsétáltak a pesti oldalra. Valószínűleg a Lánchídon keltek át, ott, ahol a János kórházbeli látogatásom idején széles csapást alakítottam ki a félrelökdösött autók között. 
  Hogy az őzek felbukkanása a hónapokkal korábban elcsendesült nagyvárosban nem számított egyedi jelenségnek, azt a visszhangos utcákra és terekre egyre nagyobb számban beköltöző, illetve a városon hordákba rendeződve, vagy magányosan áthaladó állatok idővel hétköznapivá lett látványa igazolta. Rókák és szarvasok jöttek egymás nyomában, alkalmanként vaddisznóröfögés és visítás verte fel a pokrócsűrűségű csendet. Több ízben ménesnyi ló versenyzett a csattogó patáik nyomába eredő, minden élőre vadászó kutyafalkákkal. A Földről eltűnt emberiség helyét az addigi üldöztetéseket túlélő, felszabadult állatok foglalták el. Végül mégiscsak övék lett a számukra örökre elveszettnek hitt világ. 
  Egy darabig szívből örültem az ólakból, istállókból, a lakóépületek szűk szobáiból valamiképp kiszabadult háziállatok, és a közeli-távoli erdőségekből, tágas pusztákról betévedt vadállatok megjelenésének. A jelenséget a természet jogos revansaként fogtam fel, mintegy igazságtételként az embernek kiszolgáltatott állatok részéről elszenvedett sérelmekért. Megértésem és lelkesedésem akkor hagyott alább, amikor felbukkantak a 

82. oldal

folyamat hátulütői. Merthogy idővel kiderült, vannak ilyenek is. Míg korábban eszembe sem jutott, hogy bármiféle veszély fenyegethet az utcán, néhány keserves tapasztalat rádöbbentett, ha kedves az életem, nem árt némi önvédelemről gondoskodni. 
  Az emeleti ablakom biztonságából kezdetben derűs elnézéssel szemlélt események mind gyakrabban vettek véres fordulatot. Ezek kialakulására nem mindig akadt észszerű magyarázat. Ilyen eset volt például az általam teljes mértékben domesztikáltnak ismert lovak rémálomba illő jelenete.
  Hűvösebb ősz járta, október közepéhez képest igen hideg szelek söpörtek végig az utcákon, de a széltől védett szobában is melegen kellett öltözni. Délutánra megelégeltem az otthoni ücsörgést, a szemfájdító könyvolvasást, túl voltam a kondicionáló gyakorlatokon is. Kegyetlenül untam magam. Gondoltam, sötétedés előtt sétálok a környéken egy kiadósat, hátha elfáradok annyira, hogy éjszaka elkerülnek a régi világot megidéző, fájdalmas álmok. Bakancsot húztam, az elmaradhatatlan Parabellumot a téliesített, bélelt dzsekim mély zsebébe csúsztattam. A bejárati ajtót megszokásból behúztam magam után, és leballagtam a szeles utcára. 
  A szemből fújó, durván taszigáló szélben átvergődtem az út szélvédett, Bazilika felőli oldalára. Három perccel később, mint aki kilométereket gyalogolt, lustán lerogytam a templom mögötti tér padjára. Ennyit a kiadós esti sétáról. Hogy valami hasznosat is csináljak, előrehajoltam, és igyekeztem szorosabbra fűzni a bakancsom meglazult fűzőjét. A tér túlsó szegletében, tőlem kőhajításnyira, fél tucat erős testalkatú, hatalmas termetű ló harapdálta a satnya füvet. Engem pillantásra sem méltattak. Egyikük olykor felkapta a fejét, hegyes füleivel osztályozta a viharos szélből kiszűrt hangokat, s mintha bögölyök csípnék, szokásból megrázta magát. Kitágult orrlyukakkal beleszimatolt a levegőbe, s mivel nem érzett veszélyt, elégedettséget kifejező horkantást hallatott, és folytatta a legelészést. Így ment egy darabig, én itt, ők ott, nem zavartuk egymás köreit. Hirtelen valamennyien abbahagyták a fűcsomók tépését, felemelték lobogó sörényű fejüket, és dülledt szemüket rám vetve, izgatott topogással felém fordultak. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Különösen annak a példánynak a viselkedése aggasztott, amelyik vasalt patájával dühödten kaparta a kemény földet, s a nagy horkantások kíséretében fel-felrántott nyakával kifejezetten támadó szándékot mutatott. 
  " Ezeknek meg mi bajuk van velem? Még az hiányzik, hogy lerohanjanak, és a földbe tapossanak!" - gondoltam ijedten. 
  A pisztolyt óvatosan előhúztam a zsebemből, és kibiztosítottam. Nem tudtam mire vélni az állatok viselkedését. 
  Feszült helyzetben, például amikor az ember sarokba szorítva érzi magát, hallószervének érzékelői kapva kapnak a legkisebb zörejen is. Eddig nem akadt gond a fülemmel, a feszült helyzet pedig adva volt. Mégsem hallottam, amit hallanom kellett volna. Ezért aztán nem tudtam hová lenni a meglepetéstől, amikor egy irdatlanul hosszú zsiráfnyak szelíden átnyúlt a vállam felett, és a végén megülő kicsi fej, mintha ott sem lennék, természetes méltósággal hozzálátott a pár méterrel előttem árválkodó bokor leveleinek betakarításához. Egy harapás

83. oldal 

a jobb sorsra érdemes cserjéből, és az addig a hátam mögött ácsorgó zsiráf tarka foltos nyaka úgy emelkedett fel a párás alkonyi levegőbe, ahogy a gémeskút karja lendül a magasba. Egészen biztosan az Állatkertből kiszabadított zsiráfok egyikét láttam viszont. Miután visszanyertem lélekjelenlétemet, némiképp a gazda büszkeségével állapítottam meg, hogy a langaléta cimbora remek kondícióban van. Odaföntről, a nyugodt tempóban őrlő fogak közül olykor aláhullott egy s más, de, hála a szeles időnek, a nyállal kevert levél- és ágdarabok távolabb értek talajt. A biztonság kedvéért odébb húzódtam a láthatóan emberhez szokott állat alól, s egy lombtalan, rég kiszáradt fatörzsnek támaszkodva, kedvtelve figyeltem a barátságos jószág táplálkozását. 
  Az egymás oldalát támasztó lovakra pillantva továbbra sem múlt el a viselkedésükkel kapcsolatos baljós érzésem. Ám, miután táguló-szűkülő orrlyukakkal továbbra is a pad felé fordulva toporogtak, izgalmukat nyilván a zsiráf, és nem az én jelenlétem váltotta ki. Zsiráfom életösztöne ugyancsak megkophatott az állatkerti rácsok mögött töltött évek alatt, mert a vészjósló előjelekből semmit nem fogott fel. Magasba emelt fejjel, békésen rágcsált tovább, láthatóan kitűnően érezte magát újsütetű barátai, azaz az én és a kissé odébb hadrendbe álló lovak társaságában. Amikor az előző adaggal végzett, nagy terpeszbe ereszkedve nekifeszült, hogy egy második rohammal végképp letudja a cserjét. 
  Nem tudni, a lovaknál mitől telt be a pohár, miért érezték tűrhetetlennek a colos állat jelenlétét, de mesterien idomított vérebek módjára, egyazon pillanatban lódultak ellenszenvük csodálkozó tárgya felé. A hat ló villámgyorsan befutotta a harminc métert, és közrefogta a szájában tartott fél bokorral megdermedt állatot. Elképesztően magas szintű taktikai érzékről tanúskodott, ahogy kétfelől bekerítették. Három ló a zsiráf egyik oldalán, a másik három a túlsó oldalán vett fel támadó állást. Szerencsétlen párát még a pad is akadályozta mozgásában. A lovak nem sokat tétováztak, egyszerre estek neki. Jobbról rúgták, hogy csak úgy döngött az oldala, balról harapták, marták, ahol érték. Az már menekült volna, de előtte a pad, kétfelől a gyilkos ösztöneiket szabadjára engedett lovak. Csak hátrafelé araszolhatott, de azt sem sokáig, mert a véknyába harapva visszaterelték a pad támlájához, annyi nekifutási lehetőséget sem hagyva, hogy átugorhassa. 
  Igazság szerint későn kaptam észbe. Annyira megdöbbentett, s ugyanakkor lenyűgözött a szokatlanul kegyetlen látvány, hogy akárcsak hajdanán egy izgalmas film nézése közben, átmenetileg elfeledkeztem magamról. Mostani elbambulásom annyival volt megbocsájthatatlanabb, hogy nem egy moziban vetített, megfilmesített fikciót bámultam szájtátva, hanem egy csoportosan elkövetett gyilkossági kísérletet. Itt és most tényleg ölni készültek, igaz, állat állatot, de egyszer már megmentettem a szenvedő fél életét, s az ebből adódott érzelmi kötődés feljogosított, hogy az oldalára álljak. Különben is, csúnyán vesztésre állt. Túl a sajnálat nemes érzésén, az agresszív túlerő láttán az igazságérzetem is az ártatlan zsiráf védelmére ösztökélt.
  Az első két lövést a levegőbe küldtem, megelégedtem volna azzal is, ha a támadók ijedten szétfutnak. Kiderült, hogy kár volt pazarolni a lőszert. A lövések dörejei gyorsan elültek, a vérszagtól megőrült lovak egy másodpercnyi megtorpanás után dühödten folytatták a

84. oldal 

rogyadozó állat ostromát. Minden ok nélkül el akarták pusztítani. Tervszerű mozgásuk arra utalt, hogy máskor is tettek ilyet, meg arra, hogy ez egy összeszokott, állandó csapat. Szerencse, hogy nem engem szúrtak ki maguknak. 
  Tíz méterre álltam a gonoszságában vérforraló jelenettől. A széles fatörzs fedezéke mögül kinéztem magamnak az egyik, éppen nekirugaszkodó lovat, és gondos célzás után hideg fejjel meghúztam a ravaszt. A lövedék, jókora lyukat ütve a húsba, az izmos nyak közepén csapódott be. A hatás nem maradt el, a ló néhány részegen rogyadozó lépés megtétele után a földre roskadt. Erre már felfigyeltek a társak és megálltak. Vérben forgó szemeiken mindössze tanácstalanság, de nem a veszély felismerése tükröződött. Kapóra jött az állóképszerű beállítás, az érdemi munkára fogott Parabellum szinte örömmel mordult rá a legközelebb ácsorgóra. A golyó ezúttal a lágy hasrészbe fúródott, mire a sérült állat oldalra görbült tartással futásnak eredt, s a kövezeten meg-megcsúszva, eltűnt a sarkon. Fájdalmas nyihogásai egyre halkultak, majd a távolban elhaltak. 
  A téren maradt négy ló végleg abbahagyta a remegő testtel dülöngélő zsiráf bántalmazását. A kavicságyra rogyott, lelkét kilehelt társuk láttán úgy összezavarodtak, hogy elfelejtettek elfutni. Egy helyben forogtak, topogtak, két hátsó lábukra ágaskodva kutattak a támadó után. Hosszú nyakú, idealista barátomnak legalább most volt annyi esze, hogy az alkalmat kihasználva elinaljon. Olyan gyorsan, amennyire a súlyos sebei engedték. (Jóval később, a legváratlanabb időpontban és helyen még egyszer találkoztunk. Örömmel konstatáltam, hogy a Bazilika mögötti afférnak, a behegedt sebeken kívül, nem lett súlyosabb következménye, zsiráfom kiváló egészségnek örvendett.) Miután értelmetlen gyűlöletük tárgya eltűnt a képből, és két társuk odalett, a lovak végre lehiggadtak. De csak azután ballagtak odébb, hogy orrukat az orrához érintve, búcsút vettek a csatamezőn maradt barátjuktól. Beletörődve az elvesztésébe, pár perc múltán mélyen lehorgasztott fejjel elporoszkáltak, és sorra eltűntek a tér egy távolabbi házának nyitott kapujában.
  A nagy izgalmakat követően előjöttem rejtekemről, és rágyújtottam egy hőn óhajtott cigarettára. A századfordulós épületből a széllökések közötti rövid szünetekben kihallatszott a megfogyatkozott csapat patáinak váltakozó ütemű csattogása. A lovak sziluettje egy perccel később az egyik első emeleti kitört ablak mögött suhant el, nyilvánvalóvá téve az új tulajdonosok kilétét.
  A megsokasodott jelek arra utaltak, hogy az állatok időről időre a mi házunkat is megtisztelik látogatásukkal. Lévén, hogy leginkább az éjszakai órákban rohangásztak a lépcsőházban, neszeztek szuszogva a kulcsra zárt ajtóm előtt, nem sikerült rájönnöm, miféle szerzetekkel akadt dolgom. A sötétedés utáni vircsaftra a gangon elvégzett szükségleteik nyoma, a folyosó vakolatán és az ajtóm festésén hagyott megannyi kaparásnyom, néha egy verekedéssel lezárt nézeteltérésből visszamaradt, beszáradt vérfolt szolgált bizonyítékul. Az állatok fokozatosan beköltöztek mindenhová, ahová lehetett. Elunva az egyre gyakoribb és egyre gátlástalanabb esti dáridókat, egy napfényes délelőtt, amikor a hívatlan vendégek városi portyára indulva eltakarodtak, a házmester előszobájában talált kulccsal bezártam az utcai kaput. Ettől fogva, ha jöttem, ha mentem,

85. oldal 

zártam a nagykaput. Mivel az épület összes lakás-, pince- és padlásajtaját még a nyáron becsuktam, újabb házfoglalók csakis kintről, az utca felől érkezhettek volna, ennek lehetőségétől viszont most fosztottam meg a társaságot. Az öreg házra ismét nyugodt éjszakák köszöntöttek. 
  Az ablakomból többször megfigyeltem, amint a különböző fajtájú négylábúak családostól, falkástól a közelgő zord időjárás ellen védelmet nyújtó házakba költöztek. Legalábbis azokba, amelyek kapui nyáron nyitva maradtak. Mint például a szemközti háromemeletes épületé, azé, amelyik földszinti cipőboltjának kirakatában még mindig ott hevert a nyáron szikraeső kíséretében berepült motorkerékpár. Igen, azt a házat is megszállták az állatok. A szobámmal egy magasságban lévő, tehát második emeleti lakásokban rendszeresen bozontos farkú rókák tanyáztak, az alattuk lévő szinten népes mufloncsalád bérelt két helyiséget. Láthatóan nem zavartatták magukat egymástól. Az alattam húzódó főúton néhanapján csordában vonuló szarvasok parádéztak, addig, amíg a szinte farkassá vadult, falkában kóborló kutyák közéjük nem rontottak. Akkor meglódult a fejedelmi menet, és kezdetét vette az ember nélküli vadászat, ami minden alkalommal a koronás nagyvadak fölényes győzelmével zárult.
  Az év hónapjai közül leginkább utált november rögtön havas esővel indult. Az előző napi kellemes, késői őszi ragyogásban a rókák még önfeledten bolhászkodtak és játékos vakkantások kíséretében kergetőztek a házuk előtt, erre fel másnap hirtelen tél lett. A mindig is gyűlölt, szürke hónap az elmúlt világban sem tett jót a lelkiállapotomnak, de most teljes súlyával rám dőlt az ember által elszenvedhető büntetések koronázatlan királya, a magány. 
  A félig máris besötétedett szobából szökni készült a maradék fény. A múzeumból kimenekített szobrommal szemközt, az ágy sarkán ültem, és azon törtem a fejem, miként kelthetném ismét életre Őt? Ha csak néhány órára is. Erőt adna a kitartáshoz, segítségemre lenne ép elmém megőrzésében. Immár hónapok óta együtt éltünk. Reggelente köszöntöttem, esténként beszámoltam a napközbeni történésekről. Beszéltem a régi világról, a gyermekkoromról, a szüleimről és Katiról. Mindent tudott rólam, miközben én őróla mindössze annyit, amennyit a szűkkeblű Idő engedélyezett elmondani, mielőtt megint elrejtette előlem. Legyek türelemmel, kérlelt annak idején, s én tudtam, ha kell, a világ végezetéig várok rá. De elviselhetetlenül fájt az egyedüllét. A varázslat azonban nem ismétlődött meg, a kőbe dermedt szemek rezzenéstelenül néztek el a fejem mellett. Pedig, na várjunk csak... Pedig pár napja, amikor ugyanitt ültem, egyenesen rám irányultak, hiszen én fordítottam úgy, hogy "lássuk" egymást. 
  Valami megfeszült bennem. Tekintetemmel követtem a nézése irányát, de az üres könyvállványon kívül semmi nem volt arrafelé. A polcokról levett, és a szőnyeg szélére pakolt könyvek három oszlopba rendezve, derékmagasságig álltak a fal mentén. A könyvhalom előtt egy terrakotta szobor merengett magába roskadva. Hát ezeken nem sok néznivaló akad, gondoltam csalódottan, s épp visszafordultam volna, amikor az egyik polcon egy vékonysága miatt alig észrevehető kiadványféle ötlött a szemembe.

86. oldal 

Furcsállottam, hogy egyáltalán maradt ott valami, mivel emlékeztem szerint a kiürített szekrényt annak idején puha ronggyal áttöröltem. Odamentem és leemeltem a lapos prospektust. 
  Amolyan kihajtható, színes nyomtatvány volt, ami Olaszországba, azon belül Campania tartományba invitálta az építészeti és természeti szépségekre fogékony utazni vágyókat. A pár évvel korábbi kiadáson a Nápoly környéki Amalfi település bekarikázott neve jelezte remélt úti célunkat. Már emlékeztem. A kiadvány akkor került hozzánk, amikor Katival a megvalósulás esélyével tervezgettünk egy külföldi nyaralást. Forgattam a színes lapokat, a kellemes fotókról csak úgy áradt a mediterrán életöröm. Kitekintettem az ablakon túli pesti novemberbe, aztán újra a kiváló minőségű fotókat bámultam, szemeim végül a rendületlen szobron állapodtak meg. Magamban összeraktam a kirakós játék kockáit. Megrántottam a vállam, miért is ne? Rendben, holnap indulunk Amalfiba! 
  Azonnal autóba pattantam, és kezdetét vette életem legnagyobb bevásárlása. Két óra leforgása alatt több tucatnyi konzerv, palackozott üdítő, hat rúd minőségi téliszalámi, kekszfélék és nápolyik garmadája, szóval csupa tartós kaja borította a hátsó ülést. A térképboltban összeszedtem a fontosabb európai országok térképét, és hozzájuk csaptam egy vaskos gyűjteményes kiadványt is. Olyan jól mutattak a színes borítóikkal. Gyógyszerek, kötszerek és fogkrémes tubusok a patikából. A Remingtont és a Parabellumot a világért itthon nem hagytam volna, ezekhez egy több hónapos állóháborúhoz elegendő lőszermennyiséget szedtem össze. A puskának a jobb oldali ülés előtt már korábban kialakítottam egy kézre eső fegyverállványt. A benzintankot telenyomtam, egy tartalék kannát bekészítettem a kombi rész sarkába. A ruháimat a tisztálkodószerekkel együtt egy méretes bőröndbe pakoltam, ez is a csomagtartóba került. Na! Mi kellhet még?
  A szobromat az utazás alatt természetesen a közelemben akartam tudni, de csak úgy nem tehettem az ülésre. Valami biztonságos tartót kellett találnom, nehogy megsérüljön, ha esetenként rázós utak igénybevételére kényszerülnék. Rövid tanakodás után egy négyszögletű, fonott füles kosár mellett döntöttem. Kipárnázott öblében elegendő hely volt, s bármikor belepillanthattam, ha látni akartam alabástromarcú kedvesemet. Az éjszakát még a lakásban töltötte. A szoborral megnehezült kosarat közvetlenül indulás előtt vittem le, és gondosan elhelyeztem a mellettem lévő ülésen.
  Sötét hajnal volt, amikor előbb a lakásajtót, aztán a ház kapuját bezártam magam mögött. A kulcsokat a kesztyűtartóba dobtam, és beindítottam a Mazdát. Míg a duruzsoló kocsi mellett állva arra vártam, hogy a hidegben lassan melegedő motor elérje az üzemi hőfokot, a felkapcsolt lámpák fényénél utoljára körbenéztem. A fagyos csöndben nem mozdult semmi, még a környék rókái sem jöttek elő egy könnyfakasztó búcsúra. Parányi félelemmel, és nem kevés izgalommal gondoltam az előttem álló útra. A jövőre. A félelem és az általános izgalom mellé egy harmadik érzés, a kíváncsiság érzete társult. Hiába, egyszer meg kell néznem, mi van másutt a világban. Valószínűleg az, ami itt. 
  A nagy változás kezdete óta egyetlen repülőgép sem szelte át az eget, a Dunán az uszadékokon kívül nem érkezett semmi. Persze a vonatok is leálltak, a Nyugatiban és a

87. oldal 

többi pályaudvaron nyár óta vesztegeltek a szerelvények. Sehol egy lélek. Telefon, tévé, rádió, mind süketen hallgatott. Egy alkalommal órákon át figyeltem egy elemről is működtethető, nagy teljesítményű adóvevőt, de akárhova tekertem vagy kapcsoltam rajta bármit, csak légköri zajok és idegesítő sercegések jöttek be. 
  " Hogy mi lehet odakint a nagyvilágban? Talán rosszabb a helyzet, mint errefelé? De hát ennél az üres, szürke és hideg semminél mi lehet még rosszabb?" - gondoltam keserűen, miközben beültem a helyemre. A régi világ utáni nosztalgia megint feszegetni kezdte a lelkemre erőltetett vékony páncélt. A szemeimet könnyek lepték el, a műszerfal fényei zöld sávvá mosódtak. Becsaptam a mellettem lévő ajtót, és a benti melegben a kormányra borulva, amúgy istenigazából kisírtam magam. Még a bánat szíve is megesett rajtam, mert nagyot sóhajtva hátramászott aludni a csomagok közé. Mély lélegzetet vettem, és megtöröltem az arcom. Egyes fokozatba kapcsoltam, és kigördültem a járda mellől. Húsz perccel később a balatoni sztrádán voltam, ahol százhatvanas tempóban hajtottam délnyugat felé.  
  Mélyen horvát területen, valahol Karlovac környékén jártam, amikor keleten derengeni kezdett az ég alja. Több, mint négyszáz kilométert nyomtam le egyhuzamban, ideje volt megpihenni és tankolni. Az autópálya szalagkorlátján egy olasz rendszámú Fiat akadt fent, bőséges benzinkészletét egy szívócső segítségével átmentettem a Mazdámba. Egy hóbortos ötletnek engedve felmásztam az elején csúnyán összetört piros kocsi tetejére, ahol a magammal vitt füstölt kolbászból, édes kekszből és üveges csalamádéból jól bereggeliztem. Az órám háromnegyed hetet mutatott, egyre jobban világosodott. Ültömből feltápászkodva körülnéztem az ébredező, első ránézésre kellemes benyomást keltő tájon. Nem is volt annyira kellemes. 
  A hátam mögött száz méterrel a Karlovacot Zágrábbal összekötő vasútvonal töltése húzódott. A sztrádával párhuzamosan futó vonal odébb, egy középméretű dombot megkerülendő, határozott ívben elhajlott. A kanyar ívén túl, a síneket kísérő szántóföldön az éjjeli gyors kisiklott, oldalára borult szerelvénye feküdt, vaskerekei felém meredeztek. A világoskékre mázolt szerelvény valami csoda folytán a síneken maradt két hátsó kocsija az alacsony töltésen várakozott. Mi tagadás, ilyet még nem láttam. Néhány órával később, a velencei repülőtér közelében elhúzó országúton haladva, ennél cifrább látvány került a szemem elé. Az út két oldalán, egymástól fél kilométerre, hatalmas méretű Lufthansa- és egy szolidabb méretű KLM-repülőgép szanaszét repült darabjai hevertek. A katasztrófát szenvedett gépeket a sértetlenül maradt felségjeleikről tudtam azonosítani. A repülőgépek becsapódását követő robbanások ereje több száz méteres körben letarolta vagy felgyújtotta a szórásba eső épületeket. A sorozatos detonációk egy közeli kemping faházait úgyszólván lefújták betonalapjaikról. Utam során többször szembesültem vonatbalesetekkel, repülőgép-katasztrófákkal, nem beszélve a közúti incidensek végtelen soráról, de érthetően ezek az első élmények döbbentettek meg leginkább. 
  Visszatérve a velencei kettős tragédiához, ahogy előre vártam, hosszas kutatás után sem találtam emberi maradványokat. Ami arra utalt, hogy a földet érés pillanatában senki sem

88. oldal 

tartózkodott az ezek szerint még a magasban utasok és személyzet nélkül maradt repülőgépeken. A balesetek helyszínét szétszóródott, sérült poggyászok terítették be, az ütődéstől behorpadt és a robbanásoktól megégett bőröndöket a szokásos holmik töltötték ki. 
  A távolból hívogatóan felderengett a Szent Márk téri Campanile, és mellette a Dózse-palota soktornyú kupolája, de a gépjárművek és a vasút számára épült gáton nem mentem ki a lagúnák városába. Korábban láttam már elégszer, és őszintén szólva, nem nyűgözött le a látványa. Az ódon házak közt húzódó, büdös és mocskos csatorna-utcák legfeljebb fényképeken vagy festményeken mutattak jól, a nyári rekkenőben zsibongva lökdösődő turistaáradat lenullázta amúgy is megkopott bájukat. Velencének utoljára a múlt században, az iparszerű turizmus beindulását megelőző időkben lehetett valami egyedien züllött, megkapóan kurvás hangulata. Akkor még önzetlenül mutogatta magát fűnek-fának, s a csatornák partján halászó macskák éjjelente nem botlottak unos-untalan önfeledten párzó emberekbe. Annak a békebeli miliőnek azonban rég vége, a városból már a második látogatásom idején kiábrándultam. Így hát Velence ötödik, vagy hatodik megtekintése elmaradt. Pedig, amint utólag eszembe jutott, így, embertelenített formában valószínűleg páratlan élményt nyújtott volna a kísértetváros bebarangolása.
  A széles gát szárazföldi végéhez érve lassítottam, hogy legalább messziről szemügyre vegyem a cseréptetős házak sűrűjéből kiemelkedő templomok párába burkolózó tornyait. Azonban a romantikus összkép előterét uraló gáton elhagyatottan veszteglő vonat fekete csíkjának lehangoló látványa újból tövig tapostatta velem a gázpedált, s Velence perceken belül eltűnt Marghera emeletes házainak takarásában. 
  Aznap még vagy ötszáz kilométert hajtottam az olasz csizma adriai oldalán, a tengerrel párhuzamosan kiépített autóúton, de Termolinál minden erőm elhagyott. Különben is, alkonyodott. De mennyivel másképp, mint otthon! Ráfordultam az aszfaltozott tengerparti sétányra, és a dzsekimet magamra kapva kiszálltam a fülledt kocsiból. A végtelennek tűnő, lágyan fodrozódó szürkészöld víz felől sós pára szitált átforrósodott arcomba, odébb lehorgonyzott vitorlások és jachtok ringatóztak a langyos esti szélben. Az apró kölyökhullámok halk szisszenéssel nyújtóztak el a tiszta fövenyen, néhány éber sirály fehér bójaként ringatózott a víz hátán. A dalmát partok felől egyre feljebb húzódott az est koromsötét takarója, s a fejem felett, a tenger párájától opálos égbolton néhány korai csillag elmosódott pontja tűnt fel. Nem voltam különösebben éhes, de azért vacsora gyanánt magamba erőltettem pár falat kétszersültet. A Parabellumot kitettem a műszerfal tetejére, és pokrócokba tekertem magam. A félarasznyira leeresztett ablakon beáramló friss levegőn hamar elaludtam. 
  Sötétben ébredtem, alig múlt hajnali öt. Törődött testtel lebotorkáltam a tengerhez, és a hideg vízben megmosakodtam. Percekig csípőre tett kézzel füleltem a maradék éjszaka neszezését, élveztem, ahogy feltétel nélkül befogadott az idegen táj, s hogy az elvárások hiányát senki és semmi nem akarja holmi pótcselekvéssel kitölteni. Most először fogtam fel teljes mélységében, hogy szabad vagyok. Magányos, de szabad. Halkan fütyörészve

89. oldal 

pattantam vissza az ülésbe, és az autót Nápoly felé fordítottam. Húsz kilométerrel odébb elértem a félszigeten végigvonuló Appenninek lábát. A kora reggeli sötétben óvatosan hajtottam a lecsapódott párától csúszós, éles kanyarokkal megtűzdelt hegyi utakon, amiket ráadásul sok helyen sérült gépkocsik torlaszoltak el. A roncsok kerülgetése némileg feltartott, de sehol sem vártak időre. Beneventoban feltöltöttem a vészesen ürülő benzintankot. A város határtáblája mellett pontosan fél kilenckor suhantam el, és háromnegyed tíz volt, amikor Salernónál kijutottam a félsziget nyugati partját nyaldosó Tirrén-tengerhez. Húsz perccel később már a Sorrentói-félsziget történelmi nevezetességű gyöngyszeme, Amalfi elhagyatott strandjának egyik napozóágyán ülve hozzáfogtam régóta esedékes reggelimhez.
  Mialatt ráérősen falatoztam a fövenybe stabilan benyomódott ágyon, kedvtelve néztem körül a szemet gyönyörködtető vidéken. A mögöttem több száz méter magasságba emelkedő, csaknem függőleges sziklafal legkisebb földteraszát is meszelt falu házak töltötték ki. A helyszűke miatt egymás hegyére-hátára épült házak között akadt kisebb és nagyobb is, amitől a zsúfoltan beépített hegyoldal változatos méretű szemekből álló szőlőfürtre emlékeztetett. A környező hegyoldalak örökzöld cserjéinek üde színfoltjaihoz kiválóan passzolt az égbolt tiszta kékje, amelynek mélységével csak a tenger színe vetekedhetett. A sós és fanyar illatokkal terhes szél finoman borzolta a part mentén apró kavicsokat görgető tenger arcát, majd gondolt egyet, és a hófehér fodrok hátán visszafordult a nyílt víz felé. 
  " Vajon miért mosolyog az ember, ha a langyos őszi napfény szelíden homlokon csókolja? S ez a mosolyfakasztó érzés miért hasonlít a szerelem boldogságához, amelyben azért mindig motoszkál valami nyugtalanító bizonytalanság?" - kérdeztem magamban magamtól, égnek fordított arccal. "Talán mert finomabban cirógat a leggyöngédebb asszonyi kéznél, mert borzongatóbb a fiatal szép leányok hajában bujkáló vágy kihívó illatánál, mert megszabadít a gondoktól, és viszonzásképp nem követel semmit." - adtam meg a választ a bennem fogant kérdésekre.
  - Hát itt volnánk, szívem! - kurjantottam fiatalos lelkesedéssel a nyitott ajtókkal távolabb várakozó kocsi felé, miközben igyekeztem kikecmeregni a szundikálása csábító kempingágy kényelmes öléből. 
  Látszott, hogy elszoktam a hosszútávú vezetésektől, meg a meredek kaptatók megmászásától, mert csúnyán kifulladtam, mire felértem a keskeny fövenysáv mögötti emelkedőn hagyott autóhoz. Lefelé könnyebben ment a gyaloglás. Felérve kettőt szusszantam, aztán kitártam a Mazda ajtaját, hogy kiemeljem a kosarat, és a kellemes napfényben megfürdessem álomszép szobrom arcát. 
  Az ülésen csak az üres kosár feküdt, meg a támasztékul szolgáló, összehajtogatott pléd. Mielőtt megállt volna bennem az ütő, a feltörni készülő riadalmat elnyomta a legőszintébb meglepetés érzése. A szomszédos terecske egyik, emeletesen is kicsi házából, a zöld zsalugáterek kitárt szárnyai közül a számomra oly kedves "Aquincumi séta" dallama hömpölygött a városka utcáira. Az óvatosan betett kocsiajtó finoman kattant mögöttem, s én

90. oldal 

nekidőlve, félig lehunyt szemekkel hallgattam a láthatatlan pianínón játszott futamokat. Az utca aszfaltját vékonyan beterítő homokban kis méretű lábnyomok távolodtak a kocsitól a  zsalugáteres ház felé, biztos, ami biztos alapon mutatva a követendő irányt. Kezem érintésére nesztelenül tárult a kopott festésű kapu, az emeletre vezető lépcsősor fényesre csiszolódott fája meg sem reccsent alattam. Odafent, a résnyire nyitott lakásajtóval szemközt, éles fénycsík vetült az öreg lépcsőház faburkolatára, s a felerősödött dallam, mint szomjas vándort a hűs patak csobogása, szinte húzott a hangok forrása felé. 
  Gyengéden belöktem az ajtót, de nem léptem beljebb, vártam. Kettőt koppantottam a kereten, amitől egyszerre csend lett, boldogságillatú, türelmetlen csend. Az utolsó akkordok a tenger felett szálltak. A rövid előszobából két, egymással szemközt fekvő parányi szoba nyílt. A balra esőből gyenge kattanás hallatszott, mint amikor óvatosan lecsukják a klaviatúra fedelét. Röviden nyikkant a zongoraszék. A közeledő léptek neszét nem, csak a ruha suhogását lehetett hallani. Aztán két lépéssel előttem, teljes életnagyságban ott állt Ő, furcsa kanyarokat leíró életem értelme. A szívem néhány aritmiás rándulás után magasabb fordulatra kapcsolt; éreztem, hogy belesápadok a viszontlátás érzelmi megrázkódtatásába. A részleteket plasztikussá tevő oldalfényben a hófehér selyemblúz alá rejtőzött kebleket koronázó mellbimbók gyöngyszemei izgatóan sejlettek át a leheletkönnyű anyagon, a vállakat puha és meleg kendő fedte. A nyúlánk combokra tapadó tengerkék színű, könnyű szoknya meg-meglebbent a gyenge kereszthuzattól. 
  Hátrafésült haja még inkább kihangsúlyozta arcának nemes vonásait, mosolyra húzódó ajkai között nedvesen csillantak hibátlan fogai. Hátratett kézzel a falnak dőlve kacagott a személyének és szépségének szóló, hódolatteljes ámulatomon. Kitárta karjait, és megannyi, türelmetlen várakozással eltelt hónap után végre magamhoz ölelhettem odaadóan hozzám simuló testét. Miközben hosszasan és szenvedélyesen csókolóztunk, az ingemen át éreztem szíve erős kalapálását. Valamivel később a díványhoz keveredtünk, és a türelmetlenségtől félig-meddig levetkőzve, vadul szeretkezve próbáltunk egymással betelni.
  Az elkövetkező, mámoros órákban bővelkedő napokban úgy éltünk, mint a paradicsombeli álompár, Ádám és Éva. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy az élet dolgaiban az ősszülőknél tapasztaltabbak voltunk. Dominikával, merthogy végre módomban állt kedvesem nevét megismerni, mindjárt az első esténken igyekeztünk minden lényeges dolgot megbeszélni. Nem tudhattuk, meddig tart a közös vakáció. Megkértem, beszéljen magáról, hiszen többet tud rólam, mint én róla. Az ósdi díványon fekve jól betakaróztunk, átkaroltam a vállát, Dominika pedig belefogott a történetébe. 
  Egy vallomással kezdte. Azóta szeret, mióta fiatal lány korában egy addig sosem tapasztalt szépségű álmokkal teli éjszakán megálmodott magának. Az álmok rendkívüli élményt jelentettek a maga fajta, életre még alig érett teremtésnek, kiváltképp azért, mert  a változatos cselekményű szerelmes epizódok mindegyikének én voltam a főszereplője. A  reggeli ébredés bódult pillanatában még szelíden szentimentális történetek füzérének, serdülő kori leányálmok gyűjteményének tartott álomképek percekkel később új értelmet kaptak. Ugyanis, mialatt nyitott szemmel újra és újra felidézte az éjjel testközelből megélt

91. oldal 

álmokat, egyre világosabbá vált előtte, hogy az addig sosem látott férfi ennyiszer visszatérő, és ennyire életszerű megjelenése nem lehet véletlen. A külsőm éppen olyan volt, mint a múzeumi találkozásunk idején, a hangom is úgy szólt, mint a valóságban. 
  Az elsőként álmodott jelenet különösen nagy befolyással bírt későbbi, sorsdöntő elhatározására. Képzeletében egy tenger által körülölelt szigeten, a part közelében megbúvó, és a hegyekből lerohanó patak által kettészelt faluban lakott a szüleivel. A házuk mellett elvonuló, kitaposott ösvény öreg fahídhoz vezetett, a túloldalon kövekkel elkerített kisebb térség feküdt. Csillagfényes nyári estéken a falubeliek oda gyűltek egy-egy éjszakába nyúló közös sütésre-főzésre, pletykákkal színezett, és örök érvényű bölcsességekkel bearanyozott beszélgetésre. 
  Aznap estére is ez volt a program, a tűzifa begyűjtésének fáradságos feladatát Dominika vállalta magára. Még dél sem volt, de a gúla már meggyújtásra készen állt, belül a szalmával kevert vékony ágak, kívül a tartós tűzhöz szükséges vastag fahasábok. Feladata végeztével Dominika leereszkedett a patakhoz, hogy bepiszkolódott kezét leöblítse, amikor a vízfolyást kísérő bokrok sűrűjéből egy csapatra való madár rebbent fel. Tettek egy kört az égen, aztán visszaereszkedtek a kiváló rejtekhelynek számító cserjék közé. Szárnyalásuk közben elrepültek a falu és a part között félúton emelkedő füves domb felett, amelynek tetejéről egy láthatóan nem idevalósi férfi kémlelte a tájat. Nem csak Dominikáék falujában, de a tágabb környék településein is mindenki ismert mindenkit, legalább látásból. A férfin messziről látszott, hogy a hollétét illetően felettébb bizonytalan, ám mivel a sziget a domb mögött véget ért, ha emberrel akart találkozni, csakis a völgyben elnyúló falu felé vehette az irányt. Így is lett, az idegen rátért a lefelé vezető ösvényre. 
  Ahhoz még messze járt, hogy a meder kövei között mosakodó lányt észrevegye, figyelmét különben is az egyre közeledő porták kötötték le. Hamarosan leért a hídhoz, és Dominika most már közelről is szemügyre vehette a jóképű, negyvenes évei elején járó, középmagas férfit. A faluba tévedt idegen arcán az öröm és elégedettség jelei tükröződtek, Dominika csak a vonásokat néha átrendező, kétkedő kifejezés okát nem értette. A jövevény ekkor észrevette a térdig érő víz mellől felegyenesedő, nedves kezét a kötényébe törlő lányt, és felé fordult. Az arca egy pillanatra elkomolyodott, de a szája máris kedves mosolyra húzódott, kék szemében nyugodt felismerésféle tükröződött. Nyúzott vonásai egy sokat megélt ember szenvedéseiről árulkodtak, de tekintetében az a régi idők felfedezőit jellemző tűz lángolt, aminek fényénél oda is eljutottak, azt is elérték, amiről mások álmodni sem mertek.
  Dominika, aki mindez idáig pusztán egészséges kíváncsisággal figyelte a férfit, váratlanul ráébredt, hogy ez élete legfontosabb pillanata, mert az előtte álló ismeretlen ismerős mostantól mindörökre az ő embere. 
  - Ez volt az a mindent meghatározó éjszakai élmény, mély érzéseket kiváltó hangulati alap, amihez az ezt követő álmok már csak hozzátenni tudtak - fejezte be fáradt hangon mondandója első részét a lány, s mintegy végszóra, vállamra hajtott fejjel csendben elszundított.

92. oldal

  Az alkonyba süppedő kicsi szobában, ahol a meggyötört dívány, egy egyszerű asztal és két szék jelentette a bútorzatot, a falon lógó olcsó nyomaton kívül a padlón heverő, bontott cigarettásdoboz képviselte az esztétikumot. A fejünk feletti nyomaton Nápoly és a távolban füstölgő Vezúv elválaszthatatlan kettőse éktelenkedett, az ágy mellé hullott dobozon az ismert cigarettamárka oldalnézetből felskiccelt tevéje púposodott. Egy fél kézzel kikapart szállal könnyítettem a dromedár terhén, a gyufa meggyújtásához, az adott testhelyzetben, nagyobb bravúrra volt szükség. Dominika édesen aludt az oldalamon, s én türelmesen cigarettázva vártam, hogy kipihenten ébredve folytassa a történetét. Harminc percen át szunyókált, mire mocorogni kezdett, már sötétbe borult a szoba. Nápoly és az ő Vezúvja eltette magát másnapra. 
  - Ott hagytam abba - szólalt meg félórás szünetet követően Dominika -, hogy egy álom nyomán beléd szerettem. Olyan tiszta és mélyről fakadó igaz szerelemmel, hogy ezek után rá sem tudtam nézni másra, mindig te jártál az eszemben, éveken át az arcod felidézésével ébredtem, és azzal feküdtem. A szüleim idővel tapintatosan sürgető célzásokat tettek a lassacskán esedékessé váló férjhezmenetelemre. Igyekeztek felhívni a figyelmemet a társadalmi vagy anyagi helyzetüknél fogva kiváló ifjak némelyikére, mondanom sem kell, mindhiába. Időhúzás céljából úgy tettem, mint aki megfontoltan válogat a lehetséges jövendőbelik között. Az idő azonban egyre jobban szorított, tudtam, már nem sokáig játszhatom megtévesztő szerepemet. Szorult helyzetemben komolyan fontolóra vettem, hogy vagy elszököm valami távoli vidékre, vagy elemésztem magam, amikor egy szeles őszi délelőttön különös asszony kopogtatott a házunk ajtaján. Egymagam tettem-vettem otthon, a szüleim és a bátyáim a félnapi járóföldre eső városban tartott éves vásáron voltak. Két napja, hogy elhajtották az eladásra szánt teheneket és birkákat, s még néhány éjszakát biztosan ott szándékoztak tölteni. Ez minden évben így ment. 
  Dominika szünetet tartott mondandójában, talán, hogy lélekben felkészüljön a régi történet újbóli átélésére, talán, hogy jelezze következő mondatainak kiemelkedő fontosságát.
  - Tudod, elsőre megéreztem, hogy különös, vagy inkább különleges asszonyt sodort elém az élet - vágott bele Dominika a következő fejezetbe. - Öregasszonyoknak való sötét ruhája sehogyan sem illett fiatalos, ránctalan arcához, egyenes tartású járásához. Szeplőtlen kézfején úgy feszült a bőr, akár az enyémen. Nem értettem, ennek a szép nőnek mi szüksége van rá, hogy öregebb, hervadtabb testre készült lepellel takarja magát? Köszönés után Éva néven mutatkozott be. Mondta, hogy honnan érkezett, de nem igazán ügyeltem a szavaira, figyelmemet lekötötte az asszony ellentmondásos megjelenése. Csupán néhány mondatot váltottunk a kapun át, de szavaitól elszállt korábbi bizalmatlanságom, és ajtót nyitva előtte, behívtam a házba. Leültettem a vendégszobában, ahol gyümölccsel, kenyérrel és friss vízzel kínáltam. Miközben hűs kútvizet töltöttem a poharába, az addig ölbe tett kézzel, szótlanul ücsörgő asszony újra felvette beszédének elejtett fonalát. Legnagyobb csodálkozásomra elmesélte az álmomat, azt a bizonyos elsőt, a legfontosabbat. Részletesebben, pontosabban, mint ahogy az előbb előadtam neked. A végén már a közelébe húzott széken ülve hallgattam, és erősen bíztam benne, vagy inkább tudtam,

93. oldal 

nyomós oka van, amiért eljött hozzám, és mindezt elmondta nekem. Tudod, az én időmben, úgy értem, a születésem körüli korban, nem ment ritkaságszámba a valódi jövendőmondó asszonyok felbukkanása. Senki sem tudta, honnan jöttek, hová tartanak, de aki hitt bennük, annak némi élelemért, olykor szállásért vagy valami használható ruháért elmesélték, amit az illető múltjáról és jövőjéről tudtak. Elbeszéléseikben annyi minden egyezett a múltban megesett valósággal, hogy legtöbben a jövőre vonatkozó jóslataikat is elfogadták, és szívesen vették a tanácsaikat. Az emberek többsége afféle szent őrültnek tartotta őket, akikről nem lehetett tudni, létezik-e valamiféle földöntúli hatalmuk, s ha igen, az meddig terjed? A részükről lealacsonyító alamizsnának tartott pénzt sosem fogadták el, talán ez is hozzájárult szent hírük elterjedéséhez. 
  Szóval amikor a látnoki képességgel rendelkező asszony a mindaddig legbelsőbb titkomnak hitt álmom felidézésének végére ért, hozzátette, azt is tudja, mi jár mostanában a fejemben. Arra kért, hagyjak fel a szökés tervezésével, és felejtsem el az önpusztításról való buta elmélkedést. Igenis, érdemes tovább élnem, merthogy megálmodott ideálom, azaz te, valóban létezel a világban, és nem pusztán a vágyam szülötte vagy. De mielőtt nagyon megörülhettem volna a szavainak, bármit megígérve, ha hozzád vezet vagy útba igazít, merre keresselek, gyorsan lehűtött. Olyat mondott, amitől kicsit megszédültem. Hogy a találkozásunkra csak az igen távoli jövőben kerülhet sor, addig várnom kell rád, hiszen még meg sem születtél. Ezt persze nem értettem, pontosabban arra gondoltam, rosszul hallom a szavait. Tanácstalanságomat és értetlenkedésemet látva megkérdezte, bízom-e benne? Habozásomtól nem sértődött meg, megértőnek tűnt, ámbár szája szélének rándulása némi csalódásféléről árulkodott. Mindazonáltal továbbra is jóindulatú türelemmel viseltetett irántam. 
  Aztán olyat tett, amivel végleg meggyőzött természetfeletti képességeiről és lehetőségeiről. A poharából gyors mozdulattal vizet löttyintett az asztal lapjára, s amikor törlőruháért indultam, szelíden visszanyomott a székembe. Szótlanul a kerek tócsára mutatott, ő maga hátrébb húzódott. Csodálkozva hajoltam közelebb a folt alatt megelevenedni látszó asztallaphoz. Ámuló szemeim előtt egy nagy méretű terem egyre tisztábban látható képe bontakozott ki. Egy múzeumé, amilyenhez foghatót addig sosem láttam. Számomra szokatlan szabású ruhákban apró férfiak és nők vonultak a falakra aggatott festmények előtt. Emlékszem, a meglepetéstől mindahányszor hátrakaptam a fejem, amikor egyikük-másikuk arca közelebb hajolt az enyémhez. Egyszer csak nagyot ütött a szívem, mert te ballagtál át a képen. Olyan kicsiben is felismertelek. Láttam, amint megállsz, körülnézel, majd közelebb lépsz. Az izgalomtól szinte önkívületi állapotba kerültem. Alig bírtam a helyemen maradni, szaladtam volna hozzád, hogy megérintselek, megszólítsalak, de az asszony a fejével intett, hogy nem szabad. Teljesen hatalmába kerített a varázslat. Nem tudtam hogyan, miképpen, de ott voltál előttem, és biztosan téged láttalak. Eszembe jutott az álmom. Hosszasan, kutatón néztél a szemembe, meg voltam győződve róla, hogy látod a gondolataimat. Néhány percig tartott a jövőmmel szembesítő jelenet, a párolgó vízzel a csoda is eloszlott.

94. oldal
  
  A csendben figyelő asszonyra néztem, és mert képtelen voltam megszólalni, bólintással jeleztem, hogy feltétlen bizalommal vagyok iránta. Megvárta, amíg összeszedem magam, aztán feltette a kérdést: ha a szüleim és a testvéreim, illetve közted kellene választanom, melyik oldalra állnék? Habozás nélkül válaszoltam, hogy melletted a helyem. A határozott feleletet mosollyal nyugtázta. Miután válaszom hallatán részéről is teljessé vált a bizalom, a segítsége révén bepillantást nyertem egy emberi ésszel nehezen felfogható világ működésébe. Már a beavatás első mondata is misztikus légkört teremtett, amikor arról beszélt, hogy létezik egy olyan, a térképeken nem szereplő sziget, ahol az életükben az Idő figyelmetlensége miatt egymást fizikai értelemben elkerülő szerelmesek, mintegy jóvátételként, rátalálhatnak egymásra. Ennek azonban komoly feltételei vannak. 
  Először is, minden, e lehetőségre áhítozó férfinak és nőnek, éljen bármely korban és bárhol a világon, a bizonyosság szintjén éreznie, tudnia kell keresett társa valamikori létezését. Lehet, hogy a vágyott személy már leélte földi életét, ám lehet, hogy még meg sem született. A lényeg, hogy a végtelen Idő, mindegy mikor, de egyszer biztosan megteremtse. Aki nem biztos önmaga állhatatosságában, nem hisz a szerelme erejében, az a könnyen lepöckölhető, bizonytalan ideáival hamar áthullik a rostán. Másodszor: érdemességét olyan emberfeletti próbával kell bizonyítania, ami jóval meghaladja az átlagember tűrőképességét, kitartását. A harmadik követelmény a szerelem egyenrangú viszonossága, kölcsönössége, vagyis, hogy a felek azonos hőfokon, az alá- vagy fölérendeltség igénye nélkül érezzenek egymás iránt.  
  Amennyiben az érintettek megfelelnek az elvárásoknak, akkor, még mielőtt elnyernék végső jutalmukat, megadatik számukra néhány bizonytalan időtartamú személyes találkozás. Ezen alkalmakkor a leendő párok megerősíthetik magukat elhatározásukban, teljes bizonyosságot szerezhetnek érzelmeik mélységéről. Még nem volt rá példa, de ha valamelyikük meggondolná magát, mindkét fél visszakerül a saját korába, és egyikük sem emlékszik majd a történtekre. De ez nem több elméleti lehetőségnél, hiszen az egymást kiválasztottak sosem visszakoztak, és mielőbb bele akartak fogni a rég áhított közös életbe. 
  A szerelmeseknek már a kezdet kezdetén érdemes tisztában lenniük azzal, figyelmeztetett az asszony, hogy a boldogság elnyerése nem jelenti az örökkévalósághoz való jog megszerzését. Az öröklét nem a hús-vér emberek kiváltsága, akit anya szült, az a szigeten sem vetkőzheti le halandó voltát. A próbákat kiálló kiválasztottak csak akkor részesülhetnek a tenger ölelte föld áldott harmóniájában, ha az előttük érkezett, tisztes öregkort megélt párok ideje lejárt. A szigeten nem ismeretes a hagyományos értelemben vett halál fogalma. Nincs fájdalmas és hosszan tartó haldoklás, temetőkertek sehol sem láthatók. Az eleve egymásnak rendeltetett szerelmesek egy nap egyszerűen elmennek. További sorsukat senki sem ismeri. Velük együtt eltűnnek a képzeletük, vágyaik által teremtett szülők, testvérek és gyermekek, akik addig "léteznek", amíg a szerelmesek tudatalatti emlékképei "életben" tartják őket. Amíg a párok élnek, az Idő előzékenyen melléjük rendeli az újra megtestesített szeretteiket. Ismét együtt lehet egy szép család, nagyszülők, szülők, gyerekek, sőt unokák.

95. oldal

  Dominika, kihasználva a maga által beiktatott szünetet, lágyan cirógatni kezdte a hajamat, s amikor kellőképpen ellazultam, váratlanul a fülembe cuppantott. Ezt nem hagyhattam annyiban, és játékos viszonzásképpen finoman megcsipkedtem a takaró alatt felhevült popsiját. Eközben járt az agyam, és fel is tettem neki a kérdést.        
  - Említetted, hogy a magát Évának nevező asszony a feltételek egyikeként valami emberfeletti próbát hozott szóba. Ezt hogyan értette? - dőltem újra hátra, kíváncsian várva a válaszra. 
  Dominika ismét a vállgödrömbe fészkelte a fejét. 
  - Azt nem árulta el, hogy számodra mit tartogat a sors, csak arról beszélt, hogy én mire számíthatok, ha vállalom érted a megpróbáltatásokat - felelte, és ujjával végigsimított a homlokomon. 
  - Nos, nagyon hosszú időre, amíg világra nem jön az emberem, és felnőtté nem válik, hogy aztán érzelmileg rám hangolódva örökre belém szeressen, valami időálló testet kell öltenem. Elfogadtam az asszony javaslatát, miszerint az lenne a legmegfelelőbb, ha a vonásaimat hűen visszaadó, márvány mellszoborba lényegülnék át. Az ilyet mindenki óvja a sérüléstől, hiszen jelentős esztétikai és anyagi értéket képvisel. Bátor teremtésnek nevezett, és szeretetteljesen megérintette a vállamat. Attól a pillanattól kezdve az általad ismert alakot vettem fel, és évszázadokon át ki sem mozdultam alabástrom búvóhelyemről. A mai napig rejtély, hogyan kerültem el a szigetről, ezt leszámítva láttam és hallottam mindent, ami az évek során körülöttem történt.
  Az első évtizedekben a szmirnai, akarom mondani izmiri bazár leggazdagabb kereskedőcsaládjának házában "laktam", mint a tehetősnél tehetősebb vendégeket fogadó nagyszoba megbecsült dísze. Ha tudnád, hogy ezek a kufárok micsoda hatalmas üzleteket kötöttek az orrom előtt! Néha az egész szobát, de szó szerint értsd, a padlót, az asztalokat, a heverőt, egyszóval minden vízszintes felületet vastagon elborított a rengeteg arany- és ezüstholmi. Ékszerek a világ legtávolabbi országaiból, gyöngyök és korallok az arab vizekről, illatszeres tégelyek Perzsiából. A cserépedények közti hézagot kötegelt szantálfával töltötték ki, az is mekkora értéket jelentett! A régi aranyérméket egyforma méretű bőrzacskókba csomagolták. Szíjra fűzve túlérett fügék módján lógtak a fali kapókról. A falaknak fehér és fekete színű elefántagyarak támaszkodtak. Többségük megmunkálatlanul várta vevőjét, de némelyiket elejétől végéig faragások díszítették. 
  De hát, semmi sem tart örökké. Történt a családdal, hogy amikor a dédunoka is nagyapává korosodott már, egy hatalmas éjszakai tűzvészben leégett a város. A szorosan épült házakról átterjedő lángoktól kigyulladt tetőgerendák és nádkötegek szikrákat köpködve égtek. A cserepek csörömpölve potyogtak az utcára, a meglágyult ablaküvegek sziszegve hullottak a földre, a házfalak recsegve-ropogva inogtak a forróságban. A család kissé későn felriadt tagjai mentették, amit lehetett, főleg a könnyű és értékes holmikat, és persze mindenekelőtt az életüket. A nagyobbik fiú engem is ki akart menekíteni a lángok közül, de nem bírt a nehéz és átforrósodott szoborral, úgyhogy sorsomra hagyott. Még jó, hogy márványmenedékem ellenállt annak a hőségnek, amiben a közönséges kő biztosan

96. oldal 

szétrepedt volna. 
  Két nappal később, miután szinte minden porrá égett Izmirben, idegen emberek kikapartak az üszkös gerendák és a megfeketedett cseréptörmelék alól. Miután kellőképpen kicsodálkozták magukat, amiért sértetlenül kerültem ki a várost elpusztító katasztrófából, megtisztítottak a rám rakódott koromtól, a kikötőben hajóra tettek, és a pireuszi árverésen eladtak. Ezután Alexandriától Madridig számtalan nagyvárosban megfordultam, rövidebb-hosszabb időt töltve gazdag emberek magángyűjteményeiben, múzeumok félhomályos csarnokaiban, vagy éppen vitorláson, szekéren, öszvér- vagy tevenyereghez erősítve, mikor mivel szállítottak egyik helyről a másikra. 
  Évszázadok teltek el azóta, hogy odahagytam otthonomat, s körülöttem észrevehetően megváltozott a világ. Türelemmel szemléltem a tanulságos korok múlását, miközben hitem egyre erősebb lett. A kétely legkisebb szikrája nélkül hittem, hogy ha lassan is, de közeledik szabadulásom, vagyis egymásra találásunk napja. Aztán körülbelül száz éve, egy hatalmas tengerjáró gőzös rakteréből Velencébe vetett a sors szeszélye. Vagy akarata. Egy kedves öregúr régiségboltjának kirakatában találtam magam, az Academia di Belle Arti szomszédságában. Ugye micsoda véletlen? Nem sok porszem telepedett meg a vállamon, mert érkezésem után két nappal egy bécsi illetőségű, fiatal szerb úriember tért be a jó öreg Giacomo bácsi patinás boltjába, és rám alkudott. Akkora összeget ajánlott a még így is vonakodó öregnek, amekkorát még soha, sehol sem akartak fizetni értem. Mármint a mellszoborért. Giacomo papa nagy csibész, másként fogalmazva túlságosan is dörzsölt róka volt. Csodáltam, hogy nem a színészi pályát választotta. Könnybe lábadt, kivörösödött szemmel suttogta elképedt kuncsaftja fülébe, miszerint kizártnak tartja, hogy képes lenne bármekkora összegért megválni tőlem. Hogy ő, tőlem?! A Madonnára esküszik, hogy soha! Soha! Csak vevőcsalogatónak szánt a kirakatba, hogy az üvegen át más is megcsodálhassa páratlan szerzeményét. Aztán az első ajánlat duplájáért ládába csomagolt.
  Vasúton érkeztem Bécsbe, ahol egy idős polgárasszony Duna-parti otthonában, a földig érő csipketerítővel takart nagy asztal éke lettem. A néni nagyobbik fiúunokája, Ivica vett ajándékba, hálából, amiért szülei halála után a nagymama oly nagy szeretettel felnevelte. A fiatalembert nem láttam többé. A néni hetente kapott tőle leveleket, amiket a szomszédja olvasott fel, mert ő maga már alig látott. A fiú a világ másik feléből, Amerikából írogatott, egyre nagyobb kihagyásokkal. Valami vállalkozásba fogott Los Angelesben, ami az utóbbi időben minden várakozást felülmúlva beindult, főnökként ki sem látszott a rengeteg tennivalóból. De jövőre hazajön látogatóba, ígérte. Az ígéretből persze nem lett semmi, és két évvel később a nagymama meghalt. Az utána maradt kis vagyonkára egy pesti rokon tette rá a kezét. A temetés után nem sokkal, immár a legutóbbi századforduló táján, a több mindennel együtt engem is megörökölt budapesti rokon házába kerültem. Igazából nem tudom, mi történhetett, de öt hét elteltével újra szalmával bélelt ládába raktak, autóval elszállítottak, és évtizedekre egy föld alatti raktárban felejtettek. Mire előkerültem a korhadásnak indult deszkák közül, és arcomon újra éreztem a Nap melegét, már tudtam, hogy időközben világra jöttél, sőt felnőttként valahol a közelemben élsz. Csakis az ezer

97. oldal 

éven át naponta edzett önuralmam óvott meg attól, hogy belebolonduljak a hátralévő várakozásba. Azt követően, hogy a sötét és dohos raktárból felkerültem a múzeum kiállítótermébe, minden áldott nap kimondhatatlan izgalommal vártam a feltűnésed. Ezeket az utolsó, vontatottan múló hónapokat tűrtem legkevésbé, a kínok kínját álltam ki. Csaknem négyezer évszak váltotta egymást, mire elérkezett a mi időnk, és a régtől várt órán szemtől szemben álltunk egymással. Hát, innentől fogva te is ismered a történetet - csókolt halántékon Dominika, és visszasimult az oldalamhoz.
  Sokáig hallgattunk. Dominikát nyilván felkavarták a felidézett emlékek, engem alapjaimban rázott meg az elbeszélése, nem tudtam mit mondani. Volt min gondolkodnom. Elképesztett a lány hihetetlen áldozatvállalása, képtelen voltam felfogni az általa elszenvedett ezeréves bezártság kínjainak mértékét. Mindezen túl egy rendre visszatérő, válaszra váró gondolat motoszkált bennem. Ha kedvesemnek szerelme bizonyítására ilyen kemény próbatételen kellett átesnie, a viszonosság elve alapján számomra milyen alkalmassági tesztet tartogat a jövő? Nagyjából sejtettem, hogy a rám eső hányad teljesítése valamilyen formában összefügg az emlékezetembe égett, szó szerint világrengető júliusi eseményekkel. Sajnálatos módon nem láttam át, hogy miképp? És vajon mikor választ szét újra bennünket a minden cselekedetünket uraló felsőbb akarat? A mindkettőnkben felvetődő gondolat elől menekülve a sötétben ösztönösen egymás felé fordultunk, és ujjainkat egymáséba kulcsolva, szótlan töprengéssel vártuk a szorongó érzéseinkre enyhülést hozó hajnalt. Dominika nyitott szemén olykor apró szikrákat vetett a tenger felől belopózó csillagfényű derengés.
  A felhőtlen reggel felhőtlen jókedvvel ajándékozott meg minket, az átvirrasztott éjszaka nyomott hangulata elpárolgott a harmattal. Felkeltünk, s amíg Dominika a parányi tusolóban felfrissítette magát, én a másik szobában, a sarokba tolt pianínóval próbáltam egy hullámhosszra kerülni. A kezem alól minden igyekezetem ellenére csupa idétlen, fals futam szaladt ki, sehogy sem tudtam elkapni kedvelt dallamom hangjait. 
  Illatos köntösbe bujtatott puha karok nyúltak át felettem, a hozzám simuló, ismerős test jólesően melegítette hátamat. A könnyű ujjak érintése alatt az öreg szerkezet egy versenyzongora hangzásvilágával szólalt meg, a megszelídült klaviatúrából ismerős és még sosem hallott dallamok csobogtak elő. A rögtönzött reggeli koncertet ölbe ejtett kézzel élveztem, s amikor véget ért, kértem Dominikát, folytassa még, hiszen olyan szépen játszik. Megfogta a két kezem, és szó nélkül a billentyűkre helyezte őket. Ujjait az enyéimre helyezte, majd enyhe nyomással irányítva őket, lassú tempóban belefogtunk Schubert mester egyik népszerű szerzeményébe. Ujjaink egyre sebesebben járták páros táncukat, s az a pisztrángos csermely rövid időn belül úgy futott a mohos kövek között, ahogy azt a mester megálmodta. 
  Egyszer csak azt vettem észre, hogy egyedül játszom. Magától értetődően, könnyedén találtam rá a megfelelő hangokra, mintha évekig zongoraórákra jártam volna. Mialatt Dominika kezei a vállamon pihentek, ösztönösen mozgó ujjaimnak szebbnél szebb dallamokat sikerült kicsalogatniuk a megtáltosodott törpe zongorából. Többnyire olyan

98. oldal 

dallamokat, amiket hallomásból sem ismertem. A lány belekócolt csapzott hajamba, és elismerésképp egy jólesően borzongató csókot nyomott a tarkómra. Egy utolsó akkorddal véget vetettem a zenei bemutatónak, ültömben kiegyenesedtem, és értetlenül bámultam a nagy hirtelen virtuózzá nemesedett ujjaimat. Ölembe húztam a szappantól illatos bőrű lányt, és hosszabb sorozatot cuppantottam a szétnyílt köntös dekoltázsába.
  - Tudom, hogy valamit műveltél velem - súgtam a fülébe, és a poros tetejű pianínó felé biccentettem. - Ilyesmire magamtól nem lettem volna képes.
  - Na, jó. Te pedig hálából megtaníthatsz gitározni - kérlelt kedvesen. - Otthon mindig annyi érzéssel nyúltál a húrokhoz, hogy élmény volt hallgatni. El sem hinnéd, mennyi mindent elárult rólad a hangszered!
  Megállapodtunk a kölcsönös zeneoktatásról, aztán elsiettem lefürödni. Reggeli után körbesétáltuk a szemérmesen zárkózott kisvárost. Bezzeg a középkorban odafigyeltek a szavára, mert szabad köztársaságként komoly tengeri hatalomnak, Pisa és Genova riválisának számított, és senkinek sem volt ajánlatos az érdekeltségeibe tenyerelni. Így múlik el a világ dicsősége. A dómban tisztelegtünk Szent András apostol földi maradványai előtt, később az egykori kapucinus kolostor kerengőjéből gyönyörködtünk a panorámában. A szűk utcákon leereszkedtünk a partra, és rövid séta keretében végigjártuk a hullámtörő gáttal védett kikötőt. A tetszetős kinézetű motorcsónakok és jachtok látványától nekibátorodva elhatároztuk, hogy a következő napok egyikén belevágunk egy partközeli hajótúrába. Igaz, hogy sosem vezettem motor hajtotta vízi járművet, még egy gyenge kis folyami motorcsónakot sem, de reméltem, hogy esetünkben is érvényesül az "aki mer, az nyer" (amúgy kétesélyes) közhelye. A biztonságos part murvával felszórt sétányán állva vállvetve biztattuk egymást, hogy majd milyen hamar belejövünk a technika kezelésébe. Nem lehet akkora ördöngösség. Kezdetnek megtette, hogy legalább tudtuk, hol kell beszállni a hajókba. 
  Betértünk a kikötő egyik butikjába, ahol magunkévá tettünk néhány jobb fajta farmernadrágot és tucatnyi, kevésbé rikító színű trikót. A régi cuccokat az öltözőfülkében hagytuk. Késő délelőttre járt, szerettünk volna mielőbb eljutni a kocsinkhoz. A város felett magasodó sziklafalt tövében teljes szélcsend, s ennek megfelelően izzasztó meleg uralkodott. Úgy látszott, sokáig kitart a jó idő. Mialatt a Mazdához igyekeztünk, megbeszéltük, hogy a nap hátralévő részében meglátogatjuk Pompejit, és ha már ott vagyunk, megnézzük magunknak akaratlan gyilkosát, a Vezúvot is. 
  A félszigetet átszelő szerpentinen húsz perc alatt elértük a romváros lezárt bejáratát. Némi habozást követően a leláncolt vaskapu megmászása mellett döntöttünk, a feladat végrehajtása egyikünknek sem jelentett gondot. Nem szándékoztuk bejárni az egész területet, csak egy kellemes órát akartunk eltölteni egymás társaságában az ókori romok közötti sétálgatással, nézelődéssel. Az egyszerre történelmi légkört és nyomasztó hangulatot árasztó kietlen házsorok közül jó rálátás nyílt az alig kivehetően füstölgő Vezúv csonka kúpjára. Az ember ki sem nézte volna belőle, hogy olyan indulatos kitörésre is képes, amilyennel egykor hat méter vastag hamuba fojtotta a virágzó városkát, és néhány

99. oldal 

környékbeli falut. Nyilván így voltak vele Pompeji lakosai is, akik szerencsétlenségükre bizalmat szavaztak a magát ártalmatlannak mutató hegynek. Ha sejtették volna, mire készül az öregfiú, eszükbe sem jutott volna megtelepedni a lábánál. 
  Hetvenkilenc évvel Krisztus urunk születése után a szunnyadó szörnyeteg bemutatkozott. Azon a nyár végi, ősz elejei, máig tisztázatlan dátumú napon a környéken mindenkinek melege lett, és nem csak a kitartó kánikulától. Dominikával megpróbáltuk elképzelni, milyen látvány fogadhatta az idejében elmenekülteket, akik a por és hamu elültével visszamerészkedtek holttá lett városukba. A kitöréskor és az azt követő napokon lehulló kőzáporral, hamuval és porszemcsékkel legfeljebb néhány magasabb épület dacolhatott, az alacsonyabb házakat mindenestől elnyelte a vulkán felköhögött hordaléka. A régészek viszont alapos munkát végeztek. Igaz, volt rá néhány évszázaduk, hogy kisöpörjék az utcákat és a tereket, és a bámész utókor számára láthatóvá tegyék az egykori lakóházak, fürdők, színházak és templomok maradványait. 
  Egy laposra faragott vulkanikus kövekkel kirakott utcában sétálva Dominika az egyik, én a másik oldali házsor épületeiben kutattunk korabeli falfirkák, téglába karcolt jelek után. Volt egy közös elméletünk, miszerint ezeket megérintésével személyessé, ha úgy tetszik, kézzel foghatóvá tehetjük az itt élt emberekkel való elvont kapcsolatunkat. Dominika a maga oldalán előrébb tartott nálam. Valamelyik házból kiáltott valamit, de a távolság és a helyiség akusztikája érthetetlenné torzította a hangokat. Bár nem értettem mit mond, de a hangsúlyból ítélve érdekes dologra bukkanhatott. 
  Az innenső oldalon épp végeztem egy félhomályos kisszoba szemrevételezésével. Fordultam volna kifelé, amikor a a négyszögű helyiség egyik téglafala világosodni kezdett. A meghökkentő jelenséget nem valami külső forrás okozta, a téglák belülről fénylettek, mintha izzó láva örvénylett volna bennük. Földbe gyökerezett lábakkal álltam a vöröslő fényben, és hiába akartam, képtelen voltam akár egy lépést is tenni. Odakintről Dominika egyre hívogatott, szólítgatásai hol közelebbről, hol utcákkal távolabbról hallatszottak. 
  Egyik pillanatról a másikra piszkosul hasogatni kezdett a fejem. A valahonnan ismerős, émelygéssel kombinált rosszullét sejtetni engedte, hogy egy egyszer már átélt bajféle közelít felém. Belső látásom vetítővásznán annak a pesti lakásomban átélt eseménynek a filmkockái villóztak, amelyen a ki tudja honnan előtermett, hideg tekintetű köpenyes férfi analizálta önfeledt gitározásomat. Mivel akkoriban hónapok óta nem láttam embert, belefásultam, vagy inkább beleszoktam a magányba. Nem ismertem a nagy világfordulat okát, de meggyőztem magamat, hogy a rendkívüli helyzet nem tart örökké, és ahogy jött, egyszer éppoly váratlanul megszűnik. Csak ki kell várni. Erre az optimista verzióra azonban, magam is beláttam, nem adatott semmilyen garancia, úgyhogy alernatívának maradt a bizonytalanság és a helyzetbe való beletörődés. Ebben a lelkiállapotban ért az új életemben elsőként megjelenő ember látványának sokkja. Amikor megpillantottam a szobám falát támasztó ürgét, első reakcióm az ijedtség, a második az elsőből következő önvédelem volt. Lányos zavaromban kilőttem a Parabellum teljes tárát, de, különös módon, a két méterre álló alakot a lövések egyike sem találta el. Valójában nem is a szenvtelen képű, semmiféle

100. oldal 

támadó szándékot nem mutató férfitól kapott el a harci láz, inkább a szörnyű lehetőségtől, hogy az őrület szélén táncolva ilyen figurát hallucinálok magam elé. 
  Az itt, Pompejiben rám tört, nagy bajt jelző megérzés megalapozottságának legfőbb bizonyítékát az előttem álló férfi megjelenése szolgáltatta. Ugyanaz az ember volt, akit Pesten három lépésről sem tudtam szitává lőni. A téglafal opálos izzása időközben elenyészett, a fal visszaminősült közönséges térelválasztóvá. A helyiségre a belépésemkor tapasztalt félhomály borult, ennek dacára könnyen felismertem pesti emberemet. Szakállal körített arcán ugyanaz a barátságosnak szánt, erőtlen mosoly ült, ami sehogy sem passzolt rideg, pengeéles tekintetéhez. Elmaradhatatlan köpenye kiváló tájékozódási pontként fehérlett a visszafogott fényben. 
  Hát persze, hogy Laskó doktorhoz volt szerencsém! Az ütő megállt bennem, hogy került ez Pompejibe? Álmukból riadt kérdések ezrei lendültek elő denevérbarlangjukból, hogy aztán kimondhatatlan káoszban torlódjanak össze elmém keresztútjain. Laskó doktor elégedetten nyugtázta a kiváltott hatást, és egy haverkodó mozdulattal megpaskolta a vállam. Mosolyának szélesre húzódó függönye mögött felvillant harminckét egészséges foga, és nem sértődött meg, sőt elégedetten nevetett, amikor nem fogadtam el kézfogásra nyújtott jobbját. 
  - Utolsó találkozásunk nem pont úgy sikerült, ahogy terveztem, barátom - kezdett bele mondókájába. 
  A korához képest eléggé öregurasan heherészett az emlékein. 
  - Jól ráhoztuk egymásra frászt!
  Kedélyeskedésével cseppet sem oldódott a hangulat. Egyre kevésbé tudtam eldönteni, tulajdonképpen hol vagyok most, és főleg, hol van Dominika? Rémület hasított belém a gondolatra, hogy minden, ami velünk történt, nem volt több egy ezekben a percekben véget érő álomnál. Bármennyire szerettem volna ott hagyni ezt a megint nem tudni, honnan előtermett embert, kiszaladni az utcára, megkeresni a lányt, hogy aztán elmeneküljünk erről a többszörösen elátkozott helyről, a lábaim nem engedelmeskedtek. Sőt egyáltalán nem bírtam mozdulni. A hangom is cserben hagyott, így hát csak álltam tehetetlenül és kiszolgáltatottan. 
  Laskó doktor a tőle megszokott tárgyilagos arckifejezéssel figyelte vergődésemet. Aztán foghegyről odavetette: 
  - Nem érdemes próbálkozni. Ezúttal előrelátóbbak voltunk, mint múltkor. Nem tehetsz kárt se bennem, se magadban.
  Mintegy végszóra leguggolt, falnak vetette a hátát, és viszkető lapockáit a téglafal éléhez dörgölte. Lentről nézett fel rám.
  - Hát tudod, ki se néztem volna belőled! - szólalt meg a mélyből. - Öregem, eddig is micsoda anyagot szedtünk le rólad! Az egész Klub rajtad dolgozik, a többi kutatási ágazat felfüggesztette tevékenységét, mindenki téged csodál. Vagyis közös munkánk gyümölcsét - igazította helyre magát. - Azért milyen jó, hogy ilyen szófukar hangulatban vagy! - gúnyolódott a dermedtségemen -, legalább hagysz kibontakozni. Az itteni kis barátnődért ne

101. oldal 

aggódj - könyörült meg némiképp rajtam -, ő most tőlünk kétszáz méterre, az amfiteátrum lépcsőin ülve mereng a régmúltról, meg kettőtök közös jövőjéről. Odavan érted a lány! De most hagyjuk őt, nekünk te vagy az aduász. A képességeiddel elérted, hogy rád épül a Szabak, és nem kicsit a világ jövője. Meg az enyém. A három talán ugyanaz - morfondírozott félhangosan. - Ja, nem is tudod! - jutott eszébe a lényeg. - Valójában most, ebben a szent pillanatban is a klinikán fekszel, egy kimondottan számodra fenntartott lakosztályban! Ezt emészd meg, ha tudod, öregem! Lassan úgy megszeretsz nálunk lenni, hogy el sem akarsz hagyni minket.
  Nem igazán fogtam fel, mi a fenét hord itt össze Laskó doktor. Aki közben felállt guggoló helyzetéből, de továbbra is a falnál maradt, noha tudhatta, hogy moccanni sem bírok, nemhogy képen vágni.
  - Egyoldalú barátságunk arra kötelez - húzta el a száját kajánul -, hogy elsőként én világosítsalak fel, miszerint Kati barátnőd hatékony tevékenysége nagyban hozzájárult, hogy újfent üdvözölhessünk a Klub fedélzetén. Úgy, úgy! Kicsit elárult ugyan, de ne sápadozz, és főleg ne haragudj rá. Az apja a Szabak egyik főmuftija. Tulajdonképpen nekem is főnököm. Legalábbis ameddig akarom, hogy az legyen - tette hozzá elrévedt tekintettel. 
  - Tudom - folytatta -, eszméletlenül kiakadtál azon a minapi kis malőrön. Arra a halandó emberkékkel zsúfolt, dög unalmas világod eltűnésére célzok, ami miatt annyit rágtad magad.
  A körmeit piszkálta tettetett közönnyel. 
  - Örömteli hírem van számodra. Az a szaros kis világod él és virul, úgyhogy megnyugodhatsz, minden úgy van, ahogy legutóbb hagytad - közölte. 
  Fejét hátravetve jót kacagott saját szellemességén.
  Majd szempillantás alatt megváltozott a hangulata. Egy váratlan ugrással előttem termett, és hatalmas jobbkezest mért a gyomorszájamra. Nem voltam képes összegörnyedni, de a szemem könnybe lábadt a fájdalomtól, és hányinger kerülgetett. A hatás láttán újabb ütést vitt be ugyanoda, majd rövid pihenő után combon rúgott. Lihegve lépett hátrébb. A fájdalom okozta megrázkódtatáson csak elképedésem mértéke tett túl.  
  " Megőrült ez az ember?" - tettem fel magamban a felesleges kérdést, hiszen zagyva beszédéből, zavarodott viselkedéséből logikusan következett a válasz.
  - Ezt a múltkori lövöldözésért kaptad - indokolta viselkedését -, majd én leszoktatlak az engedetlenségről! 
  Néhány mély lélegzetvétel után még közelebb lépett. 
  - Örökre elintézhetnélek - sziszegte a képembe, minek következtében nyálcseppek telepedtek meg az orrom környékén. - Lehet, hogy egyszer meg is teszem, de pillanatnyilag beérem ennyivel - és akkorát rúgott a térdembe, hogy azt hittem, eltörött. - Ezt pedig Katiért! Azért, hogy lecsaptad a kezemről, te szemét! - kiabálta teljesen kikelve magából. - Én akartam megszerezni magamnak, de a hülye apja pont őt állíttatta rád! Ez az ostoba tyúk meg beléd zúgott!

102. oldal 

  Úgy belelovalta magát vélt sérelmébe, hogy alig kapott levegőt. Kevéssel később engedett a feszültsége, és szinte barátságosan méregetett. 
  - Bár az is igaz, hogy személyedben páratlanul gazdag anyagot hozott a cégnek. Akárhogy is, elégtételt veszek rajtad az ellopott magánéletemért! - fenyegetett alattomosan, de nem tehettem ellene.
  Laskó doktor talán a világ végezetéig szóval tartott volna, de váratlanul a fejéhez kapott, és görnyedt testtartásban elnémult. Néhány másodpercig összeszorított szemekkel, halántékát a tenyerei közé szorítva állt velem szemben. Az ujjai közt kitüremkedő hajszálak sajátos remegése embertelen kínokról tanúskodott. Akárha a magam rohamait láttam volna viszont. Tudom, hogy hihetetlen, de őszintén megsajnáltam. Éreztem, hogy ez nem először fordult elő vele. Mikor ismét felemelte a fejét, véreres szemeiben nyoma sem volt a korábbi őrült zavarodottságnak. Az annak idején a Klub klinikáján megismert Laskó doktor nézett vissza rám. 
  - Ezek az utazások engem is megviselnek - közölte gyengeségtől fátyolos hangon. 
  Mintha víz ment volna a fülébe, megrázta a fejét. 
  - Öreg, téged jól behúztak a csőbe! 
  Tanárosan felemelte a mutatóujját, de amikor rájött, hogy a szituáció nem alkalmas a nagyképű pózolásra, bágyadtan visszaejtette. 
  - Figyelj jól, mert mindjárt érdekes és tanulságos dolgokat hallasz tőlem! Az más kérdés, hogy kiszolgáltatott helyzetedben semmire sem mész velük. Szóval, örülj neki, hogy nem tudsz mozdulni és beszélni, így legalább nem vágódsz hanyatt és nem káromkodsz, ha felvilágosítalak egy s másról. 
  Megtörölte fájdalomtól megizzadt homlokát, és fújt egy nagyot. 
  - Ugyebár, kérdezhetnéd, hogyan kerülök én ide, és egyáltalán, te hogyan kerültél ebbe az elképesztően furcsára sikeredett világba? Azzal kezdem, hogy te úgy tudod, mert az e világi időérzéked azt sugallja, hogy körülbelül fél év telt el a július végi nagy változások óta. Azt hiszed, hogy odahaza, Magyarországon, illetve itt, Olaszországban tél van. Szerinted. Illetve a naptárad szerint, ha van ilyesmid. Elképzelésedben két dolog nem stimmel. Először is, nem fél éve, hanem mindössze két napja, hogy átélted azt az éjjeli világösszeomlást. Jól értetted, kettő napja! A másik meghatározó tévedésed éppen ezzel, a tényleges időkülönbözettel függ össze: igazából nem történtek meg veled azok az események, amiket a nemlétező időszámításod alatt megélni véltél. Ez így egy kicsit erős, nem? Képben vagy még? 
  Gyanakodva nézett rám, nehogy már elájuljak az eget-földet rázó információktól. Nem ájultam el, de belesápadtam a szavaiba.
  - Valójában tehát még ugyanazon év ugyanazon július hónapjában járunk, csak nem huszadikát, hanem huszonkettedikét írunk. Huszadikán éjjel, miután kedvelt Katád a két dolgos kezével italodba keverte az általunk mixelt anyagot, visszaszállítottunk az állomásra. Kénytelenek voltunk ezzel a megelőző technikával élni, ugyanis tudomásunkra jutott, na, mondjam kitől, hogy a szerződés ellenére a továbbiakban nem akarsz a rendelkezésünkre

103. oldal 

állni. Miután annyi energiát és pénzt fektettünk a kísérletekbe, és te voltál a legalkalmasabb médium, nem hagyhattuk annyiban a lázadásodat. Még fel sem ébredtél kábulatodból, főleg, hogy kijózanodásodat további adagokkal blokkoltuk, s mi már belekezdtünk a világ legfantasztikusabb pszichológiai kísérletsorozatának zárófejezetébe. E percben is ebben veszel részt, ezt véled jelennek. Hála gyümölcsöző együttműködésünknek, a régi kísérletek során felmerült problémákat kiiktattuk. Ennek köszönhetően rendkívüli hírrel szolgálhatok: sikerrel kifejlesztettük a legerősebb emberi akarat ellenében is hatékonyan működő vegyi csipek legújabb generációját! Úgy manipuláljuk az emberi cselekvést és magatartást, ahogy nekünk tetszik! Na?! 
  Laskó doktor szeme vidáman csillogott, újra elemében volt.        
  - A könnyebb megértés kedvéért hadd mondjak egy egyszerű példát. Adva van egy átlagos intelligenciájú személy. Nem zseni, de megvan a magához való esze. Nem felel meg a politikai hovatartozása? Kifogásoljuk az emberi kapcsolatait? Nem tetszik, ahogy eszik, ahogy kefél? Le akarjuk szoktatni az alma imádatáról, rajongjon inkább a körtéért? A fogfájás érzetével akarjuk kínozni, noha egy hajszálrepedés sincs az ápolt agyarain? Őrületbe akarjuk kergetni, mert valakinek, aki szerintünk számít, útjában van? Nem gond. Mindent megtehetünk, s mivel hatalmunknál fogva sérthetetlenek vagyunk, meg is tesszük. És mivel tettünk szert erre a korlátlan hatalomra? 
  A szónoklatába beleszerelmesedett, dramaturgiai érzékkel megáldott doktor lélegzetvételnyi hatásszünetet tartott.
  - Úgy van! - reagált lelkesen a képzeletbeli válaszra. - Egy olyan szuperintelligens, távirányítással is aktivizálható univerzális programcsippel, ami azonnal vagy időzítve, kémhatásra, hidegre-melegre, nyálra, gyomorsavra, meg még ezerféle parancsra kezdi meg a működését. A tabletta formájú és méretű varázsbogyók, szerénység nélkül mondhatom, mindenre alkalmazhatók. Szelídített változatuk szórakoztatóipari termékként lesznek piacképesek, árusításuk egyelőre a jövő zenéje. Mindenesetre rajtunk már most sem múlna a terítésük. 
  Parányi szünetet tartott, hogy aztán a lehető legvilágosabban tudjon fogalmazni.
  - Képzeld el a következőket! Az utca embere, a világ bármely táján, bemegy a szórakoztató programcsipeket árusító üzletbe, és bevásárol a termékkínálat őt érdeklő részéből. Mondjuk, a hétvégét a Niagaránál szeretné tölteni. Tessék! Ennyi az ára, fizessen és vigye! Otthon a kedvenc foteljébe veti magát, ellazul, sörrel vagy narancslével lenyeli az anyagot és íme, egy perccel később nyakába permetez a vízesés párája. Azzal, hogy nem ő megy a Niagarához, hanem a képzeletében az jön őhozzá, időt, útiköltséget, kaját és minden egyéb kiadást megspórol! Olyan hiperrealisztikus élménnyel gazdagodik, hogy többé eszébe sem jut kocsival odautazni, szállást foglalni, meg hasonló nyűgökkel bajlódni. Bármely témakörben képesek vagyunk megfelelni az igényeknek. Az olyasféle banális óhajok, mint egy frenetikus horgászélmény, vagy száguldás a földkerekség leggyorsabb luxusautójával, a szomszédos ülésben egy világklasszis bombázóval, nem jelentenek kihívást. Alaptételek. Szerelem, szex? Szerelmi csalódás kizárva, lehetetlen bármiféle

104. oldal 

nyavalyát összeszedni. Minden steril. A legvadabb, legrázósabb történetbe is képtelenség belehalni, a program a felhasználó számára minden esetben pozitív végkicsengéssel zárul. Az egészben az a legszebb, hogy a vevő a program lejártával semmire sem emlékszik, a virtuális történetek, epizódok nyom nélkül elillannak a memóriájából. Csak a kellemes benyomás marad emlékül. Az állandó keresletet a felhasználók megbízhatóan bekövetkező felejtése garantálja. De mindezek egyszerű játékszerek, serkentők, közönségfogyasztásra szánt árucikkek az ütősebb változathoz képest. Ez utóbbi ingerkoncentrátumoknál sikerült az időt is felgyorsítanunk! Ami annyit tesz, hogy a tabletta hatása alá került személy pár óra vagy néhány nap leforgása alatt több évtizednyi eseménysort képes átélni. Óriási távlatok nyíltak előttünk. Ezek magukban rejtik annak lehetőségét, hogy a közeljövőben tovább módosítsunk a valóságos és a vélt idő arányán. Célunk az, hogy a valós időtartamon belül egyre szélesebbre húzzuk a képzeletben bejárható időtartományt. A tetemes költséggel előállított speciális csipek részletesen kidolgozott élménysorozatokat tartalmaznak, azzal a plusszal fűszerezve, hogy a cselekmény szempontjából kevésbé lényeges mozzanatokon a felhasználó is változtathat menet közben. Kizárólag annyit, amennyitől a történet lényege és hitelessége nem sérül. Elég jól hangzik, nem?
   Azon kaptam magam, hogy kezd érdekelni a doktor úr szövegáradata. Ahelyett, hogy álltamban elaludtam volna a parttalanul áramló szavaktól, figyelmem a beszéd lényegi tartalmának elemzésére irányult. Felfogtam, amit eddig mondott, de miközben megriadtam Laskó doktor minden egyéb szempontot maga alá gyűrő személyes becsvágyától. Érdeklődve vártam, végül kibújik-e a szög a zsákból, vagy épp a legfontosabb kérdésre nem kapok választ. Ez pedig annak tisztásása lett volna, hogy rendben, Laskóék az emberi értelem rabul ejtésével irányításuk alá akarják vonni a jövőt, de végül is, mi célból? Mire akarják használni az irányított tömegeket? Még több pénz és hatalom megszerzése aligha jöhet szóba, hiszen amennyiben tervük valóra válik, a Klub pár tucat irányítója mindkét eszköznek birtokában lesz. Mellettük senki sem tud majd labdába rúgni. Logikusan gondolkodva egy dolog jöhetett szóba. Hogy ezek számára a világ összes pénze és hatalma csak ugródeszka a mindezek felett álló harmadik tényező éléréséhez, megszerzéséhez. Amely isteni mindenhatósággal vetekedő tényező oly mértékben nem kötődik az emberi létformához, hogy ismert neve sincs. Én is csak tényezőnek hívtam magamban.
  Mivel elmémben képtelen voltam meglépni a következő lépcsőfokot, figyelmem a zsebeit tapogató Laskó doktorra irányult. Cigaretta után kutatott, s hogy nem talált, bosszúsan csóválta a fejét. Észrevette, hogy a farmerem zsebét egy pakli bagó nyomja, de nem volt hozzá bátorsága, hogy pár szálat megfújjon belőle. Jobb híján rágógumit vett a szájába, úgy folytatta.
  - Egy ilyen intelligens szerkentyű jól felépített programját indítottuk el benned, mindjárt a klinikára való behozatalod éjszakáján. Ez a program nem más, mint a te mostani magányos világod. Remélem, nem találod túl kényelmetlennek - somolygott kárörvendően. - Egyvalamit őszintén be kell vallanom - ingatta a fejét elkomolyodva. - Ezt a Dominika

105. oldal 

nevezetű leányzót nem én terveztem neked. Hogyne, amikor még te jössz nekem egy Katival! 
  Elgondolkodva méregetett. 
  - Vagy valamelyik programozó lépte túl a hatáskörét, vagy a te önálló akciódról van szó. Ha a fiúk szórakoztak, az nem marad anyagi következmények nélkül. De ha a nő nem a mi produktumunk, akkor először is gratulálok, rendesen beleköptél a levesembe. Ez esetben megígérem, ha kihasználtuk a benned rejlő lehetőségeket, a legtisztább formalinban teszem el az agyadat! - villant gyűlölködőn a szeme. 
  Közel járhatott ahhoz, hogy ismét megüssön. Az órájára pillantott, és valamelyest lehiggadva folytatta monológját.
  - Te okos fiú vagy. Hidd el, az a lány mindkettőnk számára nagy veszélyt jelent! Teljesen leköti a figyelmed, túlnyomórészt vele meg a körülötte történő dolgokkal foglalkozol. Egészen magához láncolt. A szerelemtől elvakultan lefojtva élsz meg egy sor cselekményt. Mellékvágányra tereli a gondolataidat, folyamatosan veszítesz a hatásfokodból. Ez nekünk nem jó. Nélküle egyértelműbb reakciókra lennél képes, és mi is jobban haladnánk a munkával. Ha a nőt a mi emberünk csempészte a történetbe, nem gond, egy pillanat alatt eltüntetjük. Amennyiben számunkra ismeretlen módon te juttattad be, hosszú ideig eltarthat, mire képesek leszünk törölni az események közül. Ha egyáltalán meg tudjuk csinálni. 
  Mellbe bökött a mutatóujjával.
  - Szóval ez a mi gondunk. Neked meg az okozhat kellemetlenséget, ha a nő miatt továbbra is gyengén teljesítesz. Tele a padlás a szerelmi reakcióiddal. Ha képtelen vagy váltani, és nagyobb sebességre kapcsolni, akkor véged. Egy kómát kiváltó injekció a vénádba, és mehetsz a bontóba. Tudod, abba a részlegünkbe, ahol a megrendelések sorrendjében kioperálják belőled a felhasználható szerveidet. Ezeknek a hentesfiúknak nagyon okos gépeik vannak. Addig tartanak életben, amíg van benned eladható holmi. Tudod, mi minden bevételnek örülünk, amivel a kutatásokra szánt anyagi keretet emelhetjük. És ezek a belső emberi mütyürök ez idáig egészen jó befektetésnek bizonyultak.
  Minden cinizmus nélkül, egy rutinos bróker megfontoltságával méregetett. Mintha azt találgatta volna, mit és mennyiért lehetne pénzzé tenni belőlem? 
  - Na, de most hagyjuk ezt! - zökkentek vissza gondolatai a régi kerékvágásba. - Az itteni megjelenésem - nézett körbe kelletlen arckifejezéssel - a te renitens magatartásodnak köszönhető. Nemrégiben, én balga, azzal hitegettem magam, hogy ismerlek. Már-már a saját, lojális kreációmként kezeltelek, erre nem elkezdesz lövöldözni rám? 
  Megint az órájára pillantott. Nem tudtam, miért zavarja ennyire az idő múlása?
  - Szóval, öregem! A kedvedért röviden összefoglalva: meredeken zuhan a teljesítményed, és ezzel arányosan csökken az életesélyed. Azért jöttem, hogy atyai jóindulattal figyelmeztesselek, állj a sarkadra, és ne engedj a szirénhangok csábításának! Sajnos nincs rá garancia, hogy kis csevejünkből bármire emlékezz, miután EEG-hullámaid csapongó hátán elhajózom innen. Lehet, hogy pusztába kiáltottam minden szavam. Némi

106. oldal 

reménysugárt jelent, hogy nálad nem mehet biztosra az ember.
  Megkopogtatta a fejemet. 
  - Talán rögzül valami abban az engedetlen koponyádban. Magadra vess, ha mégsem.
  Elvigyorodott.
  - Látom a szemedből, ha rajtad múlna, most örökre itt maradnék, mint hulla. Legszívesebben megfojtanál. Vagy inkább lelőnél? Tudod mit? Lehet, hogy látjuk még egymást.
  Nem lelkesedtem az ötletért. A köpenye zsebébe nyúlt, egy fémdobozkából fehér tablettát vett ki, és a szájába dobta. Mi az, csak nem narkón él?
  - Leheletfrissítő. Szájszag ellen - nevetett rám. - Azonkívül a két világ közötti útlevelem. Saját fejlesztés. Rajtam kívül csak te tudsz a létezéséről, de ez nem jelent semmit. Egyrészt mihelyt eltűnök, erről is elfeledkezel, másrészt úgysem tudnád megkaparintani, hiszen amilyen tehetetlen vagy, a farkadat sem bírnád megvakarni.
  Szélesen elmosolyodott. Lehet, hogy az imént tévedtem, és nem harminckettő, de legalább negyven foga van? 
  Élete legnagyobb hibáját követte el, amikor elbizakodottságában óvatlanul elszólta magát.
  - Ha egyszer valami csoda folytán sikerülne megakadályoznod, hogy visszajussak a valós világba, akkor, de csakis akkor, megúsznád a fentebb vázolt szomorú és méltatlan véget. Erre azonban ne számíts. Én vagyok és én is maradok sorsod irányítója! 
  Szemeit le nem véve rólam, az újból felizzó falhoz hátrált. A vakító háttérfényben még láttam, amit egy lekicsinylő grimasz kíséretében tetőtől talpig végigmért. Erőfölényének fitogtatása nem vallott sportemberre. 
  A lehunyt szemhéjaimon áttűző fényárban ismerős kín feszegette a koponyámat. A helyiségen fülsértően erős, sziszegő hang süvített át, és valami nagyot csattant felettem. Minden elsötétült előttem. 
  A keményre döngölt földön ülve tértem magamhoz. Megtapogattam fájdalomtól lüktető térdeimet. Az üres szobában semmi olyat nem láttam, amibe beüthettem volna őket. Az egyetlen kiálló idom a három méterre lévő alacsony küszöb volt. Kizártnak tartottam, hogy ott ért baleset. Furcsa módon a hasam is nyugtalanítóan sajgott. Felhúztam a trikómat. A gyomrom tájékán itt-ott centi széles véraláfutásokkal tarkított piros folt éktelenkedett. Azon a részen szinte lángolt a bőröm. 
  Körbenéztem ültömben. A szoba egyben volt, a födém hibátlannak látszott, a téglafalak sértetlenül álltak. Próbáltam, de nem tudtam visszaidézni az elmúlt percek eseményeit. Határozottan emlékeztem, hogy amikor percekkel - vagy inkább órákkal? - ezelőtt távozni akartam, valami felkeltette a figyelmemet. Ennél a momentumnál képtelen voltam tovább lépni, az istennek sem ugrott be, mi tartott a helyiségben? És mi van a térdemmel meg a hasammal? Megszédültem volna, és a földre rogyva kissé összetörtem magam? Az biztos, hogy magamat nem üthettem így ki.
  Erőlködve feltápászkodtam, és kibicegtem a szabad ég alá. Odakint hét ágra sütött a langyos déli Nap, az antik utcán vadóc szellőkölykök kergették egymást, egy távoli háztetőn

107. oldal 

kitartóan fütyörészett egy jókedvű madár. Az utca végében tágas térség tűnt a szemembe. Arrafelé vettem az irányt. Az alacsony házak mögött magasabb építmény emelkedett, a megérzésem azt súgta, ott találom Dominikát. Alig vártam, hogy újra lássam. A Palaestra oszlopsora mentén bicegtem, amikor az amfiteátrum széles kijáratánál feltűnt karcsú alakja. Az éles fényben tökéletesen érvényesült a testre simuló égszínkék farmernadrág és a világos színű, feszes trikó alatt megbúvó ívek és vonalak harmóniája. Megkönnyebbülten öleltük át egymást. 
  Persze rögtön felfigyelt a sántikálásomra, látta, hogy minden lépésem nehezemre esik. Leültünk egy közeli padra, ahol elmeséltem azt a keveset, amire a házban történtekkel kapcsolatban emlékeztem. Mutattam a hasamon éktelenkedő véraláfutásos foltot, de az eredetéről nem tudtam mit mondani. Aztán én kérdeztem, merre járt, mit látott, amióta nem láttuk egymást? Kiderült, hogy öt-hat utcát végigjárt, több házba benézett, amikor valami érdekesre bukkant szólongatott, hívogatott, aztán itt, az amfiteátrumnál kötött ki. Ezt is körbejárta, s még nézelődött volna, de túl sokáig maradtam el, úgyhogy elindult visszafelé. Ekkor látott meg az árkádoknál. 
  A lenge szellő időközben kiszámíthatatlan mozgású széllé nőtte ki magát, s mintha terhes lett volna számára a jelenlétünk, a karcos homokot gonoszkodva szórta a nyakunkba és a szemünkbe. Ettől is meg mástól is, de valahogy elegünk lett a szomorú helyből. Bár az érkezésünk idején még másképp láttuk, Pompeji mostanra egyetlen nagy, elhagyatott temetőnek tűnt. A hangulatunkra telepedett nyomasztó érzés és viharvert állapotom okán jobbnak láttuk kihagyni a Vezúv körbeautózását. Nem csak én örültem, hogy elhúzunk innen, Dominikán is látszott a megkönnyebbülés, amikor a kijárat felé indultunk. 
  A kapu felé bicegve megmutattam talányos balesetem helyszínét. Először nem akarózott bemennem a rossz emlékű házba, de kíváncsiságom legyőzte félelmemet, és mégis betértünk a pompeji viszonylatban átlagos kinézetű épületbe. Megelőlegezett bizalmatlanságom hiábavalónak bizonyult, a homályos kisszobában nem lappangott semmiféle titokzatosság. A maradandó külsérelmi nyomokat produkáló esetet utólag kénytelen voltam a küszöbre és az ügyetlenségemre fogni. 
  A közönyös hallgatásba burkolózott falak türelmesen fogadták újabb látogatásomat. A leginkább sötétbe borult oldalra mutatva Dominika megjegyezte, hogy érdekes rajta az a világosabb folt. Olyan emberformát mutat. És hogy biztosan nem megfakult freskó, mert amennyire tudja, a régiek sosem pingáltak időállónak szánt festményt vakolatlan, nyers téglafalra. Közelebb lépett, és ujjaival követve a folt körvonalát, végigsimított a felületen. Egyszer csak meglepetten kapta vissza a kezét. Elfúló hangú sürgetésére azon nyomban kisiettünk az épületből. Láttam, hogy nincs túl jó színben. Arra gyanakodtam, hogy múló rosszullét tört rá a levegőtlen helyiségben. A háztól távolodva lépésről lépésre jobban lett, a végén szinte futottunk, mielőbb el akartuk hagyni a baljós területet. 
  A kerítés megmászása vontatottabban haladt, mint befelé. Mire a rácsok külső oldalán lekászálódtam, a trikóm csurom vizes lett az izzadtságtól. A napfényen kellemesen átmelegedett autóban végre kifújhattuk magunkat. A fájós lábammal és egyéb nyűgeimmel

108. oldal 

való bajlódásom közepette is feltűnt Dominika szokatlan kedveszegettsége. Feldúltnak látszott, vagy inkább, nem akartam hinni a szememnek, ijedtnek. Valami nagyon megrémisztette a házban. Alighogy visszaindultunk Amalfiba, megkért, áruljam el, miért nem találkozunk soha, sehol egyetlen lélekkel sem? Kérdése persze nem kizárólag a Pompejiben magányosan megejtett sétánkra vonatkozott. 
  Nagyot sóhajtottam. Kedvenc témámnál voltunk. Megígértem, hogy útközben és "otthon", Amalfiban elmondok mindent, amit tudok. Mielőtt belefogtam volna, rákérdeztem, hogyan jutott ez éppen most az eszébe? Miért nem érdeklődött már korábban? Azt felelte, régóta motoszkál benne a gyanú, hogy nincs minden rendben a körülöttünk lévő világgal. De például, amíg a múzeumban volt kiállítva, arra gondolt, magányának oka egy valami oknál fogva elhúzódó tárlatrendezés lehet. Amikor érte mentem, hogy magammal vigyem, sötét éjjel járta, alig lehetett látni valamit. Utána a szobám olyan részén helyeztem el, ahonnan csak a belső térre látott rá. Sötét hajnalban indultunk Olaszországba, s ő végig a kosár mélyén meghúzódva utazott. Rajtam és a kocsi belsején kívül nem látott mást. Nem mondhatja, hogy napi kapcsolatban állt a külvilággal. Amalfiba érve ugyan testet ölthetett, akkor viszont minden figyelmét a régen várt találkozásunk kötötte le. Ma reggel szóba hozta volna a dolgot, ám úgy érezte, ha eddig várt, várhat még egy kicsit, hátha Pompejiben választ kap a ki nem mondott kérdésre. Tőlem vagy máshonnan. És tessék, megérzésében nem is csalódott, a balesetem helyszínén sok mindenre rájött. De előbb én meséljem el, ahogy ígértem, a teóriámat, aztán ő is megosztja velem az elképzelését. 
  Meggyötört térdem miatt a visszaút háromszor annyi időt vett igénybe, mint a Pompeji felé vezető, így volt idő részletesen beszámolni az elmúlt félév megannyi furcsa történéséről és fordulópontjáról. Dominika mindvégig szótlanul hallgatta szavaimat, elgondolkozó arckifejezése az összefüggések kereséséről árulkodott. Mire beszédem végére értem, feltűntek Amalfi szélső házai, és hamarosan a házunk előtt fékeztem. Dominika levetette velem a farmeromat, begyulladt térdemre vizes borogatást tett, amit ügyesen rögzített egy sállal. A petróleumlámpa lángján megmelegítettük az ebédre szánt konzerveket, elfogyasztásuk és üdítővel való leöblítésüket követően lesétáltunk a partra. 
  A kíváncsiságtól égve alig vártam, hogy megszólaljon. Tudtam, bármennyire képtelenségnek tűnő dolgokat fogok hallani, hihetek a szavainak. Leültünk az egymás közelébe húzott kempingszékekre, bepólyált lábamat egy harmadikra helyeztem. A tengert néztük hallgatagon. Az összehúzott szemmel a távolt kémlelő Dominika a gondolatait rendezte. Mondanivalóját igyekezett minél érthetőbben és kevésbé sokkolóan megfogalmazni magában. A pompeji ház megtekintése óta megrendültnek látszott, ami a helyzet komolyságát jelezte. Hosszabb szünet után megmozdult, és kezét a karomra téve megosztotta velem azt, amiről csak az ősi időkből magával hozott képességei révén szerezhetett tudomást. 
  - Emlékszel arra az ember formájú, világos foltra a téglafalon? 
  Bólintottam, természetesen emlékeztem. Nekem egyébként az a téglákon kivehető kis színkülönbség nem mutatott annyira egyértelműen emberi formát, mint neki. Rendben, kis

109. oldal 

képzelőerővel rá lehet fogni, hogy hasonlít egy álló alakra. De mi van vele?
  - Nem sokkal azelőtt, hogy benéztünk a házba, a folt előtt két lépéssel egy ember állt. Egy létező, mégsem e világi ember - jelentette ki.
  Nem tréfált.
  - Egy nálad évekkel fiatalabb férfi, aki inkább a gonoszságra, mintsem a jóra hajlik. Végső soron a vesztünket akarja, mindkettőnkét - nézett a szemembe. - Téged lehetetlen helyzetek teremtésével őrületbe akar kergetni. Vadabbnál vadabb szituációkba terel, hogy minél erőteljesebb reakciókat váltson ki belőled. Ezért, ha úgy éreznéd, hogy nem bírod elviselni a világ terheit, gondolatban kapaszkodj belém. Mindig megbízható támaszod leszek. Meg tudlak védeni tőle, mert erősebb vagyok nála. Ezt ő is tudja. Éppen ezért haragszik igazán, mert képtelen felvenni velem a versenyt. Hús-vér ember vagyok, mint te, csakhogy engem nem manipulálhat, mert nem tud követni az évezredes misztikumok útvesztőjében. Nem érti a működését, nem ismeri ki magát az avatottak számára beszédes jelek között. Ami számomra egyértelmű irány, az számára zsákutca, ami nekem egyszerű tőmondat, az neki túlbonyolított, dekódolhatatlan szóhalmaz. Mivel mindennél jobban szeretlek, és védettebb helyzetben vagyok nálad, minden eszközzel vigyázni fogok rád. 
  Ültében áthajolt hozzám, és a trikómon keresztül csókot nyomott a hasamra. Oda, ahol a vöröslő horzsolás terpeszkedett. Finoman érintett, hogy ne fájjon.
  - Ezt is tőle kaptad - mutatott a bedagadt térdemre.
  Visszahúzódott a székébe.
  - Valamiképp mindig tudomást szerez róla, hogy egy adott percben mit gondolunk, miről beszélünk, és mit szándékozunk tenni. Nem ismerem korod gépcsodáit, fel nem foghatom, miként használjátok ezeket a furcsábbnál furcsább szerkezeteket. 
  Hüvelykujjával a háta mögé mutatott, mintha valaki állna ott.
  - Ez a férfi nagyon intelligens. Olyan bonyolult eszközökkel rendelkezik, amelyek segítségével ebbe az embermentes világba száműzött, és amikkel a tudtodon kívül követi az itteni életed fordulatait. Sőt ezeket a spontánnak tűnő eseményeket ő maga tervezi. Térben és időben távolról irányít. Gyáva. A saját bőrét nem meri vásárra vinni, ehelyett téged hoz olyan helyzetbe, amiből kockázat nélkül leszűrheti a tanulságot, amit másutt felhasznál. Nagyon ártalmas, amit csinál. Nemcsak kettőnkre nézve, de rajta kívül mindenkire, aki abban a világban él, ahonnan te is származol. 
  Elhallgatott, hogy időt adjon helyzetünk felfogására. Nem sokáig töprenghettem a szavain, mert felállt a székéből, és a kezemet fogva szó nélkül magával húzott. A mögöttünk húzódó kikötői épületsor felé indultunk. Nem ellenkeztem, nyilván oka volt annak, amit csinált. 
  Néhány stílustalan asztalkával, támlás székekkel, egy nagy kávéfőzőgép által uralt pulttal, meg italos rekeszekkel berendezett presszóba tértünk be. Semmi extra. Kivéve, hogy az átlagos méretű helyiség egyik oldalát, padlótól a mennyezetig, hatalmas tükörfal borította. Lehet, hogy egy darabból állt, lehet, hogy kisebb részekből rakták össze, de ez utóbbi esetben igen pontos munkát végeztek, mert az illesztések vonalkái nem látszottak. Nyilvánvalóan a bámulatos tükör volt a presszó, ha ugyan nem az egész kikötő legfőbb

110. oldal 

látványossága. 
  Az átellenben lévő fal mellé, a bejárattól legtávolabb elhelyezett asztalkához ültünk. A szemközti óriástükörben nemcsak magunkat, hanem a kikötő és a tenger jókora részét is láttuk. Elbicegtem a krómozott pultig, ahonnan két tiszta pohárral és néhány bontatlan üdítővel tértem vissza a kerek asztalkához. Mindkettőnknek töltöttem, de pár kortynál többet egyikünk sem kívánt. Mióta a partról elindultunk, egyetlen szó sem hangzott el közöttünk. Türelemmel vártam. Sejtelmem sem volt, miért jöttünk ide. Arra gondoltam, a speciális helyszínt talán Dominika elkövetkező mondandója igényli. 
  Várakozás közben, mintegy pótcselekvésként, a kinti szélben összekócolódott hajamat igazgattam a feltűnő méretű tükörben. A szemem sarkából láttam, hogy a lány elnéző szeretettel figyeli hiúságról árulkodó tevékenységemet. Visszamosolyogtam rá. Megvárta, míg befejezem a tollászkodásomat, majd két meleg tenyere közé fogva arcomat, maga felé fordította a fejemet. Azt hittem, szemtől szemben akar meggyőződni szépítkezésem eredményességéről. Egyáltalán nem erről volt szó. Végigsimított az érintésébe beleborzongó bőrömön, gyöngéd ujjai a homlokom redőin kószáltak. Lehunytam a szememet. Mikor ismét felnyitottam őket, Dominika vidámságtól sugárzó arccal, eddigi legszebb mosolyával nézett vissza rám. Nem értettem nagy fokú öröme okát, de széles jókedve átragadt rám, s rövidesen versenyt kacagtunk az asztal két oldalán. Szerelmemet nagyon mulattatta a helyzet, én pedig szívből örültem örömének. Egymás kezét szorongattuk az asztalka hűs márványlapján, a leállíthatatlan nevetéstől záporesőként potyogtak a könnyeink. 
  Véletlen oldalpillantásom a tükörrel borított falra esett, és ajkaimra fagyott a nevetés. Dominika és én nem látszottunk a tükörben! Láttam a köztünk és tükör közt elhelyezett asztalokat és székeket, hátrébb a saját kis asztalunkat is. A helyén volt minden, csak mi nem voltunk sehol. Szempillantás alatt kijózanodtam, a testemet fagyos rosszullét zsibbasztotta. Szám szélén az utolsó nevetés ottragadt morzsájával, tétován fordultam a lány felé. De látva a visszafojtott nevetéstől könnybe lábadt szemét, egy-egy nyikkanásban felszínre törő, legyűrhetetlen vidámságát, valamelyest megnyugodtam. Óvatosan újra a tükör felé pislogtam. Nem kellett egészen arra fordulnom, hogy mint az előbb, a nem túl változatos berendezési tárgyakat, és a háttérben a kikötő egy szeletét lássam. Azaz... 
  Amint túljutottam első felindulásomon, az addig észlelteken kívül más is feltűnt. Az asztalunk lapján, egymással szembefordulva, két márvány mellszobor állt. Hogy honnan és mikor termettek ott? Egy nő és egy férfi portréja. A fiatal nőben ráismertem Dominikára, a másikon, nem kis elképedésemre, a saját arcvonásaimat fedeztem fel. Ha a tükörtől elfordulva a szemközt ülő lányra vagy magamra néztem, azt láttam, amit vártam. Vagyis az asztal túloldalán egy csodaszép nőt, emitt pedig, amennyit magából láthat az ember, ha kitekint a fejéből. Kezünk úgy kulcsolódott össze az asztallapon, mint egy perccel előbb. A tükörbe nézve azonban továbbra sem láttam magunkat, a makulátlan tisztaságú foncsorról csak a két mellszobor képe tükröződött vissza. 
  - Na, mit szólsz, milyen kunsztokat tudok? - csendült fel szemből Dominika lelkes hangja.

111. oldal

  - Elmagyaráznád, mégis, mi történik most velünk? - kérdeztem szédelgő fejjel.
  Magamban ünnepélyesen megfogadtam, hogy a jövőben igyekszem semmin sem csodálkozni. 
  - Elbujtattam magunkat a mindent tudó, vagy inkább tudni vélő, verekedős ismerősöd elől - jött a válasz. 
  A sok nevetéstől megszomjazott, belekortyolt az italába.
  - Ide képtelen követni minket. A szerkentyűivel legfeljebb annyit tapasztal, amennyit te is láttál a tükörben. Vagyis jelenleg nem lát és nem hall bennünket, fogalma sincs róla, miben törjük a fejünket. Téged sajnos csak rövid ideig tudlak ebben az állapotban tartani, már érzem, hogy kezd elhagyni az erőm. Úgyhogy figyelj, kérlek, mert hamarosan kénytelenek leszünk alakot váltani, és megint kiszolgáltatottá válsz. Készülj fel, hogy még egyszer, utoljára, elválnak útjaink. Hogy mennyi időre, azt nem tudom pontosan, de egy biztos, karnyújtásnyi vagyunk a célunktól. 
  A hír villámcsapásként ért, belesápadtam az elválás gondolatába. 
  - Ne szomorkodj, kedves! Vigasztaljon a tudat, hogy minden múló nappal közelebb jutunk a szigetünkhöz, a kiválasztottak szigetéhez, ahol magunk mögött tudjuk a bármely világból is származó gondjainkat. Ott akkor szólsz hozzám, ha beszélgetni támad kedved, akkor csókolsz meg, amikor akarsz, és akkor ölelsz át, amikor jólesik. Emiatt senki sem néz ránk neheztelően, hiszen mindenki így él a maga párjával. A legkevésbé engem fog zavarni, ha így teszel, és neked is biztosan kedvedre való lesz, ahogy majd kényeztetlek. Úgyhogy, vidámabb arcot kérek, nem örökre búcsúzunk! 
  Hátrébb tolta a székét, mint aki felállni s indulni készül.
  - Mostantól bármi történik velem, ne félj, mert úgy kell lennie, ahogy lesz. Téged pedig, mihelyt alkalom adódik rá, kiszabadítalak ebből a világból. Bízzál magadban és bennem, fel fogod ismerni a hozzám elvezető jelet. És most csókolj meg, kedves! - nyújtotta ajkait Dominika.
  Megértettem, hogy nincs mese, valóban közeleg az újabb elválás keserű pillanata. Olyan gyengéden, féltő szeretettel vontam magamhoz, mint aki nem igazán hisz a mielőbbi viszontlátásban. Lehunyt szemmel egyre csak a nagyon is valóságos Dominikát láttam magam előtt, ahogy mosolygott, nevetett, vagy eltöprengve nézte az örökös mozgásban lévő tengert.
  Merengésemből olyasféle érzés zökkentett ki, mintha az őszi tenger hideg vize érintette volna a lábamat, pedig csak a feldöntött üdítős pohár tartalma löttyent a zoknimra. Az újabb változások jeleként időközben megjavult a tükör, már láttam benne az asztalra könyöklő önmagamat, és az oldalán ide-odagördülő vaskos poharat. Ott árválkodott Dominika üresen maradt széke, és az asztal közepén a lány mellszobra is. Oldalához néha odakoccant a még mozgásban lévő pohár. A nyughatatlan tárgyat ingerült mozdulattal lesöpörtem, mire csend és nyugalom szállta meg a helyiséget. 
  Sóhajtva kaptam karjaimba a súlyos faragványt, s a házba érve, akárcsak otthon, Pesten, itt is az ágyam mellett helyeztem el. Aznap semmihez sem volt kedvem. Nem ettem, s egy

112. oldal 

korty sem ment le a torkomon. Szememet le nem véve szobromról, alkonyatig mozdulatlanul feküdtem az oldalamon, míg el nem nyomott a megváltó álom. Félálomban mintha valami különös zöldes fényt láttam volna átsuhanni a távolba révedő szemeken, de a jelenség, ha tényleg megtörtént, nem ismétlődött meg. Világos reggelig álomtalan nyugalomban, a hátamon fekve pihentem a takaró alatt.
  Reggel lezuhanyoztam, s bár az emeleti ejtőtartály félidőben kiürült, dacos elszántsággal az udvari kútnál fejeztem be a mosakodást. Az új nap tehát az elszántság jegyében indult, s abban is folytatódott. Merthogy, nem feledve a kikötőben előző nap felvetődött ötletet, Dominikával, illetve a szobrával, mindenáron ki akartam hajózni a kihívóan csalogató tengerre. Lesétáltam a mólóhoz, ahol rövidesen találtam egy kívül-belül kedvemre való, konzervatív küllemű motoros hajót, amit az elejére pingált felirat szerint Luciának keresztelt el a gazdája. Reméltem, hogy amilyen csinos, annyira megbízható is, és nem hagy cserben egy magamfajta kezdőt. A hajó végénél egy rövid kötélre fogott, kék-fehér csíkozású, gyengébb teljesítményű motorral felszerelt csónak ringatózott. Fenékrácsán ottfelejtett evező hevert. 
  Visszaszaladtam a házhoz, és a kosarába tett szobrot magammal cipelve felléptem a fedélzetre. A vízi kirándulás útvonalát menet közben gondoltam ki. E szerint a Sorrentói-félsziget megkerülésével Nápolyig, majd onnan visszatérőben a parttól pár kilométerre fekvő Caprira szerettem volna eljutni. Tegnap óta minden egyszerűbbnek tűnt. Kételyem sem támadt afelől, hogy a fehéren vakító hajót oda vezetem, ahová akarom. Megerősödött önbizalmam azonnali tettekre sarkallt. Támpontként egykor látott kalandfilmek idevágó képsorai ugrottak be, s tettem, amit tennem kellett. Magam sem értettem, miért ezt vagy azt a gombot nyomtam be, miféle kart húztam meg vagy forgattam el, s miért pont addig, ameddig? A kötélpórázáról eloldozott gépezet válaszok nélkül is simán beindult. A vitorlások és jachtok közötti manőverezés gyerekjátéknak, csuklóból kivitelezett jó mókának bizonyult. A móló mellől egyetlen súrlódás vagy koccanás nélkül álltam ki, s egy perccel később egyharmad gázzal hagytam magam mögött Amalfi piros és fehér csíkozású világítótornyát. Dominika kosara a hátam mögött, a tat köríves padján pihent. Időnként hálás pillantást vetettem felé, mert bár nem tudhattam hogyan, de egyértelműen ő segített az indulásnál. A tenger nyugodt kis hullámokat loccsantott a lendületbe jövő Lucia orrához, a magasban felhőtlen égbolt kísérte a félelmetes tömegű sötét vizet.
  A félsziget hegyláncának lábánál elsőként felbukkanó falucska, Conca után megláttam az addig egy kisebb félsziget takarásában megbúvó Caprit, utam végcélját. A csalóka szögnek köszönhetően innen úgy látszott, mintha a mediterrán térség gyöngyszeme nem önálló sziget, hanem a Sorrentói-félsziget toldaléka, meghosszabbítása lett volna. Nem volt egyértelmű, hol végződik az egyik, s hol kezdődik a másik. Miután Punta Campanella magasságában tisztázódott a helyzet, a félsziget és a sziget közötti szorost elhagyva keletnek vettem az irányt, s máris feltárult előttem a Nápolyi-öböl megannyi érzelmes dalt és romantikus festményt ihlető panorámája. A Vezúv kettős kúpja sem tagadta meg hiú önmagát, és a maga részéről szolid füstölgéssel fokozta a campaniai táj lélegzetelállító

113. oldal 

látványát. 
  A távoli nagyváros házainak ablakáról idecsillant a visszatükröződő napfény, de emberi életnek persze itt sem mutatkozott jele. A hajómotor egyenletesen dohogott alattam, az enyhén rázkódó hajótest vízen sikló árnyékával egy velem egy irányba tartó sirálycsapat kelt versenyre. A hajóvezetés hirtelen eltanult tudományát hasznosítva lassú menetben haladtam a part közelében. Miközben nagyokat szippantottam az éles tengeri levegőből, nem tudtam betelni a giccs határát súroló tájkép felszabadult nevetésre ösztönző színkavalkádjával. 
  Az előzetes elképzelésemmel ellentétben mégsem hajóztam fel Nápolyig, fantáziámat jobban izgatta a magas és meredek szikláival a tengerből felszökkenni látszó sziget. A hajót nagy ívben visszafordítottam, és az öblöt délnyugati irányban átszelve Capri felé indultam. Kellemes tempóban haladva, egy óra múltán az északi kikötő, Marina Grande hullámtörőgátja mellett hajóztam el. Tovább követve a sziklás part nyugatra tartó vonalát, percekkel később a híres Kék Barlang előtt kioldottam a horgonyt. A motor leállításával beállt csöndben lágyan ringatózó fedélzetről a víz színe fölött sötétlő bejárati nyílást méregettem. Mi tagadás, meglepett, hogy a barlang szája innen, húsz méter távolságból alig látszott nagyobbnak egy jókora egérlyuknál. Márpedig eltökéltem, ha törik, ha szakad, Dominikával együtt beljebb kerülök, hiszen kettőnk kedvéért hajóztam idáig. Még a nagyobb hajó mögött ringatózó kis csónakról is nehezen tudtam elképzelni, hogy átverekszi magát a talán másfél méter magas, háromszögletű résen. 
  Mindazonáltal a szokatlanul nehéz csónakot a tathoz húztam, és övemben a hajókajütben talált erős fényű lámpával átmásztam az ingatag tákolmányba. Dominika kosarát a középső padon helyeztem biztonságba. A csónakmotor öt perc elteltével sem indult be, néhány reménykeltő köhintést követően egyszerűen befejezettnek nyilvánította az együttműködést. A szélcsendes időben végül lapátra kaptam, s remélve, hogy a sziget körül nem túl erősek az áramlatok, eloldottam a ladikot, és becéloztam a barlang száját. A nyílt vízi evezéssel nem akadt gondom, de a nyíláshoz érve ügyelnem kellett a lapátolásra. Az alacsony bejáraton való áthaladáskor egészen hátra dőltem, elkerülendő, hogy a fejemet beverjem a sziklába.
  Alighogy átjutottam a kezdeti szűk szakaszon, a hirtelen kiszélesedő és kupolaszerűen magasba ívelő falakon belül egy minden fantáziát felülmúló mesevilág fogadott. A már-már vallási áhítatot árasztó hely szelleméhez igazodva a lapátot nesztelenül csúsztattam a fenékdeszkára. A csillogó falakról aláhulló cseppek csobbanásai közepette úgy éreztem, mintha súlytalanul lebegnék egy kékeszöld vízzel telt, hatalmas üveggömbben. Az érzés annyira magával ragadott, hogy idővel muszáj volt megmozdítanom a kezeimet, éreznem kellett a létezésüket igazoló súlyukat. 
  A barlang mélyére ferdén betűző napfény különös színűre festette a megrekedt tiszta tengervizet, amelynek apró hullámai festő által kikeverhetetlen színkompozíciójú fényjátékot vetítettek a nedves sziklaboltozatra. A fénylő víz által alulról megvilágított csónak homályos árnyéka tétován úszott odébb, majd szétfoszlott a padról való felállásomkor keletkezett

114. oldal 

vízgyűrűkön. 
  Az áhítattal átszőtt álmélkodásban egy pillanat alatt megtörtént a baj. A megbillent csónak nyirkos deszkáján olyan gyorsan csusszant vízbe a kosár és tartalma, hogy utánuk kapni sem volt időm. Az ijedtségtől sápadtan, a szégyentől dermedten álltam az átható kékség kellős közepén, a húsz méter mély víz tetején imbolygó csónak farában. Láttam, amint az alabástromtól elnehezült kosár a tehetetlenségtől jobbra-balra kilengve gyorsan lesüllyed, s mire a felszín elsimult, már jött is vissza, üresen. Centire ott bukkant fel, ahol elmerült. Lerogytam a csónak peremére, és elkeseredetten fürkésztem a már cseppet sem barátságos türkizkék mélységet, de a sűrű tengervíz aljára annak minden tisztasága ellenére sem lehetett lelátni. Itt már a magammal hozott lámpa fénye sem segített. Néhány elkésett, pezsgőszerű buborék törekedett a felszínre, jelezve, hogy valami történt odalent. Az aljával felfordult kosár sem ringatózott már, s úgy éreztem, a barlang hőmérséklete egyik percről a másikra húsz fokot esett. Fáztam, pedig az evezéstől csorgott a hátamon a veríték. Átizzadt trikóm a testemre tapadt, az önmagában is kellemetlen érzés heveny hidegrázással párosult. Gondolataim összezavarodva cikáztak, kapkodva kutattak valami kivitelezhető megoldás után. Most mi lesz?
  - Semmi baj, kedves, nyugodj meg! - hallottam mellettem Dominika hangját.
  Tudtam, hogy felesleges lenne arra fordulni, mert a szavak a bensőmből áradnak, és úgyis csak én hallom őket.
  - Emlékezz a tegnapi beszélgetésünkre! Tudod, mindennek úgy kell lennie, ahogy lesz. Én most kicsit előremegyek utunkon, de nem szakadunk el egymástól. Mindig veled vagyok, és szeretlek! 
  Puha ajkai mintha érintették volna az arcomat, vagy megint képzelődtem? Nem, valóban itt van velem, itt van bennem, áthatja a sejtjeimet, régen a részemmé vált. Nyugtalanságom és félelmem egy hatalmas sóhajtás kíséretében elszállt, testem lázas remegése csillapodott, majd megszűnt. A barlang fokozatosan visszanyerte korábbi szépséges színárnyalatait, de varázsuk már nem hatott rám. Felvettem az evezőt, a csónakot a fényárban úszó bejárat felé fordítottam. A kimenekített, és szinte ereklyeként tisztelt kosárral kedvetlenül kászálódtam fel a hajóra. 
  A szobor elvesztésével kiüresedett a világ. Eddig sem volt nagy nyüzsgés körülöttem, csakhogy ezúttal a földkerekség számomra legfontosabb, legértékesebb része vált köddé. A nagy mindenségben olyan parányinak éreztem magam, létemet annyira értelmetlennek láttam, hogy feleslegesnek ítéltem bármit cselekedni. Délutánba hajlott az idő, mire annyira összeszedtem magam, hogy képes voltam mozdulni. Amikor feldohogott a hajó motorja, egyetlen cél lebegett szemeim előtt, hogy mielőbb magam mögött hagyjam ezt az átkozott szigetet. Caprit nyugatról és délről megkerülve, a lóerők maximális kihasználásával száguldottam a néhány órája elhagyott Amalfi felé. Mire a közelébe értem, úgy-ahogy belenyugodtam a szerencsétlen történetbe, és újra hinni kezdtem, hogy nincs minden veszve. 
  Dominika nem mondta ki, de érzékeltette, hogy eltűnésére egy afféle elterelő, megtévesztő

115. oldal 

művelet részeként került sor. Taktikázásával világossá tette, hogy üldöztetésünk koránt sem ért véget. Bár a teendőimet illetően utalásokat sem tett, úgy gondoltam, az lesz a legokosabb, ha legalább a tél idejére Amalfiban húzom meg magam. Döntésemet nagyban befolyásolta, hogy a városka összes pontja Dominikát idézte fel bennem. Minden emlék idekötött. Mivel mindennél jobban imádtam szerelmemet, szerelmem pedig rajongott a városért, a logika körgyűrűje azzal zárult, hogy én is belezúgtam a kettőnk szeretetétől alapokig átitatott Amalfiba. 
  A nosztalgia jegyében időről időre végigjártam a szerelmem társaságában meglátogatott helyeket. A dombra vagy völgybe tartó kanyargós utcákat, a szentimentális hangulatba ringató tereket, a szabadság kapujaként emlegetett kikötőt, az elnémult harangú dómot. Előszeretettel jártam vissza az elhagyatott kolostor árkádos kerengőjébe. Agyamban filmszerűen rögződött minden itt töltött percünk. Pontosan emlékeztem meghitt beszélgetésünk minden szavára, szerelmem mozdulataira, arra, hogy miközben a kilátásban gyönyörködtünk, mely oszlopok között támaszkodott a mellvédnek. Látogatásaim idején oda támaszkodtam, ahová annak idején ő, a lábaimat oda helyeztem, ahol egykor a lány álldogált. 
  Az első magányos hetekben városszerte megszállottként kutattam a ruhájából kihullott pamutboholy, vagy hajának egy elveszített szála után. Árgus szemekkel vizslattam a dóm síkos márványpadozatát, a kolostor kopott lépcsősorát, hátha hagyott valami kézzelfogható nyomot, amit eleve nekem szánt, csak meg kellett találnom. Öreg házunk két szobáját, apró konyháját, de még a zuhanyzófülkéjét is mesterdetektívet megszégyenítő alapossággal vizsgáltam át, hiába. Emlékként be kellett érnem a vízből kihalászott kosárral, meg a Szépművészeti Múzeumban magamhoz vett, lassan foszlásnak induló selyemsállal. 
  Amalfiban a Pesten bevált módszer felmelegítésével tartottam fent magam. Élelmiszert, italt bőven találtam, a segítségük révén naponta ismerkedhettem a helyi ízekkel. A három helyi benzinkút földalatti tartályai évtizedekre elegendő naftát tároltak, de ittlétemet persze nem terveztem ennyi időre. Továbbra is abban a házban éltem, ahová megérkezésünk napján Dominika zongorajátéka elvezetett. A kifogástalanul működő Mazdát sem cseréltem másik márkára, pedig lett volna miből válogatni. Olykor nem álltam meg, hogy ki ne próbáljam a villák garázsában talált szuper járgányok valamelyikét, de a környék szűk és kanyargós útjain nem tudtam kibontakozni velük. Sajnáltam volna összetörni őket, egy idő után leszoktam a használatukról.
  Az idő múlását pontosan számon tartottam. Egy ajándékbolt kirakatából magamhoz vett naptár, meg a dátumkijelzős karórám segítségével mindig tudtam, reggelente melyik hónap hányadik napjára ébredek. Idelent délen enyhébbek voltak a nappalok és az éjszakák, mint a pesti télidőben, de azért nem kerülgetett a hőguta veszélye. A hűvös időjárás elől napsütötte és szélárnyékos helyekre húzódtam, vagy átadtam magam a testedzés örömeinek. Az alapból remek kondíciómat sok mozgással és súlyzózással sikerült szinten tartanom, ami a későbbiekben gyakran kifizetődőnek bizonyult. 
  Az örökös szélnek köszönhetően a tél folyamán alig akadt borús nap, esőt igen ritkán,

116. oldal 

havat egyáltalán nem láttam. A Vezúv csúcsát január közepén sem ülte meg hósipka, ám az is igaz, hogy állandósult légmozgás ide vagy oda, a vulkán felsőbb részei néha napokra felhőpaplan alá bújtak. 
  A korlátlanul rendelkezésre álló szabadidőmet, a rendszeres testedzéseken túl, a hobbimmá vált hajókázással töltöttem, újsütetű vezetési tudományomat a mindennapossá vált környékbeli vízitúrák során kezdőből haladó szintre fejlesztettem. A partközeli vizeket csaknem minden esetben a hozzám kezesedett Luciával jártam be. Ezzel is úgy jártam, mint az autók esetében a Mazdával. Megismertem, megszerettem, nem kellett más. Legalábbis állandó partnernek. Megesett, ha már akkora választék kínálkozott, hogy kipróbáltam néhány gyors járású, a Luciánál kisebb méretű motorcsónakot is. Némelyik kifejezetten versenycsónaknak látszott. Ha a félsziget környékét nagy ritkán nyugodt, szélcsendes idő uralta, egyik-másikkal alaposan összekarcoltam a tenger gyorsan hegedő hátát. Mígnem egy február végi vasárnap nagyon megjártam.
  Talán ha csak egy paraszthajszállal babonásabb lettem volna, és intő jelként értelmezem az előző este megfigyelt természeti jelenséget, talán ha a látottakból fakadó balsejtelmemnek nagyobb jelentőséget tulajdonítok... Szombat este, a lefekvés előtti kötelező szellőztetés végén az ablakok becsukásával foglalatoskodtam, amikor messze, kint a koromfekete nyílt tenger felett, két száraz villám rakoncátlan görbéje cikázott át a csillagokkal kivert égbolton. A felvillanások között egy másodperc telt el, az első kisülés még javában a tenger felett vonaglott, amikor a második villám is életre kelt. Az összeadódott fényerő rövid ideig kegyetlenül szép látványt nyújtva világította be az erősen hullámzó tengert. A magasra tornyosuló ezüstös vízhegyek, és a közéjük ékelődött mély vízvölgyek koromfekete foltjai a vakuszerű, kettős felvillanás idejére mozdulatlanná dermedtek, és hátborzongató, túlvilági hangulatot idéztek. Mintha a nyugtalan tengerfelszín két pillanatra megfagyott volna, noha dühödt morajlása épp az ellenkezőjét bizonyította. Azon az éjszakán sokáig nem jött álom a szememre. Hiába próbáltam nyugalmasabb irányba terelni a gondolataimat, folyvást e nyomasztó, túlvilági képek ugrottak be.
  Reggel, mit sem törődve az előző esti ómennel, aznapi szórakozásként egy régen tervbe vett tengeri túrát ütemeztem be. Kivételesen nem a már minden ízében kiismert Luciával, hanem a kikötő központjától távolabb ringatózó, néhány napja kinézett, gyorsnak és erősnek látszó kétmotoros csónakkal. A hatalmas Mercury motorokkal felszerelt áramvonalas gép a móló és a hullámtörő kövei által bezárt, széltől védett szögben lapított. És csak rám várt. Tagadhatatlan, Amalfi motorcsónakjai közül ez volt a legszebb és egyben a legtekintélyesebb. Felállt a szőr a karomon, amikor ránéztem. Fekete színű, bődületes erőt sejtető motorjainak látványa eszement birtoklási vágyat ébresztett bennem. Még szerencse, hogy nem volt kivel ölre mennem a kegyeiért. 
  A vezetőállást és az utasteret védő ponyva lecsatolása után tenyereimmel kimertem a padlórács alatt összegyűlt vizet, és eloldoztam a rögzítőkötelet. Bíztam magamban, hogy ezt a csodamasinát is képes vagyok beindítani. Merthogy indítókulcs nem járt a drága mellé, de hát az emberfia nem azért volt éveken át autószerelő, hogy ilyen csekélységeken

117. oldal 

fennakadjon. Az akkumulátorokban bőven volt szufla, az indításhoz szükséges néhány kábelt egyből megtaláltam, és összekötöttem. Beindult. Ahogy a nagy könyvben meg van írva. A különleges járgány sajátosságaira hamar ráéreztem, úgyhogy a tegnapinál jóval nyugodtabb tengeren leírt próbakörök után Nápoly felé vettem az irányt. Adósa voltam önmagamnak, és most szerettem volna bepótolni a tavaly elmaradt utat, azt, amikor a város helyett a sorsszerű balszerencsét hozó Capri szigetén kötöttem ki.
  A Sorrentói-félsziget sziklás csücskét elhagyva becéloztam az öböl túloldalán déli irányban hosszan elnyúló, jó húsz kilométerre fekvő nagyvárost. Az elmúlt hónapok gyakori hajózásai bátorrá tettek a tengeren, miáltal nem a kevésbé rizikós, parthoz közeli kerülőúton, hanem az öblöt átvágva, toronyiránt akartam Nápolyba jutni. Gázt adtam, és hajrá! Az indigókék víz eszeveszett iramban száguldott a hajótest alatt, a teli torokból üvöltő, kigyúrt motorok a repülőgépek kondenzcsíkjához hasonló sávot hasítottak a birkatürelmű tenger hátába. A szemből süvítő, hideg szél elől az összefröcskölt szélvédő mögé húzódtam, a műszerfalra feküdve eggyé váltam a hajóval. A kijelzők krómozott karikái az orrom előtt csillogtak, amiről beugrott, hogy induláskor, nagy elfogódottságomban és izgalmamban, elfelejtettem ellenőrizni az üzemanyag mennyiséget. Gondolatban eddig jutottam, amikor a motorok rángatni kezdtek. Villámgyorsan megnyitottam a tartalék üzemanyagtartály csapját, de az addigi diadalmas harsányból szerény öblösre csituló motorok így sem bírták sokáig, és öt percnyi lopakodás után, szerintem az öböl mértani közepén, de a legközelebbi parttól is legalább nyolc kilométerre, leálltak. 
  Ráadásul a part felől gyenge szél fújt, amit máskor figyelemre sem méltattam volna, de most még ez is a nyílt víz felé tolta a csónakot. Az orrész alatti kabin falán találtam egy pántokkal felerősített evezőt, amit azonban nem az efféle vészhelyzetek megoldására, hanem a kikötőben való lavírozásra helyeztek oda. Hogy teljes legyen a boldogságom, felfedeztem, hogy az egész tákolmányon se víz, se élelem. Legalább cigarettában nem volt hiány. Azt is a kabinban találtam, annyi szépséghibával, hogy nem volt mivel rágyújtanom. Mit nem adtam volna egy doboz gyufáért, egy olcsó öngyújtóért, vagy bármiféle működő tűzszerszámért! Szép vasárnapnak néztem elébe.
  Ajkaim között egy szál cigivel, kiültem az andalítóan ringató csónak orrába, és a távoli nagyváros némileg elmaszatolódott foltját bámultam. 
  " Mi van ezzel a Nápollyal, hogy soha nem juthatok odáig?" - morfondíroztam magamban.
  Miközben sorra vettem a szorult helyzetből való szabadulási lehetőségeket, a megváltó ihletre várva a bakancsom talpát nyalogató hullámok számolgatásával múlattam az időt. 
  " Álljak neki halakat csapkodni az evezővel, vagy a közelben röpködő sirályok közül lőjek le egyet?" - gondolkodtam el félig tréfásan, félig komolyan a táplálkozási lehetőségeimen. 
  Egyikhez sem volt gusztusom, de a legközelebbi élelmiszerbolt és köztem egyre áthidalhatatlanabbá vált a távolság. Még nem szedtem elemeire a csónakot, de gyanítottam, hogy a legtüzetesebb vizsgálódás során sem bukkannék egy megbízható sólepárló készülékre. A tengervíz fogyasztása pedig minden korosztály számára tilos, ugyanis csúnyán bele lehet halni. Ezt most igyekeztem elkerülni, sőt jobban ragaszkodtam

118. oldal 

az életemhez, mint eddig bármikor. 
  A "magad uram, ha szolgád nincsen" örökbecsű tanácsot követve kezembe ragadtam az evezőt, és a bal oldali motor melletti szűk hajópárkányon ülve kétségbeesett lapátolásba fogtam. A hajó oldala magasan kiállt a vízből, ezért minden merítésnél alaposan le kellett hajolnom, hogy elérjem a tengert. Az erőm beosztása érdekében negyedórányi evezést öt perc pihenő váltott, aztán kezdtem előröl. Két órája görnyedtem és verejtékeztem, s már kifogytam a káromkodásokból. Igaz, kerültem az ismétléseket. Mire elérkezett a rövid, ám annál gyönyörűbb alkony ideje, a derekam és a tenyerem kikészült. A parton és a mögöttes dombvidéken sorakozó nyaralók, szállodák és toronyházak összefüggő épületsora ledobta koszlott nappali gúnyáját, és egyöntetű narancsszín ruhát öltött. A Vezúv csúcsát hosszanti irányban metsző bíbor felhőcsík, és a tintakék tenger közé szorult beépítetlen parti földsáv sötétzöld színben játszott. El voltam ragadtatva, hogy a páratlan látványt a nyílt tenger távlatából csodálhatom. Ugyanez az öbölből, ahonnan a motorcsónak reggeli lefulladása óta kilométereket sodródtam Afrika felé, bizonyára nem mutatott ennyire. 
  Amikor este pihenés céljából visszavonultam a kabinba, mindenem sajgott az egész napos evezéstől. A hajó tartozékai között nem lévén horgony, a tehetetlen jószágot éjszakára nem tudtam rögzíteni. Az egyre erőszakosabbá váló hullámverésben csak álmodhattam az alvásról, új keletű fizikai és mentális gondjaim további segítséget nyújtottak a virrasztáshoz.
  A reggeli hideg szürkületben épp olyan kutyául éreztem magam, mint a nyári világkatasztrófa utáni eszmélésem idején. A fekhelyem feletti deszkasor csaknem súrolta fáradtságtól gyűrött arcomat, és amikor valami ragacsosat érezve a sajgó orromhoz értem, szomorúan nyugtáztam, hogy alaposan beüthettem, mert alvadt vér borította a környékét. Akkor csaphattam oda, amikor sajátos helyzetemről elfeledkezve az éjszakai sötétben ki akartam kászálódni szűk vackomból. Aztán inkább maradtam. Most azonban, a reggeli derengésben rám törő klausztrofóbia elöl menekülve, muszáj volt kipréselnem magam koporsószerű szükségszállásomból. 
  Felmentem a fedélzetre. A motorcsónak, végében a tetszhalott motorokkal, akárha folyékony ólommal felöntött medencébe állították volna, mozdulatlanul ácsorgott a tükörsima tenger felett megült sűrű ködben. Öt-hat méterre lehetett látni, azon túl a süket fehér semmi. Az órám szerint nyolc múlt pár perccel, máskor, ilyen idő tájt, a korai verőfényben úszó parton sétálgattam. Egy darabig csípőre tett kézzel füleltem valami útmutató neszre, zajra. Semmi. Mivel az efféle reményvesztett helyzetekre nem létezett szabálygyűjtemény, kézi útmutató, improvizálnom kellett. Kiálltam a hajóorrba, és hogy levezessem a fejemre nőtt szorongásaimat, magányos farkasként világgá üvöltöttem bánatomat, torkom szakadtából belekurjantottam a közömbös ködfalba. Az erős felindultságtól gyerekes sikolyban elhaló ordításra pillanatokon belül visszhang felelt, én meg kis híján vízbe vetettem magam a boldogságtól. Föld! Valahol föld van közelben!
  Kolumbusz matrózai hozzám képest flegmán vették tudomásul, hogy belebotlottak Amerikába. Rekedtre kiabáltam magam, és a visszhang, a jó öreg, áldott visszhang mindannyiszor becsülettel válaszolt. Sajnos nem tudtam biztosan megállapítani, hogy

119. oldal 

honnan, merről? A köd páracseppjein szétszóródott echo minden irányból egyforma hangerővel jutott el a fülemig. Nem mertem evezőt ragadni, hátha rossz irányba indulok, és eltávolodom az életet jelentő parttól. Tétlenül ücsörögni meg végképp képtelen lettem volna. A szükség olykor remek ötleteket szül. Tegnap, mialatt iható folyadék után kutattam, tíz üres sörösüveget találtam a kajütben. Amit egy nappal korábban haszontalan lomnak ítéltem, az mára kincsnek számított. Felhoztam, és az ülésen sorba állítottam őket. Felkaptam az elsőt, és amennyire izomlázam engedte, teljes erőből elhajítottam a csónak orra felett. A köd elnyelte a flaskát, majd rövid várakozás után csobbant a víz. Odébb fordultam harminc fokkal, és pályára küldtem a következő üveget. Csobbanás. Így jártam a harmadik, negyedik, ötödik és hatodik alkalmi szondával is. 
  A hetedik palack az ikermotorok felett süvített el. Csakhamar üvegcsörömpölés jelezte a találatot! Hevesen dobogó szívvel lapátra kaptam. Munkám gyümölcseként a csónak alja, némi forgolódás után - egy megtermett tengeri motorcsónak mégsem balatoni ladik -, üveghajításnyi távolságban megfeneklett a puha fövenyen. Azon nyomban partra ugrottam, és a kihúzott kötél végére, alkalmi horgonyként, két húszkilós szikladarabot hengergettem. Alig akartam elhinni, hogy a tanulságos kalandot ennyivel megúsztam. Elégedetten néztem körbe, s miután magamban gratuláltam találékonyságomhoz, nekivágtam az előttem kezdődő emelkedőn kanyargó ösvénynek. 
  A köd kezdetben tartotta magát, pedig már elmúlt kilenc óra. A meredek kaptató azonban minden lépésnél tovább világosodott, egyre messzebbre lehetett ellátni. Az égbolt szélén feltűnt a ködszűrőt ostromló Nap fehér korongja, s a ritkás cserjék és alacsony fák tövében megjelentek az első bágyadt árnyékok. Újabb perc múltán tiszta februári fényben ragyogott a hegyoldal, s én rendületlenül mentem tovább, mert már csak húsz lépés választott el a szürke sziklatömbben végződő csúcstól. Felérve fáradtan rogytam le a kőtömb napos oldalán zöldellő fűre. Szomjúságtól és éhségtől szédelegve, zihálva kapkodtam a hideg levegőt. Amikor azonban felnéztem, minden bajomat feledve egy önkéntelen "húúú!" szaladt ki a számon. 
  Alattam és körben körülöttem hatalmas kiterjedésű, egybefüggő felhőtakaró ülte meg az elvarázsolt tájat. A ragyogó napsütéstől fehéren vakító párapaplanból itt-ott sötét hegycsúcsok, viharvert sziklaszálak meredtek fel komor kísértetként, hosszú árnyékuk szinte rádőlt a felhők hátára. A Nappal ellenkező irányba tekintve a távolban feltűnt a tenger kékje, míg kelet felé semmi sem látszott a vízből. Ellenben kiváló viszonyítási pontként arrafelé emelkedett a felhőszőnyegen taposó vén tűzhányó összetéveszthetetlen kettős kúpja, amelyből vékony cérnaszálként, egyenesen szállt fel a pokol füstje, hogy aztán kilométerekkel magasabban áldó tenyérként terüljön szét a hegy felett. 
  Akár a gyorsan olvadó jégtábla, a ködtakaró egy órán belül felszívódott. A tisztuló levegőben sorra bukkantak elő a magasban fekvő, addig rejtett nyaralóépületek, villák, alább egy kisváros keresztes templomtornya, a tenger felé meredeken lejtő utcák, valamint a csónakok és kishajók százaival telt kikötő karéja. Oldalra tekintve egy melléköbölben felfedeztem az innen apró rizsszemnek látszó rakoncátlan motorosomat. Száz méterrel

120. oldal 

arrébb tömzsi világítótorony emelkedett a köves parton. A kitisztult időben kétségtelenné vált, hogy Ischiára vetődtem, s hogy a sziget legmagasabb pontjáról szemlélődöm. Innen áttekinthettem a szárazföld és a közeli szigetek egymáshoz viszonyított elhelyezkedését, és a közöttük húzódó távolságot. Kétségem nem volt afelől, hogy tegnap a Nápolyi-öböl körkörös áramlata sodort ki a nyílt tengerre, ahonnan éjjel ugyanez a forgósodrás terelt vissza a szárazföld közelében fekvő Ischiára. Akaratom ellenére, nagyjából húsz óra leforgása alatt, körbehajóztam a terjedelmes öblöt. Ha reggel nem kötök ki a szigeten, újabb látványos körbe kezdhettem volna. Aztán újabba és megint újabba, amíg ki nem szárad körülöttem a Földközi-tenger. Keleten, a szomszédos Procida szigete felett elnézve, kristálytisztán világítottak Nápoly szögletes házai, délnek fordulva a távolban az emlékezetemben előkelő helyet elfoglaló Capri bizonytalan, de felismerhető foltja sejlett fel.
  A hegycsúcs alatt szerénykedő városka felé lejtő ösvény odébb sétánnyá, később kövezett utcává változott. Meredek lépcsősor következett, amin addig haladtam lefelé, mígnem apró vegyesbolt esett az utamba. A kulcsra zárt, repedezett festésű ajtót bakancsom kemény rúgásával szélesre tártam, s odabent végre teleehettem-ihattam magam minden földi jóval. Az időigényes táplálkozás után kényelmes tempóban lesétáltam a kikötőbe. Az üzemanyaggal csurig töltött négy kannát a rendőrségi motoros hátuljába állítottam, és a vendégszerető városból a vízen keresztül, angolosan távoztam. Percekkel később felbukkant a világítótorony, és a mellette rejtőzködő öböl sima vizén várakozó hűtlen motorcsónak. Mellékanyarodtam a kölcsönvett rocsóval, és a komor Mercury motorok öt perc múlva úgy muzsikáltak, ahogy a nagykönyvben meg van írva. 
  Másfél óra elteltével Amalfiban voltam. A csónak az utolsó tíz kilométeren bebizonyíthatta, mit tudnak legendás motorjai, már ha gondoskodnak a betevőjükről. Bár a könnyű kirándulásnak indult eset komolyabb következmények nélkül zárult, kis kalandom a jövőt illetően nagyobb körültekintésre intett.
  Március elején már akadt néhány kifejezetten meleg nap. A délről, Afrika felől érkező légáramlatok heves nyomulása valóságos vízhegyeket vágott a hullámtörő gáthoz, a messzire fröccsenő sós permet tisztára mosta a parthoz közeli házak ablakait. A sétány pálmafái töréshatárig hajoltak a tomboló szél nyomása alatt, az ötméteres hullámok ellenében képtelenség volt vízre szállni. Napok teltek el, mire a szél végre kifáradt, de akkor aztán teljes erőből kitört az első adandó alkalomra váró tavasz. A beköszöntött jó időben feltámadt eladdig szunnyadó honvágyam. Gyakorivá váltak a napközben nehezen kipihenhető, átvirrasztott éjszakák, kezdett komolyan foglalkoztatni a hazatérés gondolata. Bár a viszontlátás borítékolhatóan nem sok jóval kecsegtetett, hajtott a kíváncsiság, eljövetelem óta mi minden változott odahaza? 
  Hosszúra sikeredett itáliai tartózkodásom a vége felé közeledett. Egy régi, rossz beidegződés révén olyan érzésem támadt, mintha lejárt volna a szabadságom, és otthon a küzdelmes hétköznapok szüntelen ostroma várna rám. Heveny tudathasadásomban egyszerre mentem és maradtam volna. Az itteni emlékek néhány napig még visszatartottak, de éreztem, visszafordíthatatlanul gyengül a kötelék. Az egyik délután Dominika nyomában

121. oldal 

utoljára bejártam a várost. Kiültem a dombra épült kolostor párkányára, és hosszasan néztem az onnan nem is látható Capri irányába. 
  Párszor kihajóztam a szívemhez nőtt öreglánnyal, Luciával, amit az utolsó napon "szabadon" engedtem. Feltöltöttem olajjal, színig csepegtettem az üzemanyagtartályát, és az utána kötött kisebb csónakkal együtt kikormányoztam a kikötőből. A parttól kellőképpen eltávolodva délnyugati irányba állítottam, a kormánykerekét kötéllel rögzítettem, hogy mégse egy helyben körözzön. A szépen ketyegő motort az alapjáratnál magasabb fordulatszámra tekertem, és egy búcsúpaskolást követően átmásztam a motorcsónakba. A hajót meg útjára engedtem. Hajónak tengeren a helye. 
  A kis motorossal visszaberregtem Amalfiba, és a világítótorony körerkélyéről sokáig követtem a távolodó Lucia zsugorodó alakját. Lejőve a toronyból, a tüdőmet még egyszer teleszívtam a sokat megélt város langyos levegőjével, s hogy érezzem az érintését, kezet és arcot mostam a tenger vizében. Minden holmimat bepakoltam a Mazdába, és azon az úton, amelyiken ősszel érkeztem, elhagytam a városkát. Se jobbra, se balra le nem térve, nyugodt tempóban hajtottam, utamon az őszinél barátságosabb tavaszi táj kísért hazafelé. Félúton megálltam, és a szokott módon megtankoltam. Többször nem is volt rá szükség. 
  Még lötyögött a tartályban, amikor sötét hajnalban Pestre érkezve a ház előtti járdához kanyarodtam. Lekapcsoltam a kocsi világítását, s a jelképesnek is tekinthető mozdulattal véget ért a téli vakáció. A kocsiajtót kinyitva dermesztő hideg fogadott. Ide még nem ért fel a tavasz. A fegyvereket és a csomagokat két gyors fordulóval felvittem a fagyos lakásba, megvetettem az ágyat, és délutánig ki sem bújtam a fejem búbjáig húzott takarók melege alól. Késő délután, miután libabőrös testemről a nagy lavór fölé görnyedve lemostam az út porát, tiszta ruhát vettem magamra. Az ablak mögött ácsorogva fél órán keresztül szemrevételeztem a környéket, de nem láttam veszélyre utaló jelet. Odakint semmi sem mozdult. Életnek a szemközti, tavaly még rókák és vaddisznók által "lakott" épületben sem látszott nyoma, semmi mozgás, semmi nesz. A városnak ez a része az emlékezetemben élőnél is kihaltabbnak mutatkozott. 
  Azt azonban régről megtapasztaltam, hogy növeli az életesélyeimet, ha bizonyos mértékű kritikával, fenntartással fogadom érzékszerveim üzeneteit. Ha elsőre nem veszem készpénznek őket. Jól emlékeztem a megvadult lovak és a jámbor zsiráf bicskanyitogató esetére, amiből, többek közt, azt a tanulságot szűrtem le, hogy töltött fegyver nélkül nem egészséges a pesti utcákon való sétálgatás. Így aztán magamhoz vettem az Olaszországban nem használt Parabellumot, és az elemlámpa fényénél lementem a ház elé. Hat óra körül lehetett, ezen az égövön március végén már sötétedik. A kaput
beidegződött mozdulattal húztam be magam után.
  A dzsekim cipzárját feljebb rántottam, mert bár volt rajtam vastag pulóver, nem melegített eléggé. Fázósan zsebre vágott kezem a pisztoly hideg markolatát szorongatta. Körbevilágítottam. A tavalyi nagytakarításomnak köszönhetően a kihalt főúton egyetlen jármű, a minden pillanatban bevetésre kész Mazda várakozott. Kedvelt autómra pillantva nosztalgiával gondoltam vissza Amalfira és a hűséges Luciára. Fülemben még ott

122. oldal 

visszhangoztak a világítótorony körül csapongó sirályok éles rikkantásai, nyelvemen újra éreztem a sós pára ízét, kitágult orrlyukaim a tenger illatát vélték elfogni. Nem sok választott el, hogy bepattanjak a Mazdába, és visszamenjek Amalfiba. 
  "Tíz perc, és akár indulhatok." - merengtem el a lehetőségen. " Hátha már ott vár rám Dominika. Míg itt? Mi a bánatnak jöttem el arról a csodás helyről?" 
  Most csakugyan értetlenül álltam döntésem előtt.
  " Ne csinálj magadból bohócot!" - zsörtölődött a másik énem. " Komolyan azt hiszed, azért kellett hazajönnöd, hogy a megérkezésed napján a kapualjban siránkozz, mint egy elkényeztetett gyermek? Ennél biztosan nyomósabb okból tértél haza. Várd ki a végét! Addig pedig, barátocskám, sodródj az eseményekkel. Remélem, lesz annyi eszed, hogy időben felismered, mikor kell a sodrás ellenében megkapaszkodnod. Gondolj Dominika figyelmeztetésére! Tartalékold az erődet!"  
  Pontot téve belső vitám végére, megfogadtam a magamtól magamnak adott jótanácsot. Legyűrtem Amalfiba csábító "ellen-honvágyamat", és nagyot sóhajtva visszahúzódtam a kapumélyedésbe. Lekapcsoltam a lámpát, és az érdes falnak támaszkodva a jelenre koncentráltam. Az égen sziporkázó tűhegyes csillagok gyenge fénye mellett láttam minden épületet, villanyoszlopot, de még a túloldali hirdetőoszlop plakátjait is el tudtam különíteni egymástól. Az emberi civilizáció felszívódásának, vagy legalábbis háttérbe szorulásának voltak rám nézve pozitív következményei. Többször tapasztaltam, hogy az összefoglaló néven civilizációs ártalmaknak nevezett kórságok visszavonulóban vannak, érzékszerveim teljesítménye, a korábbiakhoz képest, jelentős mértékben javult. A kitisztult levegőtől jobb lett a szaglásom, a mesterséges fényforrások megszűnésével élesebbé vált a látásom. Hallásom, zajártalom híján, a fülesbagolyéval vetekedett. Ezek eredményeként védettebbé váltam a terjeszkedő természet felbátorodott teremtményeinek támadásaival szemben, eddigi jelentős hátrányomból sokat lefaragtam. Körülöttem vadonná vált az egész világ, s nekem jó reflexekkel és kifinomult ösztönökkel alkalmazkodnom kellett a második generációs dzsungel törvényeihez. 
  Az más kérdés, hogy ezeknek pillanatnyilag nem vettem hasznát, mert húszperces lesben állás után kiderült, a terep tiszta. Annyira tiszta, hogy most már a tartós mozdulatlanság, eseménytelenség lett gyanús. Az őszi esőzések és az elolvadt hó által felmosott, alkalmi széllökések által kiszellőztetett főúton egy pisszenés sem hallatszott várakozásom ideje alatt. Hová tűnt innen az élet? A háztetők fölé merészkedett Hold fokhagymagerezdje halottnak látszó utcákra és épületekre szórta ezüstös fényét. Biztonságban érezve magam, nesztelen árnyékként váltam el a faltól, és a tíz méterre eső sarok felé vettem az irányt. A főútvonalak kereszteződésénél megálltam, hogy füleljek egy sort. Semmi. Előkotortam egy cigarettát, és rágyújtottam. A helyzet kezdett nyugtalanítani. Valami láthatóan nem stimmelt.
  Hallgatva szagot fogott előérzetemre, zsebemből kivettem a pisztolyt. Az agyamon átsuhanó rémületes gondolattól görcsbe rándult a gyomrom.
  " Csak nem tűntek el nyomtalanul az állatok is?!" 
Precízen kiszámított végszóként, mintegy kétségbeesett kérdésemre válaszolva, épp akkor

123. oldal 

nyávogta el magát egy fejem felett elrepülő macskabagoly. Megjelenésével nagy kő esett le a szívemről. Már az is kész csodának számított, hogy nem őrültem bele az emberek nélküli magányba, de mi garantálta volna a csoda megismétlődését, ha minden élet eltűnik mellőlem? Nagyon szerettem azt a macskabaglyot. Legszívesebben a tenyeremből etettem volna. Egy percig úgy tűnt, kölcsönös vonzalomról van szó, hiszen a közelben megtelepedett kis kedvencem ismét rám nyávogott a magasból. A távolból azonban rövidesen válaszolt a ténylegesen megszólított másik madár. Közeledő hangja egyre hangosabban szólt, nemsokára pedig egymás oldalán nyivákoltak szerelmes egymásra találásuk örömére. 
  Madaram tehát már lett volna, legalább kettő, de a négylábúak közül egy sem mutatkozott, noha egy órán át bolyongtam a környező utcákon. Hét óra körül eluntam a hiábavaló kutatást, és sétám lényegére térve régi élelmiszerboltomban alaposan "bevásároltam" enni- és innivalóból, meg tisztálkodási eszközökből. Odabent a kezem és a szemem külön utakon járt, míg amaz pakolt, addig emez felmért, s mire végeztem, tudtam, hogy csak ez az egy üzlet évekre ellát a létfenntartáshoz szükséges holmikkal. Miközben tömött nejlonszatyraimmal hazafelé ballagtam, elhatároztam, másnap utána járok az állatállomány látványos megritkulásának. Otthon bevacsoráztam, majd bepótolandó az Amalfiban álmatlanul töltött éjszakákat, beástam magam a takarók alá. Szemeimet abban a reményben hunytam le, hogy másnap választ kapok az állatok eltűnésének okára és körülményeire.
  Kaptam is. A délelőttöt a Mazda pedáns kitakarításával és lemosásával töltöttem. Ráadásként újrapolíroztam a fényezését, amitől gyári újnak látszott. Ha már lendületben voltam, lecseréltem a motorolajat, felpumpáltam a megereszkedett gumikat, és színig töltöttem a kiéhezett benzintankot. Mikorra végeztem, kellőképpen elegem lett a munkából. A kocsitól pár lépésnyire lerogytam a járda szélére, hogy fáradt testemet átadjam a pihentető semmittevésnek. Közben, szorgos tevékenységem elismeréseként, elégedett oldalpillantásokkal nyugtáztam megújult autóm sportos eleganciáját. Kisvártatva odébb araszoltam a nyitva maradt benzineskannák átható szaga elől. Néhány szippantásnyi, Duna-illatú friss levegő kiseperte orromból és tüdőmből a markáns szagot. Arcomat behunyt szemmel odatartottam a meleg napsugárnak, hadd érlelje tovább a mediterrán vidéken barnára sült bőrömet. 
  Egy darabig gondtalanul ücsörögtem, s már csaknem elszenderedtem, amikor egy furcsa érzéstől felpattantak a szemeim. Valami jelentősen megváltozott a közelemben. Egyelőre fogalmam sem volt róla, mi az, de az érzés intenzitása arra intett, vegyem komolyan a figyelmeztetést. Az égen pipafüstnyi felhőt sem láttam, nagyon magasan ék alakzatban vonuló madárraj húzott északra. A távolság ellenére idáig hallatszó elcsukló, dudaszerű hangjuk után vadlibákra tippeltem. Ezt leszámítva a szokásos süket csend ülte meg a velem együtt bóbiskoló környéket. 
  Egy langyos fuvallat égett kábelszagot sodort elém. Gyanakodva fordultam a frissen mosott kocsi felé, csak nem kapott zárlatot a rossz helyre folyt víztől? Felnyitottam a

124. oldal 

motorháztetőt, de minden elektromos vezeték sértetlenül a helyén volt, semmi sem füstölt. Az utastérben is rend uralkodott. Megkönnyebbülten csuktam le a tetőt, amikor figyelmem a nyílegyenes főútra terelődött. Azt hittem, káprázik a szemem. Közel s távol, ameddig az utat beláttam, púpos kis állatkák - elsőre nem tudtam kivenni, mifélék - szaladtak elő a kapualjakból, a járdák szélén megtorpantak és lecövekeltek. Hogy a házunk előtti járdaszakasz egyelőre üresen maradt, annak oka volt. 
  A kapunkról tudni kell, hogy a kiérdemesült századfordulós darabot a hatvanas évek közepén lecserélték egy szintén fából készült újabbra, ami, ki tudja, milyen megfontolásból, olyan vastagra és masszívra sikeredett, hogy talán egy tank kuplungja is leégett volna, ha helyből, nekifutás nélkül próbál átjutni rajta. Ez persze túlzás, de nem annyira, amennyire első pillantásra tűnik. Amikor annak idején egy Volga taxi akart megfordulni előtte, és a beszorult gázpedál miatt rakétaként vágódott a csukott kapunak, a taxi húzta a rövidebbet. Pedig, orosz gyártmány lévén, nem spóroltak a karosszérián. A baleset után a kaput az ütközés helyén egy réteg festékkel lemázolták, a megfeszült zárnyelv által okozott repedést tíz perc alatt kijavították. Az ajtóban ennyi kár keletkezett. Az orrba gyűrt, használhatatlanná vált Volgát autómentő, az arcán és mellkasán megsérült sofőrt baleseti mentő szállította el. 
  A fent vázoltak okán ezt a kaput nem lehetett csak úgy tönkretenni, kilyukasztani, szétrágni. Ebből következően az őszi állatmentesítő akciómat követően, mikor is kitessékeltem a házunkban tanyát vert hívatlan látogatókat, azt követően pedig a bejáratot minden esetben kulcsra zártam, élőlény ide, rajtam kívül, nem tehette be a lábát. Innen tehát nem szaladgálhattak elő a fürge szőrcsomók, miáltal a járda ezen szakasza néhány percig megőrizhette ártatlanságát. De csak addig, amíg a tárva-nyitva álló, vagy gyengébb kapukkal rendelkező szomszédos házakból kiáramlók, hogy valamiképp elférjenek, nem kezdtek oldalirányban terjeszkedni. 
  Mindezt már a szép, tiszta autóm belsejéből, a felhúzott ablakok védőpajzsa mögül figyeltem meg. Biztos, ami biztos alapon kénytelen voltam idehúzódni, amíg ki nem derül a percek alatt több százezerre szaporodott, áporodott mosogatórongyként bűzlő bundájú patkánysereg valódi szándéka. Egyértelműen nem a napfény meg a jó levegő kedvéért ruccantak ki a járdákra. A kocsi mellé állított üres marmonkannákat rég feldöntötték, a csattanásokat csak azért nem hallottam, mert azok a közelben ácsorgók puha hátára dőltek. A látvány rémálomszerűségét tovább fokozta a túloldali járdasort elfoglaló, ugyanilyen hangtalan fürgeséggel felzárkózó másik patkánycsapat megjelenése. A középen üresen hagyott széles út két oldalán farkasszemet néző egyedek együttes létszáma több millióra rúghatott. Patkányok! A nemrég még friss Duna-illatban fürdő Bajcsy-Zsilinszky út felett több millió apró szőrszálat kavart a feszült helyzetből mit sem érzékelő, közömbösen forgolódó szél. És nesze neked autómosás! Rövidesen be kellett kapcsolnom az ablaktörlőket, hogy a szélvédőn kilássak. A patkányok uralma alá tartozó terület határa valahol a kocsi mögött húzódhatott, mert a főutak kereszteződésén túl a járdák üresek maradtak. 
  Miután minden állat elfoglalta a helyét, pár másodpercre elült minden mozgás. Aztán egymás felé lódult a két tábor! A Mazda motorháztetején és szélvédőjén csúszkáló, dülledt

125. oldal 

szemű jószágok piszkosszürke hulláma az út közepén futó villamossíneknél találkozott, és csapott össze éktelen sivalkodással a túloldalról özönlő ellenséggel. Én meg, miközben az autó fenéklemeze alatt elsuhanó rágcsálók kemény koponyájának ütemes koppanásait hallgattam, kis híján elhánytam magam. 
  Egy ilyen szörnyű csatajelenetről és utózöngéiről korábban tudósítottam, nem akarok ismétlésbe bocsátkozni. A leírt jelenet azonban akkoriban még az újdonság erejével hatott, az elképesztően vad műsorszám az elmúlt ősszel még nem szerepelt az állatok repertoárján. Vagyis, ezek szerint, a mostani helyzet alapja a tél folyamán teremtődött meg. Ettől fogva viszont naponta lehettem szem- és fültanúja a délidő körüli barátságtalan mérkőzéseknek, amelyek magyarázatul szolgáltak, hogy a többi élőlény miért kerüli nagy ívben a környéket. Leszámítva a csatákban elpusztult vagy megsebesült patkányokat felzabáló madarakat, meg harcok utáni nagytakarításban derekasan helytálló kutyákat és rókákat. 
  Mindenesetre a sűrű körbetekintgetésekkel kísért újabb kocsimosást követően a Mazdát hátravontam az első vonalból, és a szomszédos mellékutcában kerestem számára parkolóhelyet. A későbbi időkben, ha otthon voltam, az ablakból tanulmányoztam a menetrendszerű pontossággal kezdődő véres harcokat, ha meg az utcán tartózkodtam, percekkel a kezdés előtt felköltöztem az egyik, erődítménnyé alakított hirdetőoszlop lapos tetejére. A biztonságos megfigyelőállásokat utóbb nagy tűzerejű lőfegyverekkel is felszereltem, nem tudhatván előre, hová fajulnak odalent a dolgok. 
  A patkányok tehát a távollétemben afféle gettószerűséget alakítottak ki, az ismétlődő bandaharcoknak a populáció szinten tartásában lehetett szerepe. Vagy a fene tudja. Egyvalami biztosnak látszott, és ezért igyekeztem távol tartani magamat tőlük, ha elkapnak, végeznek velem. Legalábbis megpróbálnak kicsinálni. Ahogy elnéztem őket, meggyőződésemmé vált, hogy nem tisztelik bennem, mint emberben, az evolúció csúcsát. Nem respektálják az intelligenciaszintemet. Eszükbe sem jut, hogy kijárna némi tisztelet, ami elsősorban abban nyilvánulna meg, hogy nem szabad megenni. Mármint engem.
  Az elfajzott rágcsálók rossz híre a város távolabbi vidékire is eljutott, mert bár öngyilkos csatáikat kizárólag az említett út jól behatárolható szakaszán voltak hajlandók megvívni, a más állatfajhoz tartozó legközelebbi egyedekre bő két kilométerrel odébb találtam rá. Fényes szőrű vörös rókák voltak. A népes kolónia a szülőkkel és a kölykökkel együtt két tucatnyi bolhafészekből állt. Egy rakás kiégett roncsautó nyújtott számukra menedéket. Minden jel szerint remekül érezték magukat az összetorlódott, felborult karambolos kocsik labirintusában. A bohókás, virgonc csemetéket többször meglestem játékos hancúrozásaik idején, fáradhatatlan nyüzsgésük szemlélése derűs órákkal ajándékozott meg. 
  Hol gyalog, hol autóval járva a várost, egy hét után világossá vált, hogy az állatok egymás között felosztották a rendelkezésre álló területeket, és a láthatatlan zónahatárokat legfeljebb nagyon indokolt esetben, vagy véletlenül lépték át. A körzetek persze egyáltalán nem igazodtak a hajdani kerületi beosztáshoz. Az egyes csoportok kizárólag annyi helyet hasítottak ki maguknak, amennyi feltétlenül szükséges volt a létfenntartásukhoz. Ahhoz

126. oldal 

viszont szó szerint foggal-körömmel ragaszkodtak. Akárcsak egykor az emberek körében, a zöldövezetek minden fajnál prioritást élveztek. Az állatok által felettébb kedvelt füves-fás, ligetes földterületek többsége a kevésbé beépített külső kerületekben húzódott. Népszerűségük egyfelől a természethez való közelségükből fakadt, másfelől könnyebben lehetett megszállni, esetleg egy adott időben elhagyni őket. A belvárosi füves terek nem voltak ennyire kelendők.
  Rájöttem, hogy milyen pompás móka a sokszor emberi tulajdonságokat felmutató állatok titkos megfigyelése. Amennyiben bizarr és egyben mulatságos látványossággal akartam szórakoztatni magam, erős távcsővel a nyakamban felmásztam a pesti Duna-part egyik, Margit-hídhoz közeli épületének tetőteraszára. Onnan, mintegy páholyból nézhettem a hídon és a Margitszigeten szüntelenül zajló állatforgalmat. Mit mondjak, a látottakhoz nem könnyen szoktam hozzá. Volt úgy, hogy miközben ötvenes-százas létszámú, kiszámíthatatlanul hullámzó tömeget alkotó nyúlcsapatok ugráltak a libasorban kocogó vaddisznócsorda nyomában vagy előtt, addig a két villamosmegálló közötti távon pattogós futású, robusztus muflonok keltek versenyre a fürgébb őzekkel, kiváltva a megfontoltan haladó szarvasok rosszalló és felháborodott pillantását. A szigeti bejárónál menet közben sápítozó hattyúkból verbuválódott társaság totyogott tétován, s csak akkor repültek odébb, amikor a tavaszi energiáktól megkergült muflonsereg sokadszorra dübörgött el mellettük. A sziget belseje felől két csoport róka sunnyogott a szigeti bejáró korlátsorának csekély fedezékében. Gyakran megálltak, a hátsójukra ülve vakaróztak, s ha az állatforgalom javát kitevő nyulak felől fújt a szél, néhány percre véres mészárlás színterévé változtatták a híd éles kanyarulatát. A folyó két partja közötti légtéren a folyvást kiabáló hattyúk, vadlibák és vadkacsák tömegei húztak át. Csoda, ha néha órákra a tetőn ragadtam, annyira lekötött a nagyvárosi nyüzsgés ezer apró történése?
  Május közepén tartott a szépsége teljében tündöklő tavasz, amikor egyik délután a szokásosnál tovább bámulva a híd és környékének életét, rám sötétedett. Addig húztam-halasztottam a hazafelé indulást, míg lassan bealkonyodott, és azon kaptam magam, hogy alig látok valamit. A zsenge lombot eresztett utcai hársfákat elnyelte az alkony nesztelen ingoványa, kedvenc fáim már csak a langyos széllel érkező édes illatukkal üzentek fel hozzám. A bódító illatárban elszundítottam, s mire ismét magamhoz tértem, bevégeztetett az alkonyi ceremónia. Nem úgy az alant zajló élet, amelynek a távolság alig tompító szűrőjén átfurakodó hangjai felfokozott vitalitásról árulkodtak. Hiába, tavasz volt... 
  Az álmosságon kívül más is zavarta a szememet, hirtelen nem tudtam rájönni, mi a gond forrása. Az első benyomásra tökéletesen sötétnek látszó űrön átpillantva Budára, feltűnt a Gellérthegy mögötti ég alján bizonytalanul derengő halványzöld sáv. Biztos voltam benne, hogy nincs köze a naplementéhez. Európa közepén ki látott efféle, leginkább a sarki fényhez hasonló színben játszó napnyugtát? Az opálos zöld izzásból különös vonzás áradt felém, ilyen megnyugtató s egyben hívogató fényjelenséggel idáig nem találkoztam. 
  Lerobogtam a ház előtt várakozó Mazdához, és a rakparton végighajtva rákanyarodtam az Erzsébet-hídra. Ez is tömve volt későn nyugvó nappali és korán kelő éjszakai állatokkal. Az

127. oldal 

önfeledten korzózó, vagy szemérmetlen nyíltsággal üzekedő népség annyira elszokott az emberi jelenléttől, hogy gyakran csak hosszas tülkölésre nyílt út a Mazda előtt. Még így is percek alatt a Citadellánál voltam, és az erődfal tetején egyensúlyozva, távcsövemmel a délnyugatra eső hegyeket pásztáztam. Hamarosan beláttam, hogy a nagyobb domb méretű Gellérthegy tetejéről lehetetlen megfejteni a jelenség titkát, ugyanis a távolabbi magas hegyek miatt a fénysáv kilencven százaléka továbbra is takarásban volt. 
  Félórába telt, mire a János-hegyi kilátóhoz értem. A Pilisben ugyan találtam volna ennél magasabb kilátópontot, de féltem, hogy a csodás tünemény nem tart ki addig. A nehéz tölgyajtó fejszével való beszakítása után a legfelső szintre rohantam. Jól tettem, hogy a Mazdámmal nem hajtottam tovább, mert a látomásnál csak egy árnyalattal egyértelműbb jelenség máris sokat veszített erejéből. Szemem elé kaptam a távcsövet, és igyekeztem elfogni a kialvófélben lévő sugárzás maradékát. A látómezőt a smaragd tompán lüktető, lefojtott színe töltötte ki, s bár nem egészen értettem az összefüggést, a látvány hatására feltörő boldogság könnyeket csalt a szemembe. Remegő kezeim között táncot járt a távcső, s a könnycseppjeim parányi prizmáin megtört halvány fényben Dominika mosolygó arca villant fel. Dominika! Az újult erővel lábra kapó vonzásban sziszegve süvített mögém a tér meglepett dimenziója, a képzeletnél sebesebben áthidalt végtelenben Dominika mindenségen átsugárzó szerelme volt vezérlő csillagom. Mellette bátran álltam a mindenható Idő kutató tekintetét, és láttam, amint végső áldását adva rábólintott kettőnk jövendő sorsára. A visszautamon mellettem elszáguldó galaxisok apró érintésekkel súrolták elemeire hullott testem atomjait, s az ismeretlenben tett utazásom végén szempillantás alatt összeállt régi-új organikus rendszerben korábbi önmagamra ismertem. 
  Villámgyorsan megtöröltem a szemeimet, és újra előkaptam a messzelátót. De az erdők alján elhamvadó zöld tűz alig pislákolt. Szerelmem üzent! És üzenetében az e világból való szabadulásom kulcsa is ott rejlett.   
  Rég elhamvadt az utolsó fényzsarátnok is, de én egyre arrafelé bámultam, amerről az iménti üzenet érkezett. Az a mosoly többet mondott ezer teleírt oldalnál. Abban ott lebegett a minden akadályt legyőző szerelmesek végső jutalma, a sziget. Ha életemben most láttam volna először a lányt, akkor is neki adtam volna a szívemet és a lelkemet. Hát még így, hogy a századokon átívelő, elszakíthatatlan kötődés eleve eldöntötte kettőnk közös sorsát. A remény, amelynek gyenge lángja Dominika eltűnése óta hunyorogva táncolt a kételyek nyughatatlan forgószelében, most máglyaként lobbant fel, perzselő hőjétől sebesen párolgott a józan ész hűvös mértéktartása. 
  Őrült iramban száguldottam le a hegyről, a sodró kanyarok fájdalmasan megríkatták a kifaroló hátsó gumikat. Tovább és még tovább nyomtam a gázt, a fékpedál mintha ott sem lett volna. A szerelem boldogságától majdnem meghaltam. Aztán a túlkormányzott kocsi egy elnézett jobb kanyarban belevágta az orrát a meredek hegyoldalba, felpattant a levegőbe és megpördült. A fák törzsén és koronáján végigsöprő kancsal fénynyaláb megállapodott egy vastag betonoszlopon, aztán síri csend lett.
  Ájult szendergésemből szelíd neszezésből zajjá erősödő hangok ébresztettek.

128. oldal 

  Ajtócsapkodás. Valaki egyre erőszakosabban próbált bevágni maga után egy makacskodó kocsiajtót. A lemez tompa koppanásán hallatszott, hogy az eset reménytelen. Úgy is van, abbahagyta. A beállt csendet a hűlő motor piciny percegései, pattogó hangjai szakították meg. 
  Váratlanul szemembe szúrt az utastér felkapcsolt lámpájának fénye, és a reflexből összerándult szemhéjak pengényi résében Laskó doktor mosolygós arca jelent meg. Esztétikai szempontból nézve ez a mosoly ronda volt. Az áldozatuk kiszolgáltatott voltán derülő farkasok mosolyognak így. Az élesen figyelő szem komoly marad, a száj szeglete a fenyegető vicsorgás és az élveteg bazsalygás keverékének beteges grimaszába rándul.
  - Hát, hogy s mint, kedveltem? - vigyorgott rám a szomszédos ülésről. - Öt percre magadra hagylak kicsiny világodban, és máris összetörsz mindent. Nézd meg a kocsit, nézd meg magad! Ja, persze, mozdulni sem tudsz. 
  Szavaiból palástolatlan káröröm áradt, rózsaszín ujjai elégedetten babráltak ápolt szakállában. Ezúttal nem viselt köpenyt, s a tekintélyt parancsoló egyenruha hiánya a megszokottnál törékenyebbnek mutatta az alakját. Az imént még a szakállában turkáló mutatóujjával átnyúlt hozzám, megfordult a fejemben, hogy a szememet akarja bántani, és végighúzta a homlokomon. Aztán elém tartotta, hogy lássam az eredményt. A figyelmeztetően felmeredő ujj hegye vérben úszott. A vérzés még mindig nem állt el, egy nekilóduló-megtorpanó vékony patak csigavonalban közelített az orrom tövéhez. 
  - Úgy látom, félvállról vetted a múltkori figyelmeztetésemet. Ideje lesz kiverni a fejedből néhány oda nem illő gondolatot. 
  Duruzsoló hangjában fenyegetés lappangott, és már kevésbé kedélyesen meredt a szemembe. 
  - Veszem észre, a pár perccel ezelőtti, akarom mondani a múltkori, pompeji találkozásunk nem rázott meg különösebben. Látom, hiába igyekeztem a tudatalattidra hatni. A lelkem kitettem érted, de elismerem, ez nem jött össze. Bánt a megalázó kudarc, ugyanakkor idegessé is tesz. 
  Megbökte a vállam. 
  - És ha idegileg felpörgött állapotba kerülök, a kísérletező kedvem kiteljesedésre vágyik. Szárnyalni akar. Ilyenkor az a legjobb terápia, ha olyat teszek, amit addig nem tettem. Mert minden újdonságban kibontásra váró kombinációs lehetőségek rejlenek, s az ezekre való összpontosítás energiája semlegesíti a napi munkát hátráltató frusztráltságot.
  Rám nézett, hogy értettem-e a lényeget? Nem értettem. Talán a baleset következményeként lassultam le, talán nem voltam eléggé érett a magvas gondolatokhoz. A saját jól felfogott érdekemben inkább csendben maradtam.
  - És most jól figyelj, öregem! A tudatalattid tehát apu és anyu konok génjeinek köszönhetően a reméltnél kevésbé befolyásolható, rendben. Lenyelem a békát. De ha már hiába birkózom a rejtett akaratoddal, letesztelem a tudatodat.
  A zsebében kotorászva egy erősnek látszó zsinegköteget húzott elő. A keze remegett a felindultságtól.

129. oldal

  - Tudod, miért hoztam ezt magammal? 
  Meglóbálta a zsineg végét.
  - Hogy örökre elintézzelek! Azóta álmodozom erről a percről, mióta elhalásztad előlem Katit. Ezt nemhogy neked, senkinek sem bocsájtottam volna meg. Azt a lányt egyedül nekem teremtették, te átkozott! - fakadt ki csaknem sírva.
  Egy másodpercre őszintén megszántam, de azért mozdulatlanul és éberen figyeltem tovább.
  - Bőven lesz alkalmad megbánni, amit tettél. Ne félj, most megtapasztalod, mi az igazi szenvedés! 
  Hurkot kötött a kötélre, és közben lihegve kapkodta a levegőt.
  - Bár nem vagy rá méltó, kivételes helyzetbe hozlak, barátocskám. Ugyanis elintéztem neked, hogy kétszeres halált halj! Na, milyen vagyok hozzád? - élvezte ki végsőkig a helyzetét.
  De még mindig nem mondta, mire készül. Ám nem sokat késlekedett az adu előhúzásával, s mialatt felajzva hadart, folyamatosan a szemembe meredt, eléggé szűkölök-e már a félelemtől?
  - Szívesen elmesélem, mi vár rád. Először is, olyan erősen idekötözlek a Mazdád üléséhez, hogy moccanni sem leszel képes. Ha már annyira oda vagy érte, soha többé ne hagyd el. Hosszabb-rövidebb időszakokra eltűnök a szemed elől, de ígérem, rendszeres látogatód leszek. Nyugodtan üvölts, ha unatkoznál vagy fáznál, azonnal jövök, hogy közelről halljam. Itt fogsz étlen-szomjan elrohadni a kocsidban, és én élvezettel fogom végigasszisztálni az agóniádat. Lelkiismereti kérdést csinálok belőle, hogy becsülettel végigkínlódjad kiérdemelt halálodat. Ha már annyi energiát fektettem a történetbe, látni akarom a végét is.
  Lekapta az izgalmában keletkezett izzadtságtól bepárásodott szemüvegét, és papír zsebkendővel szárazra törölte. 
  - Ez lesz az egyik halálod, az itteni. Mondhatnád, nagy dolog! A valódi testem a klinikán fekszik, ez a bugris doki meg itt ugrál körülöttem. Ha csak ebből a kitalált világból pusztulok ki, attól még a valódi árnyékvilágban élek és virulok. 
  Valami gond lehetett Laskó doktor verejtékmirigyeivel, mert a szemüvege ismét megérett a törlésre.
  - Csakhogy, ne feledd, az itteni halálod pillanatában a valódi testeden lógó igazi fejedben garantáltan beáll az agyhalál! Ez, gondolom, tudod mit jelent?
  Tudtam.
  - Ez a félmegoldás azonban még nem megfelelő elégtétel, ezért miközben itt haldokolsz, a valós világból is kitakarítalak. Számításaim szerint itt, a kocsidban, legalább egy hétig, de amilyen kondícióban vagy, inkább tíz napig kitartasz még. Ez a valódi világ időszámítása szerint öt-hat percet jelent. Odaát most éjjel egy óra körül van, és én vagyok az inspekciós. Rajtunk kívül az öreg portás tartózkodik az épületben, az meg alszik, mint a mormota. Édes kettesben vagyunk a megfigyelőszobában, nem sokkal ezelőtt rácsatlakoztattam magam a

130. oldal 

vezetékeidre. Ha valaki belépne a szobába, azt látná, hogy fekszel az ágyadban, és meg a melletted lévő fotelben szendergek. Eszébe sem jutna, hogy mindketten a tudatalattid világában tartózkodunk. Csakhogy én visszamehetek a másik világba, ahol visszatérhetek a momentán parkolópályára állított tudatomba, míg te... 
  Megint a zsinegével babrált, tartottam tőle, hogy máris hozzákezd ígérete valóra váltásához. Szerencsére akadt még mondanivalója.
  - Ha itt végeztünk, vagyis bevégezted, visszatérek a laborba, és a játékszereimmel összehozok neked egy végzetes szívrohamot. Olyat, ami a valódi véged fogja jelenteni. Nagy kár, hogy mindvégig öntudatlan leszel, és az egészből nem érzel semmit. Ezért, ami szenvedést odaát megspórolsz, kénytelen vagyok emitt leverni rajtad. 
  Csodáltam az irántam érzett gyűlölete erejét. Vajon mennyi időn át tervezgette a tökéletes gyilkosságot?       
  - Aztán - folytatta vízióján merengve -, a szíved leállása után várok tíz percet, hogy a tartós oxigénhiánytól biztosan odakozmáljon az agyad, és nehogy eszébe jusson valakinek felhasználni. Szemétre vele! Reggel darabokra szednek a henteseink, magunk között így hívjuk a kihalt idegzetű boncnokainkat, a vizsgán átment alkatrészeid később vadidegenekben funkcionálnak tovább. Remélem, sikerült kedvet csinálnom a magam tervezte programhoz. Nem, nem kell, hogy felelj, a véleményedet megtarthatod magadnak! Úgy sincs másod - térd vissza a maga részéről valószínűleg sármosnak talált farkasmosolyához.
  Még akkor is mosolygott, amikor minden erőmmel szemei közé vágtam a könyökömet. Igaz, derűs arckifejezése pillanatokon belül fájdalmas grimaszba rándult. Orrára tolt szemüvegének egyik lencséje olyan szerencsétlenül tört ki, hogy egy nagyobb hegyes darab beleállt a jobb szemébe. Amikor fájdalmas üvöltést hallatva odakapott, a hurkolt madzagot sikerült kirángatnom véres ujjai közül. A rövid, de annál hevesebb huzakodásban valami reccsent, mint utóbb kiderült, a feltekeredett zsinór derékba törte a doki gyűrűsujját. 
  A tervem bevált. Azzal, hogy hagytam vég nélkül beszélni, és öntelt szövegelésére se szóban, se tettben nem reagáltam, elaltattam a gazember éberségét. A lehető legjobban időzített támadás meglepte a bosszútól lihegő, vesztemre koncentráló embert. Egy merész, és számára felettébb fájdalmas mozdulattal kibújtam az ellenőrzése alól, miáltal a legrosszabb álma vált valóra. Az események menete száznyolcvan fokos fordulatot vett, az erőviszonyok megváltoztak. Annak felismerése, hogy egy szemvillanás alatt alárendelt szerepkörben találta magát, átmeneti sokkot váltott ki belőle. 
  Mire felocsúdott dermedtségéből, szorosan az üléshez kötöztem. Azt kapta, amit nekem szánt. Kínjában a fejét forgatta, és káromkodott, mint a záporeső. Meglepődtem, hogy egy ilyen magasan kvalifikált ember mennyi trágárságot képes összehordani. Mikor végre kimerült, és lihegve-fújtatva feladta, pillanatokon belül lelkileg is összeroppant, és a mellkasára ejtett fejjel heves zokogásban tört ki. Mint egy taknyos gyerek. A legkisebb  sajnálatot sem éreztem iránta, sőt, csúnyán visszaéltem a helyzetemmel, mert tele tenyérrel csattanósan nyakon csaptam. Tudniillik lett volna mondandóm a számára, és előtte el

131. oldal 

akartam hallgattatni. A tarkójára mért közepes erősségű ütés egy csapásra kijózanította, de még hüppögött és szipogott, amikor a könnyes-véres arcát magam felé fordítottam. Végleg tönkrement jobb szeme üregéből valami gyűrött, véres hártyaszerűség nyúlt ki és tapadt meg a szemhéj és a pofacsont közötti bőrfelületen. Ez bizony fájhatott, s bár együttéreztem a sajnálatomra érdemtelen fickóval, a lágy részből kimeredő éles szemüvegszilánkhoz nem mertem hozzányúlni. 
  Megigazítottam az orrnyergén félrecsúszott maradék szemüveget, bátorítóan megpaskoltam az állát, aztán átkutattam a zsebeit. Kutatásom kisvártatva eredménnyel járt, és örömmel nyugtáztam, hogy rátaláltam a vastag falú fémdobozkára. Arra, amit Pompejiben láttam Laskó doktornál, mielőtt összeverve és megrugdosva magamra hagyott volna a patríciusházban. Egy profi nyomozó alaposságával átvizsgáltam a zsebeit, ruhájának gyűrődéseit, nadrágjának felhajtását, de nem találtam rejtett helyeket. 
  Óvatosan felnyitottam a díszítő mintázatot nélkülöző szelencét. A finoman megrázott fémdoboz alján öt szem fehér tabletta kocogott. Kivettem az egyiket, és a számhoz emelve úgy tettem, mintha le akarnám nyelni. A doki erre felébredt félájult voltából, és egetverő üvöltözés, átkozódás kíséretében mindenáron ki akart szabadulni a kötél szorításából. Miután a reakciója révén megbizonyosodtam afelől, hogy a keresett szer birtokába jutottam, leoldottam a nyakkendőjét, és a szája elé kötöttem hangtompítónak. A módszer segítségével szalonképessé tett ember szinte katatóniás állapotba került, nem próbálkozott további kitöréssel, maga elé meredve, dermedten bámulta az összevérezett kárpitot. Megzörgettem előtte a dobozt, nem reagált.
  De nem úszhatta meg ennyivel. Végig kellett hallgatnia csapdába esésének regényes történetét. Hogy aztán mondandóm eljutott-e a tudatáig, az más kérdés. A lényeggel kezdtem, amikor fülébe súgtam, hogyan jött rá fő ellenlábasa, a különleges adottságokkal rendelkező Dominika, nem mellesleg életem szerelme, a féltve őrzött tabletták titkára. Kiindulási pontként a doktor úr pompeji dicsekvése szolgált, amikor a maga készítette bogyókat az eltérő világok közt ingázó halandók útleveleként aposztrofálta. Aminek segítségével a központban elhelyezkedő valóságos világból bármelyik, ember kreálta alternatív világ elérhető, és a tabletták a visszaútra is feljogosítanak. Ezzel a gyerekes hencegéssel megpecsételődött a doktor úr sorsa. Bár az ominózus házban fültanúja voltam elszólásának, utólag sem erre, sem beszédének egyéb részleteire nem emlékeztem. Azt sem tudtam, mitől fájdult meg a térdem, és hogyan kerültek testemre a zúzódások. Minderről sosem szereztem volna tudomást, de a pompeji kirándulást követő éjszakán a számomra felfoghatatlan képességekkel rendelkező Dominika álmomban kiszedte belőlem egyoldalú "beszélgetésünk" legapróbb részletét is. Sejtelmem sem volt róla, hogy ezek az elsüllyesztett információk egyáltalán léteznek bennem. Tudomására jutott a kiszolgáltatott helyzetben elszenvedett fizikai bántalmazásom és a lelki megaláztatásom is. Reggel megosztotta velem értesülése legapróbb részletét is.
  Nagyot hibázott akkor is, amikor a lány színre lépését követően továbbra is kénye-kedvére kiszolgáltatott bábként kezelt, és nem jött rá rögtön, hogy kizárólag veszíthet kettőnk, de

132. oldal 

különösen Dominika ellenében. És tessék! Mindenből bukásra áll. Dominika ötlete volt a gondosan kitervelt és hibátlanul kivitelezett esti fényjelenség, amivel két legyet ütöttünk egy csapásra. Először is, a lány és köztem fennálló, leginkább telepatikusnak nevezhető kapcsolat révén Dominika rejtett formában megüzente szabadulásom módját és idejét. Itt és most éppen ez zajlik. 
  A másik nagyszerű ötlet a Klub kapszula-programjában biztosan nem szereplő, imént szóba hozott fényjelenség csapdaként való felhasználása. Az elképzelés bevált, ugyanis ez a terven kívüli jelenség csalta lépre a magyarázatra kíváncsi tudóst. Mivel Dominikát korábban szem elől tévesztette, úgy hitte, hogy huzamosabb ideig nem bukkan fel. Nem tudni miért, talán az irányomban elhatalmasodott fóbiája miatt, az esti jelenet mögött az én szemfényvesztő trükkömet sejtette. És felháborodásában leereszkedett hozzám, hogy kiélve az irántam érzett dühét, egy általa kreált autóbalesettel "megdorgáljon", aztán simán eltünjön. Csakhogy a lány idejében kiterjesztette rám pajzsként védelmező energiáit, amivel elébe mentünk Laskó doktor ármánykodásának, és megakadályoztuk, hogy a távolból levezényelt karambollal harcképtelenné tegyen. 
  Közöltem, hogy tettét gyilkossági kísérletként kezelem, és büntetése arányban lesz az eset súlyával. Beláthatja, önvédelemről van szó. Ezért halmazati büntetésként itt hagyom neki a maga építette világot, ismerje meg közelebbről a művét, én eleget láttam belőle. A valóságos lényével pedig ne legyen gondja. Míg tudatalatti megfelelője ideát rekedve bolyong egy egész itteni életen át, az igazi, ám tudatától megfosztott teste minden bizonnyal egy elmegyógyintézet elfekvőjében fogja várni a kegyelmező halált. Minél tovább vegetál a való világban, annál hosszabb ideig - talán évszázadokig, évezredekig - élvezheti e kies táj vendégszeretetét. 
  - Amilyen életrevaló vagy, előbb-utóbb rátalálsz az unaloműzés legmegfelelőbb formájára - biztattam. - Kezdetnek ott van a patkányvadászat úri sportja. Ideje rendet tenni köztük. Nyugodtan használd a fegyvereimet - biccentettem a műszerfalhoz erősített puskára.
  A dzsekim zsebéből előhalásztam a Parabellumot, a kis vadállatot a doktor úr összezárt térdeire helyeztem.
  - A kilátásokat illetően szavad nem lehet - igyekeztem rávilágítani a helyzet pozitív oldalára. - Itt egy fél örökkévalóságban lesz részed. Te, kis mázlista!
  Megveregettem a vállát, hátha sikerül lelket öntenem belé.
  - Vedd úgy, hogy tulajdonképpen magadnak alkottad. Én csak afféle botcsinálta bejáratója, előkóstolója voltam impozáns művednek. 
  A mutatóujjára néztem.
  - A sebed meg biztosan beheged, legfeljebb ha rosszul forr össze, lesz egy görbe ujjad emlékbe. A másik szemedre pedig vigyázz! Nincs több - intettem atyailag.
  Laskó doktor vinnyogott a száját befogó nyakkendő alatt, rúgkapált az elefántot is elbíró zsineg fogságában, de megérdemelte a sorsát. Bíztam benne, hogy az emberiség jobban ellesz nélküle. 
  Fél lábbal kint voltam az autóból, amikor kedves gesztus ötlött az eszembe. Egy nyitott,

133. oldal 

élével a zsineg felé néző bicskát helyeztem a doktor úr fogai közé, és hevenyészett elméleti bemutató keretében elmagyaráztam, milyen fejmozdulatok segítségével tudja magát kivágni szorult helyzetéből. 
  - Türelem és óvatosság - osztottam meg vele az éles eszköz alkalmazásának fő irányelveit -, mert ha kiejted a szádból, félek, körülményes lesz felvenned. 
  A biztonság kedvéért újból átkutattam a ruháit, megigazítottam a máris összenyálazódott kést, majd bevágtam magam mögött a kocsiajtót. 
  Odakint elővettem a fémdobozt, és a markomba gurítottam egy tablettát. Körülnéztem. Az autó melegéhez képest idekint hűvös idő járta, átizzadt ingem kellemetlenül tapadt a hátamra. Megborzongtam. E világi utaimon hű társam, a Mazda belső világítása mellett groteszk jelenet zajlott. Laskó doktor nem fecsérelte az időt, máris belevágott itteni első és pillanatnyilag legsürgetőbb feladatába, útmutatásom nyomán javában nyiszálta a strapabíró zsineget. Egy darabig elnéztem lázas ténykedését, és megállapítottam, ha nem lankad, hajnalra végez. De elegem volt már a dokiból, utolsó itteni perceimben nem akartam vele foglalkozni. A természet felé fordultam, és a csillagfényes estében sóhajtozva hajladozó fenyők és tölgyek barátságos társaságában búcsúztam száműzetésem színhelyétől. 
  - Hát, Isten veled, te sötét világ! Nagy kaland voltál, de ideje, hogy véget érj! 
  Meglepve vettem észre, hogy nem is olyan egyszerű a búcsú. Tetszik, nem tetszik, kialakult bennem valamiféle érzelmi kötődés, ami, bár cellám ajtaja tárva-nyitva állt, megnehezítette börtönöm elhagyását. Keserűen elhúztam a számat, és mielőtt valami világrengető ostobaságra vetemedtem volna, bekaptam a tenyeremen nyugvó tablettát.         Boldogtalan álmomból pokoli fejfájás ébresztett. Ahhoz képest, hogy átlagos napokon milyen vontatottan szoktam ébredni, most viharos gyorsasággal tértem magamhoz. Nem vesztegettem az időt csodálkozásra. Hirtelen mozdulattal felültem a vetett ágyon, aminek következtében a félhomályos szoba falai meglendültek, az összezsugorodott berendezési tárgyak eltávolodtak, aztán eredeti méretükben visszatértek eredeti helyükre. Az ágy melletti falrészt rekeszekre osztott polcrendszer töltötte ki, a fakkok mélyén több tucat műszer zümmögött csendesen. A túlterhelt polcok alá sokfiókos asztalt építettek be, az üveggel fedett asztallapon két kikapcsolt számítógép és a hozzájuk tartozó monitorok néztek velem farkasszemet. Az asztal mögötti kényelmes irodai fotelban egy utcai ruhában szendergő szakállas alak bizonytalan körvonalai derengtek fel. Lehunytam a szemeimet, majd a mélyen beszívott levegőt lassan kiengedve újra felnyitottam őket. A nagy nehezen fókuszba álló képen, a meleg bakelitszagot árasztó műszerek kijelzőinek fényében Laskó doktor békét sugárzó ábrázatára ismertem. A fotel lábához helyezett magnórádióból érzelmes melódia áradt.
  A felkapcsolt falilámpa sárgás fényében eloszlott a maradék kételyem. Ez tényleg a doktor úr! Az erős fejfájással társult rosszullétem múlófélben volt, egyre jobban éreztem magam. Főleg miután testemről és fejemről lerángattam azt a hat tapadókorongos vezetéket, amelyek közül négy a műszerek, kettő pedig Laskó doktor irányába tartott. Karomból kihúztam az infúziós tűt, és kikászálódtam az ágyból. Megkönnyebbültem, hogy

134. oldal 

kapaszkodás és támaszkodás nélkül is képes vagyok megállni a lábaimon. 
  Első utam a lazán elterült dokihoz vezetett, aki kinyújtott hosszú lábaival, félig fekvő, félig ülő helyzetében szinte lecsorogni látszott a fotelról. A kifordult szemgolyók holdsarlói élénken világítottak a félig csukott szemhéjak mögött. A hüvelykujjammal kíméletesen felhúzott bőrhártyák alatt a pupillák fekete körei végtelen közönnyel meredtek a mennyezetre. Szemernyi értelmet sem fedeztem fel bennük, s hiába irányítottam rájuk az asztali lámpa erős fényét, a sokadik próbálkozásra sem reagáltak. A pulzus és a légzés az ideálisnál lassúbb, de egyenletes volt. Egyszóval a test funkcionált. Nem volt vesztegetni való időm. A huzaloktól megszabadított, tehetetlen alakot kiemeltem a fotelból, átcipeltem az ágyhoz, arccal a falnak fektettem, és állig betakartam. Dublőrnek megteszi, ha a portás mégis bekukkantana. Felvettem a szekrényben talált ruháimat, a pizsamanadrág zsebében lapuló fémdobozkát áttettem a lakáskulcsaimat rejtő farmerembe. Figyelmem a szorgos méhek módjára zúgó műszerállomány felé fordult.
  A gépek hálózati csatlakozóit sorra kihúzgáltam, az elektromos szerkezeteket a szoba közepén egymásra raktam. A számítógépek legfelülre kerültek. A vagyont érő kupacot összehajtogatott pokrócokkal bástyáztam körbe, aztán a hátfalak résein keresztül csapvizet öntöttem a műszerekbe. A gátként funkcionáló pokrócok megakadályozták, hogy a víz elárassza a helyiséget. A száraz ronggyal megfogott csatlakozókat egyenként visszadugtam a hálózatba, és a kényes pontjaikon eláztatott szerkezetek egy szempillantás múlva leégett, zárlatos géphullaként hevertek a padlón. Amikor a teljes állománnyal végeztem, a kívülről sértetlennek tűnő gépeket visszatettem a rekeszeikbe, a két lebutított számítógépet a monitorjaik mellé állítottam. A védőrácsokkal felszerelt ablakokat szélesre tárva alaposan kiszellőztettem az égett kábelszagot árasztó szobát. A kicsavart pokrócokat berugdaltam az ágy alá, a maradék vizet felitattam a szekrényben heverő rongyokkal és ruhadarabokkal. Izzadt homlokomat törölgetve elégedetten állapítottam meg, hogy jó munkát végeztem.
  A szobabelső első ránézésre alig változott. A tönkretett gépek ugyan elnémultak, de a parányit hangosabbra állított rádió némi kompenzációt jelentett. Hitelesebb megoldás nem jutott eszembe. Átkutattam a hatalmas íróasztal fiókjait, kivéve az öt zárva találtat. A doktor köpenyében talált kulcscsomóval kinyitottam őket. Háromban fűzős dossziékban tárolt fénymásolt papírok voltak, érdektelen műszaki leírásokkal. A lényeget a másik két fiók mélye rejtette, ezekben találtam rá az elmentett adatokat tároló CD lemezekre, külső adattárolókra és pendrive-okra. Az utoljára maradt ötödik fiókban kisebb méretű, ám annál sűrűbb sorokkal teleírt füzetecske akadt a kezembe. Futólag beleolvasva kiderült, hogy Laskó doktor személyes naplójához van szerencsém. Az öt fiók tartalmát a kiürített sporttáskámba szórtam, ami így, dugig tömve pótolhatatlan adatállománnyal, meglehetősen húzta a karomat. Lekapcsoltam a magatehetetlen doktor feje feletti lámpát, és kikukkantottam a folyosóra.
  Reméltem, hogy a portáson kívül más nem tartózkodik a kihalt épületben. Éppen elég fejtörést okozott a feltűnés nélküli távozás megszervezése, nem hiányzott, hogy rajtakapjanak, az meg végképp nem, hogy a dologból verekedés kerekedjen. Az épphogy

135. oldal 

visszanyert szabadságomat senkinek nem adtam volna olcsón, és ez hatványozottan érvényes volt a Szabak díszes gyülekezetének tagjaira. A folyosói lopakodásom röpke másodperce déja vu érzést keltett bennem, mintha egyszer, nagyon régen ugyanitt átéltem volna a jelenetet. De nem értem rá az intuíciót igazoló emlékszilánkok felkutatására, minden erőmmel a tetteim sorrendjében prioritást élvező kijutásra koncentráltam. 
  Az éjszakára csökkentett megvilágítású folyosó az épületszárny hossztengelyében húzódott, innen nyíltak jobb-balra a változatos rendeltetésű helyiségek, szobák. A kettes számú megfigyelőszoba, ahonnan kijöttem, olyan közel feküdt a főbejárathoz, hogy tíz lépés után máris az előcsarnokban találtam magam. A folyosó végi sarok takarásából kilesve ráláttam a kivilágított fülkére, amelyben a főbejárat elhivatott őre a székén elomolva, édesdeden szundított. Végre egy hamisítatlanul e világi ember! A könyöke melletti vizespohárban komplett műfogsor ázott, amiből könnyű volt kikövetkeztetni, hogy emberem hosszabb távú éjszakai pihenésre rendezkedett be. A látványtól majdnem felnevettem, mert tényleg nevetségesnek tűnt, hogy a világ megregulázására készülő nagy hatalmú Klub ilyen pitiáner módon spórol a kiadásain. Az öreg, fogatlan oroszlán legfeljebb madárijesztőnek vált volna be. Seregélyek ellen, szüret idején. Utólag bevallom, kissé nagyképűvé és elbizakodottá tett, hogy eleddig könnyen vettem az akadályokat. Hibáztam, mert euforikus hangulatomban nem gondoltam a bekövetkezhető vészhelyzetekre.
  A fejemet hitetlenkedve csóválva még javában derültem a szörnyű intézmény védelmével megbízott öregfiú alkalmatlanságán, amikor a műfogsoros pohár szomszédságában egy hatalmas termetű rottweiler gyanakvást sugalló kockafeje bukkant fel. Erre már visszaléptem a kiszögellés mögé, és szívdobogva vártam a folytatást. Habzó szájú vérebről nem volt szó, most mi lesz? Dermedten lapultam a falhoz, levegőt is alig mertem venni. A félelemtől melegem lett. Egy perc telhetett el feszült várakozással, s hogy nem történt baj, nyomokban megjött a bátorságom. Vigyázva, nehogy véletlenül zajt csapjak, újra kilestem a fülkére. Az öreget változatlan pózban találtam, a kutyát nem láttam. Hálát rebegtem az égiek hozzám való jóságáért, és hajoltam volna a sporttáskáért, amikor a látómezőmben teljes terjedelmében megjelent a kutya. Kedvelem az ebeket, de ennek most nem hiányzott a társasága. Ott ült a derékszögű sarok előcsarnok felőli oldalán, tőlem egy méterre. Azért nem vettem azonnal észre, mert figyelmem a fényben úszó portásfülkére irányult, és a sötét környezetbe beleolvadt eb kiesett a látómezőmből. 
  Ha az előbb melegem támadt, a most egymás sarkára hágó hőhullámok valósággal versengtek a "melyikünk a legforróbb?" címért. Még mindig úgy álltam ott, ahogy a táskáért nyúltam. Derékban meghajolva, kinyújtott karral. Hitetlenkedve meredtem az ebre. Nem értettem, hogyhogy nem hallottam a márványburkolaton koccanó körmeinek neszét? A szemeit nem láttam az ellenfényben, de enyhén félrebillent feje, egész tartása erőteljes agymunkáról árulkodott. Elméjében biztosan végigfutott ismerősei hosszú listáján, s hogy nem szerepeltem a nyilvántartásban, nem tudta eldönteni, hogyan tovább. Tény, hogy nem szerepeltem az adatbázisában, ámde szimpatikusnak találhatott. Talán ráérzett, hogy a jelenlegi patthelyzet nem tartható fent sokáig, mert felállt ültéből, és csonka farkát csóválva

136. oldal 

olyasféle oldalra ugrálós tánclépéseket tett, mint aki valamiféle labda eldobására vár. Majd ő jól visszahozza. A döbbenettől még mindig képtelen voltam felegyenesedni. Egyszer csak megfordult, eltűnt a fülkében, és szájában egy erősen megtépázott teniszlabdával tért vissza. Szolgálatkészen a lábam elé tette. A farka úgy járt, mint a motolla. Tíz körömmel kapaszkodtam a reménybe, hogy éjjeli cimborám egy véreb testébe költözött játékos kiskutya. 
  A sima márványon óvatosan gurítottam odébb a viseltes labdát, ami egy pillanattal később újra a kiindulási ponton volt. Örömében, hogy milyen megértő éjszakai játszótársat talált, fülig ért a szája, boldog izgalmában zihálva vette a levegőt. Tiszteletet keltő agyarai közt kilógó nyelvéről néhány nyálcsepp hullott a kövezetre, ami csak nekem tűnt fel, újsütetű cimborám a kezemben tartott teniszlabdára összpontosított. Megint elgurítottam neki, de most nem az előtér, hanem ellenkező irányban húzódó folyosó kövén. Kacéran vonagló testtel, táncos léptekkel hozta vissza, nagy kockafejéből felém csillanó szemei elismerésre szomjaztak. Megsimogattam a feje búbját, a teniszlabdát kivettem a félelmetes fogak közül. Hát már ennyire voltunk. Vállamra kaptam a táskámat, és nyomomban az ebbel a kijárat felé hátráltam. Fél szemmel vetettem egy pillantást a rendületlenül alvó öregre, de a testes ember nem okozott csalódást. A sík padlózaton mulatságosan csúszkáló kutyát egy utolsó dobással elküldtem a legtávolabbi sarokba, én pedig máris az üvegajtó túloldalán voltam. Kintről visszatekintve még láttam, amint mellső lábaival az ajtó belső falára támaszkodik, a labda megint ott volt a szájában. A magára maradottságtól kétségbeesetten ráncolódó homloka heves lelkifurdalást keltett bennem. Mintha elárultam volna, vagy ilyesmi.
  Sietős léptekkel vágtam neki az alvó utcácskának. A családi házakkal beépített hegyről lefelé tartottam, abba az irányba, ahonnan sűrűbben áradt a fény. Kezdetben legfeljebb minden harmadik utcai lámpa világított, viszont minden kutya megugatott a kerítések mögül. Éktelen csaholás kíséretében passzoltak át a szomszéd ebnek, az meg a következőnek. A hegy alján fordított arány állt fent, mindegyik lámpa égett, és megritkultak a kutyákkal őrzött kertes házak. Leérve a völgybe, nagyjából rémlett, hol járok. Sajnos nemcsak a földrajzi helyzetem tisztázódott, de kiderült, hogy a pénztárcám az irataimmal együtt a klinikán maradt, anyagiak híján pedig nem maradt más közlekedési lehetőségem, mint a fárasztó gyalogtúra. Buszra és villamosra szóló jegyem vagy bérletem nem volt, és nem feltételeztem, hogy létezik olyan marha taxis, aki pénz nélkül fuvarszámba vett volna. Azaz, miket beszélek, dehogy marha! Merthogy már annak is örültem, hogy embereket láttam, még ha taxiban vagy személyautóban elsuhanva is. 
  Pénz hiányában tehát maradt a két jó lábam. A hosszú éjszakai menetelés következtében a bal térdemben időnként égető fájdalom lüktetett, ám mindjárt helyrejöttem, amikor egyszer csak megcsapott a Duna vizének jellegzetes szaga. Utam alatt néhányszor előfordult, hogy bekapcsolt villogóval száguldó rendőrautó húzott el mellettem. Erről eszembe jutott, hogy biztonságosabb lenne a mellékutcákon, kerülővel hazafelé tartani, mielőtt igazoltatnának, és kiderülne, hogy nincs mit felmutatnom. 
  A folyót a Margit-hídnál értem el. Húsz perccel később a sziget déli csücskében húzódó

137. oldal 

homokpadon jártam. A sporttáskát húzó papírokat hosszas munkával apró darabokra téptem, és mindet beszórtam a Dunába. A pesti és budai rakpartok erős lámpáinak visszfényében egy darabig követtem a fehér fecnik útját, mígnem a vaskos hídlábnál kavargó örvényben örökre eltűnt valamennyi. A papír alapú dokumentáció elsüllyesztését a floppyk és a CD-k megsemmisítése követte. Ez utóbbi munkálatok már babrásabbnak és időigényesebbnek bizonyultak. Ám, ha lelkiismeretes munkát akartam végezni, biztosra kellett mennem. Félrevonultam egy bokrok által takart, szélvédett helyre, és a két öngyújtóm segítségével megolvasztottam az összes, vagyis mind a kilencszázhét műanyag lemezt. A külső winchestereket és pendrive-okat egy kalapácsként használt kővel széttörtem, a műanyagtörmeléket visszalapátoltam a táskába. A lenullázott adattárolókkal visszatértem a homokpad legdélibb pontjához, ahol a hasznavehetetlen lemezeket a gyors sodrású folyóba hajigáltam. 
  Mire kidobáltam magam, és kellőképpen megfájdítottam a munka dandárját végző jobb karomat, Pest felől halványszürke csíkban felderengett az ég alja. Néhány nehéz követ tettem a kiürült sporttáskába, és a maradék erőmmel azt is a habok közé vetettem. A testem elfáradt, de a lelkiismeretem tiszta volt. Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy a Klub embertelen törekvéseit keresztezzem. Pár perc pihenőt engedélyezve magamnak, ledőltem a homokba, s hogy el ne aludjak, iskolás koromból megmaradt verstöredékeket mormoltam magamban. Tíz perc elég volt, hogy fizikailag regenerálódjak. Szükségem volt a feltöltődésre, hiszen még mindig távol jártam édes otthonomtól, s ha nem akartam a Szabak pribékjeinek karjába szaladni, alaposan ki kellett lépnem. Tulajdonképpen minden az öreg portástól függött. Ha végigalussza az éjszakát, és nem kukkant be Laskó doktorhoz a megfigyelőbe, illetve ott nem fedezi fel a változásokat, akkor van esélyem a sikerre. Ellenkező esetben a fél banda a lakásomban tolong, vagy a kapu környékén elrejtőzve lesi a hazatérésemet. 
  Az idő szorításától űzve az otthonomig hátralévő táv kilencven százalékát futva, a maradékot erősen kilépve tettem meg. Megállás nélkül, keresztül a süket félhomályba burkolózott fél városon. Jó kis sportteljesítmény volt. A Bazilika háta mögül úgy bukkantam elő, hogy ne szúrjak szemet a gyér gyalogosforgalmat netán figyelemmel tartó klubos alkalmazottaknak. Mozgásommal igyekeztem egy korán munkába álló ember benyomását kelteni. Ebben segítségemre volt a székesegyház melletti park felét elfoglaló, az útépítő munkások éjjeli szállásául szolgáló két nagy méretű lakókonténer. Az egymás mellé állított szürke konténerek kiváló fedezéknek bizonyultak. A főúthoz közelebb álló oldalának dőlve figyeltem és vártam. Izgalmam egy idő után alábbszállt, mert úgy éreztem, jelenlétem nem kelt feltűnést, ránézésre akár az egyik korán ébredt építőmunkás is lehetnék. 
  Mivel a ház környékén tíz perc elteltével sem történt érdemleges, úgy döntöttem, nem vesztegetem tovább az értékes perceket, s mindent felteszek egy lapra. Az elhatározást tett követte, és feladva semleges munkás álcámat, a főutat átszelve a házunkhoz siettem. A menet közben előkeresett kulccsal gyorsan a kapun belülre kerültem. A sötét kapualjban kifújtam magamból az ismét felgyülemlett izgalmat, s mialatt a ház neszeit füleltem, a

138. oldal 

lelkemet igyekeztem megerősíteni az esetleges megpróbáltatások elviselésére. 
  A kihalt lépcsőházban lábujjhegyen osontam fel az emeletre, a kulcsot hosszas hallgatózás után illesztettem a lakásajtóm zárjába. Fokozott óvatosságomra jellemző, két percig tartott, mire magam mögött lágyan betettem az ajtót. Korábbi szorgalmam gyümölcse, hogy tudniillik egy héttel ezelőtt a lakás összes zsanérját beolajoztam, mostanra érett be igazán. Az előszoba futószőnyege tökéletesen elnyelte lépteim neszét, csak a fogasra akasztott női kabát suhogott árulkodón, ahogy a sötétben véletlenül súroltam a karommal. A csukott szobaajtó katedrálüvegén átderengő kevés világosság, mint lápi lidércfény, bizonytalanul kéklett a hajnal állott szagú mocsarában. A félhomályból egyelőre senki sem akarta rám vetni magát, de a lehetőség fennállt, s nem bántam volna, ha valami védekezésre alkalmas eszköz van a kezemben. Ám a nagy sietségben elfelejtettem gondoskodni ilyesmiről, baj esetén legfeljebb az ökleimet tudtam volna bevetni. 
  Az izzadt tenyeremben szorongatott kilincset harcra készen nyomtam le, és a pár centire nyitott ajtón belestem a behúzott függönyök miatt sejtelmes fényben játszó szobába. Pillantásom egyenesen a vetett ágyra esett. A látványtól akkorát dobbant a szívem, hogy átmenetileg fuldokolva kapkodtam levegőért. A forró éjszaka öntudatlan forgolódásaiban meggyűrődött lepedőn a hasára fordult, szétvetett tagokkal alvó Kati körvonalai bontakoztak ki, meztelen hátán és fenekén világos vékony csík és háromszögű folt jelezte a csöppnyi kétrészes fürdőruha nyomát. Az éjszakaihoz képest friss hajnali levegőn egyenletesen emelkedő-süllyedő háta nyugodt és mély alvásról tanúskodott. Ezek után bátran beljebb léptem, hiszen a gyönyörű női test eme leplezetlen kitárulkozása teljességgel kizárta az idegenek legális jelenlétét. Magamban további szép álmokat kívántam a Klub aluszékony portásának, aki, a jelek szerint, a klinika emberanyagának megfogyatkozásával összefüggésben még nem riasztott senkit. 
  Csendben hozzáfogtam a hátam mögött kushadó komód fiókjának feltúrásához. A tisztán illatozó fehérneműk között, az összehajtogatott ingeim alá tolva, pont ott, ahol lennie kellett, rátaláltam az útlevelemre. Máris a farzsebembe csúsztattam. Pénz! Egyelőre fogalmam sem volt úti célomról, akárcsak az odáig való eljutás mikéntjéről, de a kezdőlépések megtételéhez mindenképpen tőkére volt szükségem. Reméltem, hogy Kati nem verte el a tervbe vett közös nyaralásunkra gyűjtött pénzt, és valahol megtalálom az eredeti célra immár sosem fordítható összeget. Szép summáról volt szó, hiszen a Balatonra akartunk menni két hétre, annak pedig húzós ára lett volna. 
  Fájó szívvel vettem tudomásul, hogy a nő végleg leírt engem. Legalábbis erre utalt az erősödő reggeli fényben kibontakozó, degeszre tömött bőröndök halmaza. Apu szeme fénye teljesítette a feladatát, ideje volt odébb állni egy házzal. Az ablak alá állított három termetes bőrönd tetején a régi szép időkben általam vásárolt kígyóbőr válltáska trónolt. Akkor kapta ajándékba, amikor leginkább dúlt közöttünk a szerelem. Szerelmünk azonban, tekintettel a lány "eladásomban" betöltött meghatározó szerepére, egyszer s mindenkorra kivérzett. Nem tetszhalottá, halottá vált. Feltámadásról szó sem lehetett. Esztétikai értékekre fogékony pillantásom végigsimogatta az alvó teremtés formás lábait, kerek

139. oldal 

popsiját, a két karommal oly sokszor átölelt karcsú derekát, sima hátát, fénylő hajkoronáját... Csak az a hatalmas sötét folt, az ne esett volna a hűségén és a becsületén! De esett. S bár életerős férfiként kívántam a minden szépsége ellenére idegennek ható testet, a fizikai vonzalom már nem volt elegendő, hogy megbocsássam az árulást. 
  Lelkifurdalás nélkül felnyitottam a táskáját, és zsebre tettem minden benne talált papírpénzt. Beleértve a kötegekbe rendezett százdollárosokat és a közönséges nejlonzacskóba tömött ötszáz eurósokat is. Júdáspénz! Egy ellopott emberélet ára. Márpedig tolvajtól lopni nem szégyen. Katit mindenesetre megszabadítottam az erkölcstelenül szerzett pénz elköltésével járó fejfájástól, az én zsebeimet meg nem égették a bankók. 
  Hogy látogatásom hivatalos részét teljesítettem, egy kedves gesztusra még futotta az időmből. Az újból feltúrt táska aljáról előhalásztam Kati kedvenc rúzsát. Utoljára érzéki ajkain láttam ezt a vérvörös, vamp színt, de biztos voltam benne, hogy testének egyéb részén is jól mutat. Kiválóan ellenpontozza a sápadtabb részeket. Ügyelve, hogy fel ne ébresszem, egy stilizált megtört szívet rajzoltam a természet körzőjével rajzolt bal farpofára, a művet vékony réteg hajlakkal fixáltam. Természetesen halálos csöndben, a lehető legkönnyedebb kéztartással dolgoztam. Percekkel később, amikor kezemben a személyes holmijaimat, a súlyos pénzkötegeket és a tablettás dobozkát tartalmazó utazótáskával az időközben kivilágosodott utcára értem, mosolyogva gondoltam vissza a gyerekes csínyre, és arra, hogy végül is nem minden nyom nélkül léptem ki az egykor a szívemet is uraló szeretőm életéből.
  Két sarokkal odébb leintettem egy taxit, és kivitettem magam a Budapest határtáblától két kilométerre fekvő Csömörre, majd az ottani HÉV-végállomásról az első zöld vonattal visszautaztam Pestre. Közben feltűnés nélkül, de igen alaposan figyeltem, nem követnek-e illetéktelenek? A Kerepesi út egyik megállójánál leszálltam a szerelvényről, és másfél órán keresztül csatangoltam a kertvárosi környék utcáin. Ennyi idő elteltével biztos voltam benne, hogy senki sem követett. Egy hársfáktól árnyékba borult csöndes téren felébresztettem az autójában bóbiskoló sofőrt, és a taxival visszavitettem magam az Erzsébet téri buszpályaudvarhoz. 
  Olyan közel kerültem egykori otthonomhoz, hogy idelátszott a továbbra is befüggönyözött szobaablak, amely mögött jelenleg nyilván nagyobb élet zajlott, mint a hajnali látogatásom idején. Feltételezésem azonnal igazolást nyert, mert a szétlebbentett függönyszárnyak között egy sötét öltönyös alak hajolt az utca fölé. Hála jó szemeimnek, a pályaudvar épülete mellől ki tudtam venni, hogy valamit leszólt a járdán ácsorgó, hasonló öltözékű társaságnak. Ezek szerint felfedezték az eltűnésemet, és hiányoztam a fiúknak. Kósza gondolatként átvillant az agyamon, hogy mint látogatásom sajátságos tárgyi bizonyítékát, Kati megmutatta-e nekik a kipingált popsiját, vagy erről inkább mélyen hallgatott? Egy darabig még gyönyörködtem volna a túlfűtött indulatokról árulkodó épületes jelenetben, és a magam örömére szívesen belehallgattam volna a díszes társaság aligha szívélyes csevejébe, de hívott a kötelesség. Jegyemmel a kezemben felszálltam a két perc múlva induló zágrábi

140. oldal 

járatra, és helyet foglaltam az ablak melletti ülésen. Vagyont érő csomagomat a fejem feletti poggyásztartóba raktam, aztán a nem mindennapi éjjeli és reggeli eseményektől kellemesen elfáradva, ernyedten dőltem hátra a kényelmes kagylóülésben. Felőlem indulhattunk! Csak el innen. Minél messzebb, annál jobb.
  A hazámban leélt múltamat abban az értelemben lezártnak tekintettem, hogy már nem bosszantott és nem izgatott, ami velem történt. Nem bántott, hogy embernek nevezett kortársaim egy jól körülhatárolható csoportja laboratóriumi egérként kísérletezett velem. A magam módján elégtételt vettem a sérelmeimért, eddig elért eredményeiket a Duna fenekéről sem kaparják össze, a kísérletek folytatását a teljes adatállomány megsemmisülésével elfelejthetik. Merthogy abban száz százalékig biztos voltam, hogy a legfontosabb adatokat a klinikát saját otthonának tekintő, ennek megfelelően ott igen lakályosan berendezkedett Laskó doktor magánál - magának - tartotta vissza. Paranoiáját ismerve, kizártnak tartottam, hogy a floppykról és a CD-kről biztonsági másolatot készített volna, többé pedig nem lesz rá alkalma.                
  Nem fájt már annyira Kati álnok kettős játéka sem, s bár a kényszerűen lenyelt jéghideg békától még kapart a torkom, bíztam a teljes gyógyulásban. Szigorúan szakmai szempontból nézve, megbízatásának művészi tökéllyel tett eleget. Mintha vérében lett volna az árulás. A dolog apró szépséghibája, hogy közben terven felül belém szeretett. De ez az apróság láthatóan nem akadályozta, legfeljebb hátráltatta a munkájában. Az apja ezt később valószínűleg a fejére olvassa. Mindezeket volt időm a tucatnyi átszállás alatt, a pénz- és jegyváltóirodákban való sorban állások során, a pályaudvarokon töltött éjszakákon, meg persze utazás közben megrágni és megemészteni. Nehezen, de túltettem magam az élettől kapott pofonokon, mert szentül hittem a Dominika által megígért jutalomban.
  Jellemző a Katitól elvett, jogos jussomnak tekintett pénzösszeg nagyságára,hogy amikor a lisszaboni pályaudvaron leszálltam a Pest óta nem is tudom, hányadik buszról, még alig vékonyodott az elsőként megbontott dollárköteg. A többi valutához hozzá sem nyúltam. 
  Ha valaki arról kérdezett volna, mit keresek itt, a hazámtól pár ezer kilométerre hömpölygő Tejo folyó partján, a válaszom kimerült volna a bizonytalanságot kifejező vállrándításban. Nem tudtam volna megmondani, miért éppen ide vetett a Sors. Viszont vakon bíztam intuíciómban, és feltétel nélkül hallgattam Európa nyugati végeire irányító belső hang tanácsára. Amikor az építészeti remekműnek beillő buszvégállomás üvegajtaján kiléptem az előtte elterülő tágas, napsütötte térre, tisztában voltam vele, hogy nem városnézőbe érkeztem. Éreztem, hogy Lisszabon egy fontos, de köztes állomás az ismeretlenbe vezető utamon. 
  A torkolat közelében, ahol a Spanyolhon felől érkező folyó szelíden megtér a hatalmas Atlanti-óceán telhetetlen ölén, a Tejo terebélyes öböl kialakításával demonstrálja önnön erejét. Az öböl nyugati partjára települt nagyváros legizgalmasabb, legszórakoztatóbb része a Doca de Alcantara kikötői negyed. A tenger felől védett, ideális fekvésű városrész úgy nappal, mint a sötétség beállta után rendkívül nyüzsgő, minden vonatkozásban forgalmas életet bonyolít le. A városközpontból idáig tartó hosszú gyaloglás után fáradtan

141. oldal 

dobtam le magam egy rakás gazdátlan bálára. A rámpáknál várakozó, toronymagas óceánjárók jászolhoz kötött bivalyok módjára szorongtak egymás mellett, gőzkürtjeikből fájdalmas komorsággal szakadt fel a nyílt víz utáni vágyakozás sóhaja. Az öböl közepe táján révkalauz hajók vonszolták maguk után a befelé, vagy az óceánra tartó engedelmes gigászokat, közöttük tömött kirándulóhajók, elegánsan tovasuhanó jachtok és virtuskodó motorcsónakok szelték a forgalmas vizet. 
  - Élet, élet, minden mennyiségben élet! - sóhajtottam lelkesedéstől áthatva. 
  Közben cipőm orrával egy fiatalon elhalt patkányt piszkáltam a rakpart széle felé. A disszonáns jelenség csobbanva hullott a partközeli szennyes lébe, tovább bővítve a helybéli dögevők amúgy is gazdag táplálékválasztékát. Elmém az eset kapcsán már-már hajlott az élet fogalmának sokadik újraértelmezésére, de a hátam mögött felhangzó magyar szavak elterelték gondolataimat a tetem további sorsa feletti töprengésről.
  A zsúfolt járdán egy felettébb ingerült tónusban vitatkozó négytagú család ácsorgott. Arrafelé vettem az irányt. Úgy látszott, a nálam évtizeddel fiatalabb, összehasonlíthatatlanul jobban öltözött szülők valamin összekaptak városnéző sétájuk közben. Két, fogékony korban lévő fiúgyermekük tátott szájjal szürcsölte a gyakorta felreppenő kemény szavak tiltott gyümölcslevét. A magáról alaposan megfeledkezett apa és anya csak az elszántan megismételt köszönésemre csillapodott le. Egy röpke ideig melléjük csöppent marslakóként bámultak rám. Ösztönös elképedésüket lassan zavart szégyenkezés váltotta fel. Kínosan feszengtek, amiért egy anyanyelvüket értő idegen fültanúja volt goromba szavaiknak. Amikor elmondtam, hogy csak üdvözölni szerettem volna őket - magyarok volnánk, vagy mifene -, láthatóan megkönnyebbültek. Mivel a továbbiakban eszem ágában sem volt feltartani a családot, mentem volna tovább, csakhogy most már ők marasztaltak. Mondván, megtiszteltetésnek vennék, ha elfogadnám a meghívásukat, és velük ebédelnék a közeli Avenida da India egyik hangulatos kisvendéglőjében. Jó lenne fehér asztal mellett elbeszélgetni mindannyiunkat érdeklő témákról, meg mindenféléről, ahogy az az otthontól távol összefutó, egy nyelvet beszélő emberek között szokás. A számlát természetesen ők állják. Nem akartam semmi jónak elrontója lenni, beleegyeztem a közös ebédbe. Mindössze annyit kértem, ne vegyék sértésnek, de ragaszkodom a saját fogyasztásom rendezéséhez. 
  Gábor, a lobbanékony természetű családfő és felesége, Marika beleegyezett óhajomba, de mivel mégiscsak ők voltak a meghívók, nem tágítottak az italszámla kiegyenlítésétől. Ezen jót mosolyogtam magamban, hiszen fiatal korom óta megvetettem mindenféle alkoholt, s előre tudtam, hogy a családi költségvetést legfeljebb egy pohár narancslével terhelem. Miután kellőképpen körbetáncoltuk egymást, beültünk a tiszta kiskocsmába. Útban a vendéglő felé kiderült, hogy több mint tíz éve Portugáliában, Lisszabonban élnek, úgyhogy az ételrendelést nyugodt szívvel, és éhes gyomorral, a helyi ízek között járatos Gáborékra bízhattam. A gyerekek, nem sokkal az ifjú házaspár Magyarországról való szökését követően, már itt születtek. Marika említette a srácok keresztnevét, de azok olyan echte portugálul csengtek, hogy nem vettem a fáradságot a megjegyzésükre. Nem tartozott rám, hogy Gáboréknak miért kellett otthonról lopva

142. oldal 

távozniuk, és ezt ők is így gondolhatták, mivel az okokról szót sem ejtettek. 
  A finom, de sose tudjam meg, miféle összetevőkből készült ebéd alatt kialakult barátságunk örömére meghívtak a város elegáns negyedében álló, a Parque Eduardo VII-re néző, legfelső emeleti pazar lakásukba. A derűs beszélgetéssel telt délután végén éjszakára is marasztaltak. Ezúttal nem kérettem magam, és a gáláns felajánlást szívesen elfogadtam. A saját tulajdonú, ízléssel berendezett nagy méretű lakás egy vagyonba kerülhetett. A család minden tagjának külön szoba állt rendelkezésére, és akkor még nem említettem a legmodernebb hifi technikával berendezett társalgót, a közepes méretű teremnek beillő könyvtárat, a három, csillogó-villogó fürdőszobát és a barátságos vendégszobát. Ne felejtsem megemlíteni a nagyszobányi tágas erkélyt, ahol méregdrága csillagászati távcső várta a tiszta, felhőtlen éjszakák álmatlan kutatóját.
  Vendéglátóim két kocsiállást béreltek az épület alagsori teremgarázsában. A 10-es számú beállóban Gábor fekete Audija, mellette, a 9-esben Marika piros színű Mazda sportautója parkolt. Mondanom sem kell, mindkét jármű életkora bőven a garanciális időn belül volt. Mindezek, vagyis a luxuslakás és berendezése, na meg a minőségi autók, a foglalkozására nézve tervezőmérnök családfő fizetéséből vásárolva. Aha.      
  Odalent a garázsban Gábor észrevehette a kocsija láttán arcomra kiült sóvárgást, mert mialatt az Audiját csodáltam, rákérdezett, mit szólnék egy közelben megejtett körhöz? Persze, hogy benne voltam! Máris bedobtuk magunkat az ülésekre. A széles Tejon átívelő, a túlparti Almadába tartó hídon még ő vezetett, de odaát, az első útba eső parkolóban átadta a volánt, én pedig húsz perc alatt lehajtottam a negyven kilométerre fekvő Setúbalba. A város határában visszakanyarodtam, és az iménti tempót tartva, a kifogástalan hangszigetelésű kocsival nesztelenül suhantunk Lisszabon felé. A flegma eleganciával száguldó autót az éles kanyarok sem hozták ki sodrából, a széles gumiabroncsok levakarhatatlanul tapadtak a kiváló minőségű aszfalton. 
  A csúcstechnikát képviselő jármű váratlanul fantasztikus gyorsulásba kezdett, épp akkor, amikor egy nyújtott kanyar végén felbukkantak Lisszabon ezüstös felhőkarcolói. A háromsávos sztráda betonszalagja nyílegyenesen feléjük tartott. A tempóváltással szinkronban némi nyomást éreztem a gázpedált kezelő bakancsomon, s lenézve láttam, hogy a mellettem ülő Gábor átnyúló lába tapossa az enyémet. A közepes forgalomban hamarosan kétszáznegyvennel söpörtük le az elénk kerülő járműveket. Néhány mélán előttem kocogó autót csak bravúros manőverrel tudtam kikerülni, hogy aztán újra a belső sávba vágva, eszeveszett iramban robogjunk tovább. Oldalpillantásommal elkaptam a kipirult Gábor kaján vigyorát, láttam, nagyon élvezi az adrenalinszintjét egekbe tornászó veszélyes helyzeteket. Csak akkor rántotta vissza a lábát, amikor, vad tréfájára rádobva egy lapáttal, tövig nyomtam a pedált. A Tejo hídja vészes gyorsasággal közeledett, de mi még mindig háromszázzal szlalomoztunk az előlünk döbbenten szétspriccelő kocsik között. Vérbeli macsóként nagyot röhögtünk az alkalmi tréfán, de biztos voltam benne, hogy a zabszem nem fért volna el Gábor hátsójában.
  A kétszer háromsávos hídra tisztességes, alig százhúsz kilométeres sebességgel

143. oldal 

hajtottam fel, de ötszáz méterrel odébb egy későn eszmélő rendőrautó bekapcsolt villogófénye és szirénája ismét tempóváltásra kényszerített. Öt perccel később, bent Alvitoban már három járőrkocsi próbált utolérni, de mindig sikerült egérutat nyernem. Ráadásul az Audi és az üldözőink közé folyton odakeveredő, a nagy felfordulásban értetlenkedve tébláboló civil autók lehetetlenné tették a rendszámunk leolvasását. A számomra idegen utcákon Gábor avatott mitfahrerként mutatta a követendő irányt, a rend egyre inkább lemaradó őrei szemében összeszokott csapat benyomását kelthettük. Végre feltűnt a már tegnap megcsodált, kavicsos sétányokkal szabdalt, pálmákkal és virágágyásokkal tarkított nyugalmas park. Egy perccel később a távirányítós fémkapu mögött alámerültünk az alagsori garázsba. 
  Vendéglátóm most kezdett magához térni, az egymás sarkára hágó események stresszhatásától szabadulni. Az izgalom verejtékcseppjei parányi gyöngyszemekként türemkedtek elő vöröslő arcbőre kitágult pórusaiból. A felszökött vérnyomástól vérben úszó, fátyolos szemekkel bámulta az orra alá tartott, szemernyit sem rezdülő ujjaimat, és csodálkozva méregette közönyös tekintetemet. Láttam rajta, nehezen emészti meg rendíthetetlen nyugalmamat, sőt az arcomat kutatva úgy érezhette, mintha enyhén untatott és talán kicsit bosszantott volna az iménti incidens. Mivel semmi lényegeset nem árultam el neki életem korábbi, zűrös kalandjairól, joggal csodálkozott idegeskedésem teljes hiányán. Fogalma sem lehetett, a pokol milyen mélységeit jártam be, mire odáig jutottam, hogy idegszálaim teherbírása a zongorahúréval vetekedett. 
  Amikor szóhoz jutott, első kérdésével azt tudakolta, mit szólnék, ha holnaptól sofőrjévé és testőrévé fogadna? Tevékenységemet kiemelkedően magas fizetéssel honorálná. Az ajánlatot udvariasan visszautasítottam, és finoman emlékeztettem tegnapi mondataimra, miszerint rövid időt töltök Portugáliában. Egy héten belül tovább kell utaznom. Következő úti célomként Amerikát említettem, de én sem hittem igazán, hogy bármi keresnivalóm lenne az óceán túlpartján. Gábor kedveszegetten vette tudomásul a válaszomat. Mintegy vigasztalásul hagytam magam rábeszélni, hogy a másnap kezdődő nyári szabadságuk néhány napját velük töltsem a colaresi birtokukon. 
  - Nincs messze, innen ötven kilométerre fekszik. Autóval háromnegyed órás út. Remek hely. Ha szeretsz szörfözni, ott a helyed! Elsőosztályú hullámok garantálva. A parton bámulatos testű nők fetrengenek, az olcsó bodegákban fantasztikus kajákat sütnek. Mi kell még? - sorolta egy szuszra kedvenc nyaralóhelyének erényeit.
  És hozzáfűzött még valamit, amivel végképp megfogott. 
  - Ha kedved tartja, reggeltő estig gyönyörködhetsz a végtelen óceánban. Nem fogunk zavarni, nem akarunk a nyakadon ülni. Ja, igen! Pár kilométerre ott van Cabo da Roca, Európa legnyugatibb csücske. Ha oda kiállsz, az egész kontinenst magad mögött tudhatod. Felemelő érzés. Mint a közép-európai zavarosból idáig sodródott földim, biztosan értékelni fogod. 
  Másnap reggel elindultunk, de az autóval nem nyugatra, ahogy feltételeztem, hanem délre, a Tejo-parti jachtkikötő felé vettük az irányt. Mint hamarosan kiderült, itt, az óceánjárók

144. oldal 

dokkjai közelében horgonyzott Gábor húsz személy befogadására alkalmas hajója. Ezzel szándékoztunk Colaresig felmenni. A lendületes vonalvezetésű, másfél évtizeddel korábban készült jármű láttán több mint gyanússá vált az bizonyos a mérnöki állás. Létezik, hogy ennyire jól fizetne? Még akkor is, ha, mint Gábor elárulta, használtan vette egy tavaly csődbe ment barátjától. 
  Az Audit egy helybéli ismerőse kertjébe állítva hagytuk, azzal, hogy másnap utánunk hozzák. A furgonnyi holmit átpakoltuk a hajóra, és a felfogadott kapitány jelt adott az indulásra. Még meg sem emésztettem az újabb, jelentős értéket képviselő vagyontárgy létét, amikor a folyó óceáni torkolata felé közeledve Marika futólag említést tett a másik, jóval elhasználtabb, felújításra váró hajójukról. A colaresi kikötőben tartják, és jelen állapotában csak partközeli utakra használják. Nagyot nyeltem, és nem szóltam semmit. Ez már sok volt a jóból. A nagyobbik gyerek szolgálatkészen elszaladt egy pohár hűtött narancsléért. Mosolyogva nyújtotta át, azt hitte, a szomjúságtól nyeltem akkorát. 
  Sorra magunk mögött hagytuk Lisszabon elővárosait, a Tejo jobb partján egybeépült Belémet, Pedroucost és Algést, aztán egyszer csak kiértünk a torkolatból, és egy vonalban hajóztunk Estoril fehér kockaházaival. A hátralévő távot kényelmesen, egy óra alatt letudtuk. A délelőtt vége felé járva megkerültük a Cabo da Roca-t, majd kisvártatva felbukkant Colares kikötője. 
  Ám az út utolsó negyede nem volt annyira sima, mint a kegyelmes kedvében talált óceán felszíne. Ahogy közeledtünk szeretett birtokához, Gáborral egyre kevésbé lehetett bírni. Magával cipelt a hajó orrába, ahol belém karolva zuhatag módjára dőltek belőle a portugállal elegy magyar szavak. Olyan lelkesen magyarázott, hogy néha három mondatba is belefogott, de egyiknek sem ért a végére, mert eszébe jutott egy ezeknél még lényegesebb közlendő. Igyekezvén megosztani ismereteit, a part felé mutogatva belekezdett egy-egy különleges formájú sziklatömb történetébe, hogy melyik kalóz mikor szenvedett itt hajótörést, ki és miért vetette le magát a kőkereszttel koronázott csúcsról, és hasonlók. Majd mint egy született latin, teljesen bepörögve dicsérte a sekély öblök polipban, rákban és kagylóban gazdag vizeit, észre sem véve, hogy húsz centiről harsogja a fülembe azt, amit a kilométerre eső parton napfürdőzők is tisztán hallanak. Marika a háttérből anyás szeretettel, mosolyogva figyelte férje ámokfutását. 
  Gábor pörgött és pörgött, mint akit le sem lehet lőni. Zúgott a fejem a rengeteg rám zúdított információtól, a tucatszám félbemaradt történettől. Túlfűtött lelkesedése az Istennek sem akart lankadni. Kezdtem kacérkodni a gondolattal, hogy vízbe vetem magam, és kiúszom a partra. De szorosan belém karolva ott tartott, kapaszkodott a környezetében található egyetlen emberbe, akinek eddig nem volt szerencséje e csodálatos monológhoz. Egyre türelmetlenebbül fürkésztem a távolt, hol a fenében van már az a nyavalyás kikötő? Mikor végre előkeveredett a Cabo da Roca takarásából, a szóáradat olyan hirtelen maradt abba, hogy fejemet rosszullétre gyanakodva kaptam a bedugult zajforrás felé. Megdöbbenve láttam, hogy barátomat nem szívgörcs, csak sírógörcs kapta el, jobban meg volt illetődve, mintha az óhazát látta volna viszont. Viszont végre elengedett. De csak azért,

145. oldal 

hogy jó adag színpadiasságot sem nélkülöző, amolyan "a mostoha sors csapásai alatt megtört férfi" stílusú léptekkel a korláthoz vonszolja magát, és egy rossz ripacs pózában, feldúltságával magára maradtan kémlelje a közeli távolt. 
  Mellébotorkáltam, és öklendezést imitálva úgy tettem, mint aki az émelyítő színjáték láttán mindjárt lehányja a fedélzetet. Én is szenvedőre vettem a figurát, és a meglepődött Gábor fél vállára borulva, meg-megrázkódó testtel hangos zokogásban törtem ki, miközben jobb lábfejemmel a bal sípcsontomat vakartam. A marháskodást nem sokáig bírtuk ki röhögés nélkül, őszinte jókedvünkben egymás hátát csapkodtuk, vidámságunk pillanatok alatt átragadt a hajó többi utasára is. A két fiúgyermeknek annyira tetszett a jelenet, hogy a kikötés idejére sem voltak képesek abbahagyni a nevetést. A kötelet rögzítő kikötői alkalmazott majdnem lekent nekik egy maflást, mert azt hitte, a kölykök rajta mulatnak.
  Az én felhőtlen jókedvemnek meg abban a pillanatban lett vége, amikor a nevetéstől könnyes arcú Gábor egyszer csak előreintett a fejével, és a tőlünk tíz méterre himbálózó kopott bárkára utalva megjegyezte, hogy az ott a másik hajója. A Lucia volt.
  Nem tudom, mennyi ideig szoríthattam a fehérre festett korlátot, de az arcomba hajoló, aggódó tekintetekből következtetve sokáig nem voltam magamnál. Ahogy begörcsölt elmémről a múló másodpercek fokozatosan lefújták a bódulat fátylát, úgy kezdtek értelmet nyerni a szemem által közvetített képek. Az egymás mellé kötött hajók közé szorult víz felszínén elmosódott, széles mosolyra húzódott szájak, nevető szemek úszkáltak rendetlen összevisszaságban, majd odavetett pénzérmeként, billegve süllyedtek a mélybe, aztán mosolytalanul újra felbukkantak. Mire mindegyikük gazdára lelt egy-egy ismerős arcon, én is rátaláltam a valóság elveszített fonalára. 
  Marika hideg vízbe mártott szivaccsal törölgette az arcomat, Gábor a vérkeringésemet serkentve a vállizmaimat masszírozta. A talán pincérnek készülő nagyobbik gyerek megint narancslével próbálkozott, a kisebbik szótlan önmagát adta. A csapatmunkába még a meg nem mondtam volna, honnan ismerős arcvonású, simára borotvált állú, napszemüveges kapitány is beszállt, és egy delfines mintájú törölközővel legyezett. Úgy viselték gondomat, mint a szorító sarkában szédelgő ökölvívónak. Úgy is éreztem magam, mint akire rászámoltak. Segítőkész kezek nyúltak izzadt hónom alá, hogy letámogassanak a mólóra, de a szeretetteljes gondoskodástól tényleg jobban érezve magamat, köszönettel hárítottam el a továbbiakat. Mindenkit megnyugtattam, hogy valószínűleg jelentéktelen napszúrásról van szó, és bár némileg rezgő inakkal, de magamtól szálltam le a hajóról. 
  A Luciára rá sem mertem pillantani, nehogy megint rosszul legyek a felkavaró emlékektől. Ahogy elsőre megláttam, kétségem sem maradt afelől, hogy ez az a hajó, amelyiket Amalfiban előszeretettel használtam, és búcsú napján a nyílt tengerre kormányozva "szabadságoltam". Már csak azért sem akarózott a hajóra néznem, mert elmém az őrület határán táncolt, mihelyst belegondoltam a végleg magam mögött hitt, mesterségesen előállított másik és a valós idejű, kézzelfogható világ közötti átjáró esetleges létezésébe. Sejtettem, hogy az összeköttetés feletti elmélyültebb töprengés olyan sötét, mély örvénybe ránthat, amelynek fojtogató sodrásából kizárólag a zárt osztály párnázott falú szigetére lehet

146. oldal 

kivergődni. Mivel a fenti lehetőséget szívesen kihagytam volna, nem tehettem mást, zokszó nélkül tudomásul vettem a kész helyzetet. Mindazonáltal reméltem, hogy a hajó érthetetlen e világi felbukkanása nem marad örökre titok. 
  A nap hátralévő részét az árnyas narancsligetekkel és illatozó olajfákkal kísért sétányok szemrevételezésével töltöttem. A gondos házigazdaként mindenhová elkísérő Gáboron és Marikán eleinte érződött a délelőtti incidens feszültsége, ha kisebb gödörbe lépve megbicsaklott a térdem, rögtön négy kéz kapott utánam. Késő délutánra ők is megnyugodtak, a kellemetlen történetnek nem lett folytatása, és az alkony viszonylagos hűvösében az óceánra néző domboldal lugasa alá húzódva szórakoztató adomázással múlattuk az időt. Estére megérkezett a kocsi Lisszabonból. A káprázatosan szép autó méltóságteljesen suhant a kovácsoltvas kaputól a garázsig vezető, gyöngykaviccsal felszórt belső úton. 
  A tengeri halfélékből és homárból varázsolt, gyertyafényes vacsorát a háromfős személyzet a mór stílusú, kétszintes épület teraszán szervírozta. A bódító illatú délszaki virágkompozícióval díszített asztal körül öten, három felnőtt és két gyerek, láttunk neki az étkezésnek. A kapitány a szívének kedves szakácsnő társaságában már korábban elköltötte estebédjét. 
  Vacsora után Marika és a fiúk elvonultak esti fürdőzéshez átöltözni a kisebb palotának beillő ház valamelyik szobájába. Percek múltán gumimatracokkal felszerelkezve tűntek elő, és a személyzet egy hölgytagja kíséretében nekivágtak a partra vezető, kivilágított lépcsősornak. Gáborral magunkra maradtunk. Csendben bámultuk a nyugati horizont színpompás alkonyi produkcióját, közben elgondolkozva szívtuk húszcentis havannáinkat. A külső szemlélő azonnal észrevette volna, hogy figyelmünket nem a természet bravúrja kötötte le, az eszünk máshol járt. Hogy Gábor min elmélkedett, üzleten, nőkön, vagy valami máson, nem tudhattam. Az én gondolataim viszont a birtok fái által takart kikötőben jártak, érthető módon sehogy sem tudtak elszakadni a hamvasságából mértékkel veszített Luciától.
  A félig sem elszívott szivar parazsát körmömmel a hamutartóba piszkáltam, és a közös hallgatást megtörve, párnázott székemet Gábor felé fordítottam. Ezzel is szerettem volna hangsúlyozni kérdésem jelentőségét. Mikor aztán rám nézett, kertelés nélkül rákérdeztem, hogyan került hozzá a Lucia? Merthogy kívül-belül ismerem a járgányt, korábban gyakran vezettem. És az, hogy olyan messziről - nem árultam el, honnan - keveredett ide, éppen akkor, amikor életemben először erre járok, ráadásul a jelenlegi tulajdonosa vezet el hozzá, ez azért kicsit sok a véletlenből. Mit szól hozzá? Kérdésem telitalálat volt. Arcából, mint felfordított üvegből a vörösbor, kifutott a vér, szürkészöldre váltó bőrén bántóan ütött ki az eddig alig észrevehető borosta. Kétségkívül megleptem. Nem tudta, mit tudhatok a reagálásából következően nem egészen tiszta ügyletről. Vagy valami másról. Én viszont azon lepődtem meg, hogy szándékom ellenére ennyire megijesztettem. Mit bántam volna, ha lopta vagy kártyán nyerte volna, de úgy látszott, ennél komolyabb baj húzódik a háttérben.

147. oldal 

  Nem kerülhette ki az őszinte választ, de úgy tűnt, nem is bánja, ha gyónhat. Arcára fokozatosan visszatért az egészséges pír, az egész emberről lesírt a megkönnyebbülés. Ezek után kezdtem komolyan aggódni, hogy mit fogok hallani. Lelki támaszként a konyakos pohárért nyúlt, aztán, hogy leküldött egy deci töményt, ő is elnyomta a szivarját, és némi torokköszörülés után belefogott a magyarázkodásba.
  - Tudod, hiába voltam biztos benne, hogy egyszer majd felteszed, készületlenül ért a kérdés - tárta szét a karjait. - Pedig a tükör előtt vettem néhány magánórát hazudozásból. Igyekeztem begyakorolni, hogy hitelesnek látsszék, amit mondok. Nem megy. Ha hiszed, ha nem, nem visz rá a lélek - folytatta egyre jobban belemelegedve.
  Meghúzta a nyakon ragadott konyakosüveget, és a gyorsan ható alkohol bátorítása mellett hihetetlenül érdekes történetbe kezdett.
  - Tavaly ilyenkor, nyáron, amikor kis családommal három, gyötrelmes melóval töltött év után végre megengedhettünk magunknak két hét pihenést Szardínián, még senki sem voltam. Örültünk, hogy össze tudtuk gyűjteni a nyaraláshoz szükséges összeget, boldogok voltunk, hogy az öreg Seatunk nem térdelt le Barcelonáig. Onnan indult a komp Cagliariba. Végül is, gond nélkül megérkeztünk, és hogy az elkerülhetetlen vásárlások idején spóroljunk a benzinen, a város közelében kerestünk kempinget. Persze azt is olcsót. Távol a portugál hétköznapoktól, a sziget keleti partjának legeldugottabb kempingjében megkezdtük átlag családhoz illő, visszafogott vakációnkat. 
  Beszédét megszakítva, ismét szájára vette a konyakosüveget. 
  - Nem ismerem az anyagi és a családi körülményeidet, nem tartozik rám. De hidd el nekem, mint a gyerekeit tiszta szívből szerető apának és a feleségét imádó férjnek, rettenetes érzés, ha nemet kell mondanod szeretteid terven felüli kívánságaira. Ha nincs pénzed két-két gombóc fagyira a fiaidnak, mert aznap már elnyalogatták az erre szánt összeget. Vagy ha a szerelemre csábító, illatos estében nem viheted el imádott asszonyodat egy egyszerű, de meghitt hangulatú vacsorára. Marad a melegített konzerv. Meg ami vele jár. Pihenni mentünk Olaszországba, de egy hét elteltével ugyanolyan feszült és kedvetlen voltam, mint otthon. 
  - Erre könnyen mondod - nézett rám jelentőségteljesen, pedig meg se szólaltam-, hogy vittem volna több pénzt! Kézenfekvő megoldás. Csakhogy a nagyobb összeg további egy év robot árán jött volna össze, és a sok munka miatt már úgy is vészfelhők gyülekeztek házasságom kezdetben felhőtlen egén. Szóval, muszáj volt szűkös anyagiakkal belevágni a nyaralásba, különben a nagy egyhangúságban és kilátástalanságban megettük volna egymást Marikával. 
  A konyakra ráunt házigazdám újabb szivarral babrált. Kínált engem is, de nem kértem. Története következő fejezetére vártam.
  - Tehát, mint említettem, lement a szabadság fele, és egyre jobban idegesített a gondolat, hogy a rohadt pénzhiány miatt a tervezettnél korábban kell hazaindulnunk. Az egyik hajnalban lesétáltam a partra, hogy frissítő fürdővel kiússzam magamból a nyugtalan álmaim keltette fáradtságot. Combtőig gázoltam a tengerbe, a hideg víztől torkomig

148. oldal 

szaladtak a heréim. Percekig dideregve álltam, nem vitt rá a lélek az úszásra. Eközben feltűnt, hogy odébb, a parti szikláknak támaszkodva egy különös figura figyeli próbálkozásomat. Gyűrött, fakult ruhájában nem volt valami bizalomgerjesztő látvány. A szeme fokozottan fényérzékeny lehetett, mert bár a Nap még nem bukkant fel a látóhatáron, máris feltette a napszemüvegét. Abban biztos voltam, hogy nem akar kirabolni, leütni vagy ilyesmi. Egyrészt mit lehet elrabolni egy fürdőgatyás embertől, de ha mégis a gatyára fáj a foga, utánam kell jönnie a tengerbe, a víz érintése pedig biztosan fizikai fájdalmat váltott volna ki a koszlott alakból. Kihívóan kitartó bámulásával viszont elérte, amire addig képtelen voltam elszánni magam, és egy csukafejessel indítva vad tempózásba kezdtem.
  Most már jöhetett a szivar. Lecsippentettem a végét, és rágyújtottam. Gábor udvariasan kivárta, míg istenigazából füstölni kezdett, s csak ezután csapott kulcsfontosságú történetének húrjai közé.     
  - Mozgásban lévő testem hamar hozzászokott a víz hőmérsékletéhez, ötven méter után már nem éreztem hidegnek. Apait-anyait beleadva, valamennyi gondomat, bánatomat a parton felejtve, háromnegyed órán keresztül úsztam egyre beljebb, kifulladásig. Én ökör! Mire felnéztem, a kempingünk felett tornyosuló jó öreg Monte Arbu a maga ezer méteres magasságával hitvány kis dombnak látszott. De legalább látszott. Nem úgy, mint a megbolondult időérzékem szerint nem sokkal korábban mögöttem hagyott part. Bajban voltam. A baj komolyságához kétség nem fért, azt a távot képtelen lettem volna visszafelé is megtenni. Két karomat és lábamat húzta-vonta lefelé a tenger, maradék erőmet felemésztette a nyílt vízi  hullámzással való szüntelen birkózás. A fejem többet volt víz alatt, mint felett, a kegyetlen kitartással támadó hullámok percről percre magasabbnak tűntek. Mondják, közvetlenül halála előtt mindenkiben lepereg élete megvágott, rövidített moziváltozata. Ezen, ott és akkor, én is átestem. Már emeltem a lábam, hogy fiatalos lendülettel bevágódjak a vén Kharon ladikjába, amikor dübörgő égzengés kíséretében egy eres kéz nyúlt le a mennyekből, és a hajamnál fogva visszahúzott az éltető levegőre és fényre. 
  A fájdalomra tértem magamhoz, arra, hogy valami satuszerűség keményen szorítja a bokáimat. Kábultból csodálkozóra eszmélt szemeim előtt tótágast állt a le-föl emelkedő világ, melyet ez esetben egy ütemesen ringatózó hajó fedélzete, meg két koszos, olajfoltos nadrágszár jelentett. Az érthetetlen helyzet nem sokáig tartott, mert a fedélzeti padlón nagyot nyekkenve végképp észhez tértem. Ahogy felültem, gazdája lett a lábaknak, méghozzá annak az átlagos testi felépítésű férfinek a személyében, akiről egy órával előbb minden földi rosszat feltételeztem. Csodálkozva bámultam fel rá, pontosabban a sötét napszemüvegére. Megkérdeztem, hogy csak nem ő tartott bokáimnál fogva a levegőben? Válasz helyett halványan elmosolyodott, és akár egy zsák libatollat, erőlködés nélkül álló helyzetbe rántott. Nem látszott a palin, de bivalyerős volt. Megköszöntem, hogy megmentette az életemet, és ennyire a gondomat viseli. Biztosítottam afelől, hogy az első lehetséges alkalmat megragadom végtelen hálám méltó kifejezésére, de ha feltarthatom

149. oldal 

még egy kicsit, megkérném, vigyen vissza a biztonságos szárazföldre. Szó nélkül sarkon fordult, és a part felé kormányozta a hajót. Tíz perc múlva a kempinghez legközelebbi falu, Geremeas kikötőjében voltunk. Megint valami hálálkodásfélébe kezdtem volna, de emberem leintett. Legalább a címét adja meg, kérleltem, képességeimhez mérten hadd fejezzem ki anyagiakban, mennyire a lekötelezettje vagyok. Erre végképp nem reagált, ellenben félig-meddig barátságosan visszanyomott a tat kemény fapadjára. 
  Helyet foglalt mellettem, és levette a napszemüvegét. Tekintetemet ösztönös mozdulattal elkaptam róla, mert a jobb szeme helyét csúnyán összevarrt seb foglalta el. A hátam beleborsózott a gondolatba, micsoda szörnyű fájdalommal járhatott fél szeme világának elvesztése. Ő viszont, cseppet sem zavartatva magát reakciómtól, megtörölte összemaszatolódott szemüvegét, aztán kimért mozdulattal visszatette előbbi helyére. Elálló, kacskán összeforrt gyűrűsujján látszott, hogy valamikor az is fájdalmas sérülést szenvedett. Amikor megszólalt, azt hittem, rosszul értem a szavait.
  - Tartozik nekem egy élettel - közölte érzelemmentes hangon, és rám emelte elrejtett tekintetét.
  - Ezt hogy érti? - kérdeztem értetlenkedve. 
   Az első gondolatom az volt, hogy a saját életemmel tartozom neki, azaz valami önfeláldozást vár tőlem. Ha ezért mentett meg, hogy aztán miatta haljak hősi halált, akkor rossz helyen kopogtatott. Ezt meg is mondtam neki.
  - Félreértett - sóhajtott fel, és közelebb húzódott.
  - Akkor, ha szabad kérnem, fogalmazzon világosabban. És ne hozza rám a szívbajt - húzódtam pár centivel odébb.
  - Ne szórakozz, öcsi - tért át ingerülten a tegezésre -, különben visszaviszlek és vízbe hajítalak! De előbb összekötözöm a kezeidet, és vasmacskát erősítek a lábadra. Minden meg lesz bocsátva, ha kihozod a partra.
  Összehúztam magam, mert ez már életveszélyes fenyegetésnek hangzott.
  - Na, szóval - folytatta, miután látta, hogy rendesen rám ijesztett -, figyelj barátocskám, mert érdekes dolgokat fogsz hallani. Mindjárt az elején tisztázzunk valamit. 
  Megigazította a szemüvegét.
  - Két lehetőség áll előtted. Egy: megteszed, amire kérlek, és Krőzusként élhetsz életed végéig. Kettő: megtagadod a közreműködést, és tíz percen belül szegényen halsz meg. 
  Jeleztem, hogy az első eset érdekelne. Barátságosan rám vigyorgott, és megpaskolta az arcomat. Tisztára hülye gyereknek éreztem magam mellette.
  - Nem is vagy te olyan hülye gyerek - mondta, mintha olvasott volna a gondolataimban. - S gondoskodom róla, hogy még okosabb légy. Szóval, következő az ábra.
  Gábor szenvedő képpel elnyomta a szivarját. Az órájára pillantott, aztán észbe kapott, hogy ezt mégsem a vendége előtt kellett volna. Hősiesen legyűrt egy ásítást, már nagyon szeretett volna ágyba bújni. A konyak megtette hatását. De még be kellett fejeznie a történetét.
  - Napszemüveges életmentőm az alattunk ringatózó bárkára mutatva közönyös hangon

150. oldal 

közölte, hogy az mostantól fogva az enyém. Az adás-vételt igazoló papírokat, valamint az üzemben tartáshoz szükséges dokumentumokat a kormányosfülkében találom. A zsebéből kivett egy nevemre kiállított nemzetközi vizijártassági igazolványt, és átnyújtotta. Aztán mondott egy akkora összeget, dollárban, amit most inkább nem ismételnék meg, de amitől légszomjam támadt, és egy csapásra feltétlen hívévé váltam. Kiokosított, hogy ezt a bődületes vagyont, amelynek alapját, tegyük fel, lóversenyen fogom nyerni, később valakik megfelelő összeggel megfejelik. Hogy senki se piszkálhasson az eredetére vonatkozó kényelmetlen kérdésekkel, tőzsdei tranzakciók fedezete alatt legálissá teszik, aztán a kinyomozhatatlan módon felszaporodott pénzt arra használom, amire akarom. A hitelesség kedvéért szükségem lesz egy jól fizető látszatállásra, ezt majd ők lepapírozzák. És valóban meg kell tanulnom hajót vezetni. Az öreg bárkával egyébként semmi más kapcsolatom nem lesz, minthogy hivatalosan a tulajdonomat képezi, egyébként a colaresi kikötőben fog állomásozni. Az odaszállítása miatt ne fájjon a fejem, azt is ők intézik. 
  Az élvezetes elbeszélést eddig is kitüntetett figyelemmel hallgattam, de amikor Gábor felemelt mutatóujjal jelezte, hogy most jön a lényegek lényege, végképp csupa fül lettem.
  - Ellenben - fogott hozzá barátom az utolsó bekezdéshez -, körülbelül egy év múlva, nyár derekán egy magyar fiatalember tűnik fel a környezetemben. Ez vagy te. Lisszabonban vagy másutt futunk össze, mindegy, a lényeg, hogy ne engedjem el magam mellől. Irányítsam úgy az eseményeket, hogy velem jöjjön Colaresbe, és feltétlenül meglássa a hajót. A Luciát. Nos, ez a mai napon megtörtént. Lehetetlen volt nem észrevennem, milyen hatással volt rád a találkozás. Természetesen nem vettem be a napszúrásról szóló történetet. Ami az idegen férfi további utasításait illeti, ilyenek nincsenek. Tavaly nyáron összesen ennyi feladatra kaptam megbízást, azóta pedig, esküszöm, nem láttam a pasast, nem is hallottam róla - fejezte be Gábor, és mereven állta fürkésző tekintetemet.
  Szép, kerek történetet hallottam, mégsem hittem az egészből egy szót sem. Ennek azonban nem adtam tanújelét, sőt úgy tettem, mint aki mélyen elgondolkozik a hallottakon. Szörnyű gyanúm támadt, de igyekeztem visszafogottan verejtékezni. Még nem voltam egészen biztos feltételezésem megalapozottságában, egyvalaminek utána kellett néznem. Mégpedig most, azonnal. Elnézést kérve az újabb szivarra gyújtó házigazdámtól, a sürgető természetre tett kedélyeskedő, banális utalással sürgősen kivontam magam Gábor látószögéből. Kettesével szedtem a lépcsőket, hogy mielőbb a vendégszobába érjek. Feltéptem a szekrényajtót, a viharvert utazótáska tartalmát a szőnyegre borítottam. Az ingek, alsónadrágok és zoknik unalmas halmazán hosszú pengéjű, összecsukott bicskám trónolt. Ívelt, bordó nyelével mutatós darab volt, de nem ezért jöttem. Kapkodva túrtam a rakásba, tenyerem élével mindjárt ki is ütve onnan a keresett tárgyat. Kezembe kapva az elgurult fémdobozkát, sebesen elrebegtem egy imát. Nem jött be. A remélt négy tabletta helyett csak hármat találtam benne.
  Megrendülten álltam a felfedezés előtt, miszerint a Szabak keze ide is elért. Ráadásul előbb tudták, hová tartok, mint jómagam. Ez azt jelenti, hogy mindenképp tovább kell menekülnöm. Szinte csodálkoztam, hogy még életben vagyok. A háttérben természetesen

151. oldal 

ki másét, mint Laskó doktor bosszúját sejtettem. "Odaát" nyilván kiejtettem a dobozból egy tablettát. Valószínűleg akkor, amikor kiszálltam a Mazdából. Vagy még az autóban, miközben azzal ijesztgettem, hogy azonnal és szó nélkül ott hagyom. Az esetnek egyetlen logikus magyarázata volt: a kötelékeitől szabadult doki megtalálta a figyelmetlenségem miatt elveszített csodaszert, bevette, és azon frissiben utánam eredt. Most is a közelben kell lennie. Nem hagyná ki, hogy lássa, amint a haverjai elkapnak. Azért meg nyilván fizetne, ha ő tehetné.
  A dobozt és a bicskát zsebre vágtam, majd átmentem a fürdőszobába. A megeresztett csap jéghideg vizével alaposan megmostam zsibbadt arcomat, csorgattam belőle a tarkómra is. Száraz törülközővel addig dörzsöltem a kellemetlen felfedezés hatására hamuszürkére vált képemet, amíg vissza nem nyerte természetes színét. Néhány perc eltelt, mire összekaptam magam, és feljavított formában visszatérhettem a teraszra. 
  Gábor, kényelmesen kinyújtott lábakkal, még mindig az óceán felé fordított karosszékében ült. Úgy látszott, a távollétemben elnyomta a buzgóság. Hiába, a tengeri utazás fáradalma, a jó levegő, a laktató vacsorától teli gyomor, meg a jó néhány korty konyak megtette a magáét. Csutkáig égett szivarja a kristály hamutartóban füstölgött. 
  Még nem értem az emeletről a teraszra vezető lépcsősor aljába, mikor az óceán addig sötétségbe vesző peremét egy másodpercre zöldes fényű tompa villanás világította be. Ez mindjárt megállított, mert az emlékek ködszűrőjén át felrémlett, hogy egyszer már találkoztam ehhez hasonló jelenséggel. De hol, mikor? A megoldás nem akart beugrani, de biztos voltam benne, hogy régen történt, és akkor nagy fontossággal bírt, mert a sorsomat jó irányba terelte. De nem kellett sokáig törni a fejem, mert az emlékek felrepedt burkán egymás után kiforduló látomástöredékek egy gyönyörű női arcot megjelenítve álltak össze egységes képpé. 
  "Dominika? Dominika célhoz ért, és most, ahogy ígérte, nekem jelez?" 
  Remény keltette borzongás szaladt át felforrósodott bőrömön. A messzeség kettős villanással válaszolt. Jó nyomon jártam! Ez kitűnt abból is, hogy a fizika törvényeinek ellentmondó fényjelenség sem a kert fáinak, sem a lugasnak, sem a rácsos korlátnak, de még Gábor egyre lejjebb csúszó testének sem vetett árnyékot, egyedül az én sziluettemet jelenítette meg a mögöttes falszakaszon. Indulok hozzád, Dominika! Csak még egyszer Gábor szemébe akarok nézni, közölni vele, hogy engem többé nem lát, fújhatja a felhajtásomért járó pénzét. A szemébe nevetve elmondani, hogy hátat fordítok nemcsak neki, a Szabak zsoldjába állt zugalkalmazottnak, de a pusztulásra érett Európának, meg a helyrehozhatatlanul elrontott világnak is. Elhajózom oda, ahol senki sem bánt, senki sem üldöz, ahol a jótékony felejtés az e világi keserűség utolsó cseppjét is felszárítja. Ahol az örök szerelemmel szerető Dominika vár. Ez utóbbit gondolatot megtartottam volna magamnak, eltűnésem legfontosabb okát semmiképp sem akartam Gábor orrára kötni.
  A lusta gazemberhez léptem, és ébresztésképpen erősen megráztam a vállát. 
  - Ne aludj, ébresztő!
  Mintha olvadt vajjal kenték volna be a székét, lépre csalóm egyetlen lendülettel csusszant

152. oldal 

a terasz puha szőnyegére, és már fel sem kelt többé. Hasára fordulva, oldalra csavarodott nyakkal feküdt mozdulatlanul. Amikor hajánál fogva megemeltem a fejét, élettelen szemeiben a percekkel előbb elszállt személyiség hűlt fészkére láttam rá. Már nem volt senki. Felnyírt tarkójából egy vékony és hosszú gerinccsapoló tű műanyag vége állt ki, az ék alakú fémhegy az ádámcsutka mellett bújt elő a nyaki bőr alól. 
  Ezt hideg precizitással megölték, amíg az emeleten voltam! A steril, vértelen akcióhoz egy szakorvos vagy kórboncnok anatómiai ismerete szükségeltetett. Ezenkívül az áldozat és gyilkosa ismerték egymást, máskülönben utóbbi nem kerülhetett volna Gábor háta mögé. Szerencsétlen flótás, egy szempillantás alatt elvesztette mindenét.
  Az egymást szünet nélkül követő, szakadatlan villanások zöldes fénye, mintegy menekülésre ösztönözve, nyugtalanítóan vibrált a kézfejemen. El erről a helyről! Ami itt zajlik, annak a fele sem tréfa. Itt már gyilkolnak, nyomás, amíg nem késő! Hogy ne maradjon utánam tárgyi nyom, visszaszaladtam az emeleten hagyott táskámért, majd a már megállás nélkül vibráló horizont fényétől kísérve lélekszakadva rohantam a kikötőbe. 
  A tenger felőli kiskapuhoz pont időben értem ahhoz, hogy az esti strandolásból a gyerekeivel és a kísérővel visszatérő Marikát az árnyékos kőfal mögé rejtőzve elkerüljem. A széles parti korzón andalgó párok és a meghitt csevegésbe merült családok közé érve lassítanom kellett a tempómon. Önuralmat erőltettem magamra, és görcsös igyekezettel próbáltam egy átutazóban lévő, bámész külföldi benyomását kelteni. Az ég alja fáradhatatlanul villogott, s miután rajtam kívül senki sem ügyelt a néma égiháborúra, kétséget kizáróan egyedül nekem szólt, csakis én láthattam. 
  Kényszerű sétám alatt végig attól féltem, hogy egyszer csak felharsan mögöttem a csendőrök sípja, tudatván, hogy valaki felfedezte a hullát, és mint legvalószínűbb elkövetőt, a teljes állomány engem keres. Ha pedig ez a levegőben lógó lehetőség bekövetkezik, lezárják a kikötőt, és elkapnak, mielőtt elérném egyetlen menekülési lehetőségemet, a hajót. Különben, emlékezetem szerint jó helyen jártam, mert itt, a kikötő hátsó traktusában lévő mólónál hagytuk a járművet. A központtól távoli, kihalt környéken alig találkoztam emberrel, a csillagfényes csöndet csak a móló két oldalán kikötött csónakokat és kishajókat ringató apró hullámok csobbanásai zavarták meg. A sok, nagyjából azonos méretű jármű között nehezen akadtam rá Gábor hajójára. A sor legvégén, a szememben legendává nemesült Lucia szomszédságában várakozott. Körbenéztem, de száz méteres körzeten belül egy teremtett lélek sem járt arra. Táskámat a hajó korlátja mögé hajítottam, eloldoztam a köteleket, és a fedélzetre ugrottam. 
  Mialatt fürgén tevékenykedtem, nem győztem csodálkozni a környék nyugalmán. Húsz perce láttam a fürdőzésből hazatérő Marikáékat, és egyelőre nyoma sem volt bármiféle riadalomnak. Most például büntetlenül babrálhattam a gyújtáskábelek között, rövidre zárásukkal igyekezvén beindítani a motort. Gyakorlott mozdulataimat siker koronázta, és a suttogva dohogó motornak gázt adva, lassan kifaroltam a Lucia mögül. Szabaddá vált előttem a pálya, és a néma villanások vezérfénye mellett óvatosan kilopakodtam a hullámtörők karéjába fogott öbölből. Egy figyelmeztető szándékkal felidéződő emlék

153. oldal 

hatására ellenőriztem az üzemanyag szintjelzőjét. Több mint háromnegyedet jelzett.
  Ahogy távolodtam a parti lámpák fénye alatt nyüzsgő tömegtől, illetve magától a szárazföldtől, belém döbbent a felismerés, hogy jó eséllyel soha többé nem látom viszont ezt a kissé megvetett, hamis emberekkel teli átkozott földet. De mégis, akkor mi fájt annyira? Nem akartam elérzékenyülni, mégsem sikerült kivonnom magam az örökre szóló búcsú nyomasztó hatása alól. Szorosabban markoltam a kormánykereket, a gázkart feljebb toltam. A hajó engedelmesen megugrott. A végtelen horizont egyre küldte a jeleket.
  Öt órája álltam rendületlenül a kormány mögött, szemeim időnként lecsukódtak a kialvatlanságtól. Egyetlen olvasmányom a narancs és piros színekkel világító iránytű volt, a kormánykeréken nyugvó kezem reflexszerűen korrigálta a helyes iránytól való legkisebb eltérést. A műszerre valójában nem is volt szükség. Éjféltájban a látóhatárt addig teljes szélességében megvilágító fénysáv a szélek felől kezdett középre húzódni, a félóra múltán egy pontban koncentrálódó zöld jel pontosan a nyugatra mutató képzeletbeli egyenes végében pulzált. Ahányszor az iránytűre pillantottam, az hajszál pontosan a dióméretű fénykör felé mutatott. Tartottam az irányt és a sebességet.
  Hajnali négynél nem bírtam tovább az álldogálást. Az örökös hullámverésben folyton előre- meg hátrabukó, ugyanakkor oldalirányban is billenő fedélzeten komoly erőkifejtés kellett a talpon maradáshoz. Leállítottam a motort, hadd fújja ki magát az is, lekacsáztam az egyik szűk kabinba, és elvágódtam a puha ágyon. Negyedórát szántam pihenésre.
  Ébredéskor azonnal megéreztem a szél elültét, a korábbi erős liftezéshez képest alig mozdult a hajótest. Felkeltem, majd miután jót húztam az ötvenliteres ivóvíztartályból, és szeltem egy karéj kenyeret, a reggelimmel meg egy távcsővel a kezemben felmásztam a szabadon erre-arra forgolódó kormányhoz. Irányba álltam a hajóval, és beindítottam a kellemesen duruzsoló motort. Az utolsó falat száraz kenyérdarab lenyelésével bajlódtam, szemem a gázkar felé pislogott. Az éjjel látotthoz képest kétszeresére nőtt fénykör lemenőfélben lévő zöld Napként lebegett a világoskék horizont felett. A gömb méretváltozása megnyugtató érzéssel töltött el, ugyanis azt jelezte, ha lassan is, de biztosan közeledem felé. Ezek szerint türelem és üzemanyag kérdése, és előbb-utóbb célhoz érek. 
  Mielőtt újból nekivágtam volna az óceánnak, szememhez emeltem a távcsövet, és szemügyre vettem az optikát kitöltő fényforrást. Mivel a szemkápráztató jelenségből annyit láttam nagyban, mint amennyit szabad szemmel kicsiben, a reggeli napsütésben egyenletesen lélegző óceánt kémleltem körbe. A víz felett köröző, zsákmányra leső halfarkasokon és sirályokon kívül egy délre tartó delfincsapat jelentette a társaságot. Keletre fordulva, a nyomtalanul felszívódott portugál és spanyol partok helyén az ívben görbülő víztömeg fénycsillámos, habfoszlányokkal tarkított végtelenje húzódott. Abban az irányban mindössze egy hullámokon ringatózó nagyobb sirály képviselte a felszíni életet. Azaz, várjunk csak! Megtöröltem a távcső lencséit, és a kopott műszert ismét a szememhez emeltem. Megremegett a kezem. A lehető legélesebbre állított látcső fókuszában egy nyomomba szegődött kis hajó felém irányuló orra bontakozott ki. Egyértelműen ide tartott, a nyomában

154. oldal 

húzódó farvíz szélességéből ítélve, teljes gőzzel. Csaknem utolért, amíg aludtam. Körülbelül nyolc mérföldnyire lehetett. A Lucia?! De hát arról volt szó, hogy hálni jár belé a lélek, és nem ajánlott vele kőhajításnál messzebb távolodni a parttól! Egyébként is, ki vezeti, és mit akar tőlem? És hogyan talált rám? 
  Mindenesetre, ha Laskó doktor vetemedett arra az otrombaságra - kétségem nem volt afelől, hogy ő a kis hajót navigáló őrült -, hogy a világ végén sem hagy békén, akkor, ha tetszik, ha nem, eljött a végső leszámolás ideje. Nem hagyom eltéríteni magam az elérhető közelségbe került céltól. Miféle fanatizmus, beteges gyűlölet hajtja ezt az ember formájú, véreb lelkületű dokit? Ennyire nem tud veszíteni, hogy a személyes kudarcát képes vérre menő presztízskérdéssé fokozni? Megtapogattam a zsebemet, a csukott bicska megnyugtatóan lapult a mélyén. Az más kérdés, ötlött fel bennem a logikus gondolat, hogy mit kezd az ember egy bökővel, ha pisztollyal, puskával vagy egyéb, távolról is ölni képes fegyverrel találja magát szemközt? 
  Hogy minden tévedést kizárjak, északnak fordultam, és csak annyi gázt adtam, hogy a két hajó közötti távolság ne változzon. A követő hajó fél percen belül lemásolta a manővert, és továbbra is utánam igyekezett. Az üzemanyagtartályban jó, ha két-három órára elegendő gázolaj maradt. Ezzel még elértem volna a portugál Azori-szigeteket, csakhogy akkor le kellett volna térnem az egyre közeledő fénykör felé vezető egyenesről. Úgy döntöttem, nem menekülök tovább senki elől, különösen nem Laskó doktor elől. Ha ugyan tényleg ő az. Amennyiben utam folytatásában ez a saját zsenialitásába beleőrült pszichopata akar megakadályozni, akkor végzek vele. Feltéve, hogy nem ő velem. Akármi lesz a vége, kettőnk ügyét egyszer s mindenkorra le kell zárni. 
  Levettem a motor gyújtását, és hajóm oldalát az elszántan közeledő Lucia felé fordítottam. Bárki vezeti, lássa, hogy nincs tovább, bevárom. Aztán minden történjen úgy, ahogy meg van írva. Becslésem szerint mintegy félórára volt szüksége, hogy a közelembe érjen, addig átkutattam a rejtett zugokat, találok-e a késemnél hatásosabb, védekezésre és támadásra alkalmas eszközt? Kutatásom sovány eredménnyel zárult. Fegyverarzenálom néhány hegyes csavarhúzóból, kalapácsból, franciakulcsból és egy horgászáshoz használt, házi készítésű csúzliból tevődött össze. Valamennyi lelet közül az utóbbi látszott a legveszedelmesebbnek. Ugyanis alkalmas volt fél marék, közepes méretű szög nagy kezdősebességű kilövésére, amivel öt-tíz méteren belül súlyos sérüléseket lehetett okozni. Úgy gondoltam, javulnak az életkilátásaim, ha a rossz szándékú látogatót a felső fedélzetről, a kormányállás mellől fogadom. Egyrészt fentről jobban belátom a terepet, másrészt az egyszintes építésű Luciáról nehezebb felfelé támadni. Különben is, innen tudom manőverezni a hajót, ami jól jöhet, ha a muníció fogytával nem marad más lehetőségem, mint a harmadakkora Lucia lendületből való legázolása. Egyszóval, elméletben és gyakorlatban felkészültem a tengeri ütközetre.     
  A vártnál tovább tartott, amíg üldözőm a közelembe ért, és a kormányfülke ajtajában szabad szemmel kivehetően feltűnt az egyenruhás kapitány fegyvertelen alakja. 
  "Na fene, ez meg mit keres itt?" - hökkentem meg a találkozástól.

155. oldal

  Nem éppen őrá számítottam. Valakinek lennie kellett még a Lucián, ám a hegyes látószög, és ennek következtében a tetőrész takarása miatt képtelen voltam kivenni, ki az, aki a két jármű között öt méter távolságot hagyva, az oldalazó manőver befejeztével leállítja a hajócsavart. Csend lett. Az ajtófélfának dőlve, hátratett kézzel ácsorgó kapitány olyan kitartóan bámult alulról a képembe, amitől zavarba jöttem. 
  - Mi újság, kapitány úr? Maga hogyan kerül ide? - kiabáltam át, de nem válaszolt.
  Eszembe ötlött, hogy Colaresbe érkezésünk óta nem is láttam.
  Felelet helyett egy hátulról érkező erőteljes taszítástól a Lucia korlátjáig bukdácsolt, a lendülettől csaknem átbillent a vasrúdon. Egyensúlyát vesztve addig-addig tántorgott a kabin és a korlát közötti keskeny területen, míg végül az oldalára zuhanva elvágódott a padlódeszkákon. Bukott helyzetéből megkísérelt talpra állni, de az imbolygó hajón, hátrakötözött kézzel, csak szánalmas vergődés kerekedett a próbálkozásból. Egyáltalán, miért van hátrakötözve a keze? Mindenesetre sikerült feltérdepelnie, és most ebben a pózban, a sarkán ülve mosolygott felém. Magas homlokán, a hátrafésült haja tövénél jókora véraláfutás éktelenkedett, de akadt ennél drasztikusabb változás is az arcán. Ilyen távolságból is feltűnt jobb szemének hiánya, de nem úgy festett, mintha közelmúltbeli bántalmazás során vakult volna meg azon az oldalon. A félelmetes, sötét üregből szemernyi vér sem szivárgott.
  Lassan felderengett, hogy ha eltekintek az állig gombolt, fess kapitányi maskarától, és az arcára odaképzelek egy gondosan nyírt, keretező szakállt... Laskó doktor volt a kapitány! Az általam kikönyökölt szemének ürege összehúzódott a vigyortól, amikor észrevette, hogy rájöttem a kilétére. A fekete résből, szó szerint, vak gyűlölet áradt felém. Igen, ahhoz a torzult lélekhez tökéletesen passzolt a gyűlölködve mosolygás sajátos grimasza, az elkapott pillanat mindennél többet elárult a doki jelleméből.
  Megbabonázva néztem a lenti jelenetet, s már azon voltam, hogy lemegyek az alsó fedélzetre, amikor a kormányosfülkéből kilépett... Marika! Meglepetés meglepetés hátán! Szilárd kézzel egy hatalmas Magnumot szorongatott, a fegyver csövét a hajós egyenruhában előtte térdeplő Laskó doktor fejére irányította.
  - Üdvözlöm, uram! - kiáltotta erőltetett vidámsággal. 
  A szemét le nem vette volna a foglyáról. 
  - Elhoztam egy régi ismerősét! Nem igazán volt elragadtatva a társaságomtól, különösen miután közöltem vele, vegye úgy, hogy ez lesz élete utolsó utazása. Ha Önt nem vinné rá a lélek, hogy végezzen ezzel a nyomorulttal, amin őszintén csodálkoznék, ne féljen, leveszem a válláról a terhet.  
  Fejével az ismét mosolytalanná vált, elkomorodott doki felé biccentett.
  - Ez a szemét megölte a férjemet. Hidegvérrel megölte, ahogy egy régebbi vőlegényemet már eltette láb alól Brazíliában. Mondhatni, kétszeres özvegy vagyok emiatt a féreg miatt.
  Kezében megremegett a fegyver, de a gyorsan visszanyert hidegvérének köszönhetően megint stabilizálódott.
  - Várjon, Marika, ne tegyen semmi meggondolatlanságot! - kérleltem. - Maradjanak ott,

156. oldal 

ahol vannak, azonnal átmegyek! 
  Az újraindított nagy hajó oldalát óvatosan a lágyan ringatózó Lucia oldalához irányítottam. A hangomban szabadkozás érződhetett, amikor a százalékban alig kifejezhető bizalmatlanságomat elárulva arra kértem Marikát, tegye a fegyvert néhány lépéssel maga mögé, és húzódjon el a közeléből. Meglepetten kapta fel a fejét. Láttam rajta, elsőre nem is érti, pontosabban nem is hiszi, mit akarok. Megvetően elhúzta a száját, és a csövénél megragadott fegyvert áthajította a hajóm fedélzetére. Lesiettem néhány lépcsőfokot, a pisztolyt az övembe tűztem, és a hajókat két kötéllel egymáshoz erősítettem. A közöttük húzódó keskeny résben locsogó víz felett átugrottam a Luciára. Megkértem Marikát, jöjjön a tathoz, ott kényelmesebben beszélgethetünk. Laskó doktornak a fegyver csövével intettem oda ugyanezt, s hogy térden csúszva odavánszorgott, felrángattam megalázó helyzetéből, és pár méterrel távolabb lenyomtam a padra. Mondott volna valamit, de mutatóujjamat a szám elé téve jeleztem, hogy maradjon csendben. A nyomaték kedvéért körmömmel megkocogtattam a pisztoly markolatát, majd magára hagytam a lehorgasztott fejjel magába roskadtan ülő embert, és átültem a maga elé meredő Marika mellé. A szép, fiatal nő tegnap óta éveket öregedett, begyulladt szemei kiadós sírásról és halálos fáradtságról tanúskodtak. Azok után, amiken átment, nem csodálkoztam.
  Együttérzően karoltam át törékeny vállát, s a szerencsétlen asszony rám támaszkodva, szívet tépő zokogással adta ki magából mérhetetlen fájdalmát. Nem szóltam semmit, banálisan hangzott volna bármiféle vigasztaló szó. Pár perc múlva kezdett megnyugodni. Hálásan fogadta a pohár vizet és a zsebkendőket. Türelmesen kivártam, míg egészen rendbe jött, s még mielőtt kérdéseimet feltehettem volna, magától fogott bele az este történtek ismertetésébe.
  Igen, látott a kis vaskapun kiosonni, felismert. Nem furcsállotta, hogy a sötétben arrafelé kószálok, gondolta, egyedül akarom bejárni a kikötőt, vagy, hogy a táskám is nálam volt, talán a Cabo da Roca-hoz igyekszem, és valami enni-innivalót viszek magammal. A továbbiakban nem foglalkozott velem, felszabadultan bolondozó gyermekei és a társalkodónő szavai más irányba terelték a figyelmét. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy elsőként ért a teraszhoz, a srácok és a kísérője egy fára menekült macska lecsalogatásával voltak elfoglalva.
  Amikor meglátta a szőnyegen fekvő Gábort, első riadalmában sikítani is elfelejtett. Azt hitte, férje infarktust vagy agyvérzést kapott. Időbe telt, mire felfedezte a nyakszirtből kiálló tűvéget, ugyanakkor észlelte a halál beálltát is. Nem roppant össze, maradt annyi lélekjelenléte, hogy a házhoz érkező gyerekeit távol tartsa meggyilkolt apjuktól. Szerinte a látottak alapján a fiúk tisztában voltak a baj mértékével. A gyilkosságot néhány perce követhették el, s mindjárt eszébe jutott a nem sokkal előbbi jelenet, amint - az események ilyen megvilágításában gyanús módon - kilógtam a kapun. A telefonhoz sietett, hogy felhívja a körzeti csendőrőrsöt, de nem tudta fejből a számot, és kétségbeesésében nem találta a telefonkönyvet. 
  És akkor bekövetkezett az újabb baj. A társalkodónőként és a fiúk felügyelőnőjeként

157. oldal 

alkalmazott Olorena élesen felkiáltott, és remegő kézzel a telefonnál ülő Marika mögé mutatott. Ösztönösen megpördült, éppen jókor, mert a kezei közt feszülő zsineggel a kanapé mögött lopakodó kapitány egyértelműen újabb gyilkosság elkövetésére készült. Marika a kezében tartott bakelitkagylót kalapácsként használva ösztönösen támadója felé sújtott. Az alkalmi fegyverrel sikerült akkorát odacsapni a férfi jobb kezére, hogy az fájdalmában felordított, és előregörnyedt. A lendületes mozdulat kitépte a telefonvezetéket a falból, a készülék átmenetileg használhatatlanná vált. A következő, fejre szánt ütés célt tévesztett, pedig sok gondot megoldott volna, ha betalál. A félresiklott csapás a vállat érte el, amitől a kapitányi uniformisba bújt ördög futásnak eredt. Kirontott az erkélyre nyíló, nyitott szárnyas ajtón, hogy szándéka szerint felszívódjon a sötétség leple alatt. 
  Csakhogy, Isten nem ver bottal, rohanás közben megbotlott Gábor szőnyegen elnyúló lábában, és saját szempontjából nézve olyan szerencsétlenül esett, hogy a homlokát keményen bevágta az étkezőasztal szélébe. Mintha mindez nem lett volna elég, kapaszkodót kereső kezével magára rántotta az asztalterítőt, meg mindent, ami rajta volt: tányérokat, vázát, hamutartót. A romokból nehézkesen feltápászkodva, szédelegve menekült volna tovább, de a Gábor Magnumáért elszaladt, okos Olorena időközben visszaért, és a fegyvert Marika kezébe nyomta. A kapitánynak esélye sem maradt a büntetlen távozásra, sőt néhány másodpercig, amíg a pisztoly csöve a homloka előtt táncolt, az életben maradásra is alig. 
  Életét alighanem annak a döbbenetes élménynek köszönhette, aminek felidézésébe az asszony most is beleborzongott, hogy az imént vadállatként rátámadó, gyilkosságra kész ember ráemelte a tekintetét. Az egyik szeme helyén rémséges űr tátongott, a sötét lyuk alján valami nyálkás váladékféle csillogott. Az ütés következtében a helyéről kipattant és odébb gurult üvegszem színes golyója még egyre pörgött a terasz márványlapjain. Olorena a háttérben birkózott hányingerével. Marika, hogy az undort keltő látványtól rosszul ne legyen, elfordította fejét a sokkoló sebről. A férfi, mintha számított volna a figyelem parányi kihagyására, az alacsony lépcsőket átugorva kirohant a kertbe, és a partra tartó ösvényen eltűnt az éjszakában. A bénultságából ocsúdó özvegy azon nyomban utána eredt, s bár a gyilkos még sebesülten is fizikai fölényben volt, a Magnum birtoklása áthidalta az erőkülönbözetből fakadó problémát. 
  Félórával korábban azon az úton távoztam én is, amelyiken a kevés előnyre szert tett kapitány Marika elől menekült, méghozzá teljes erőbedobással. Abban biztos lehetett, ha alkalom adódik rá, a végsőkig elszánt asszony használni fogja a fegyvert. Az emberektől nyüzsgő sétányra érve a pisztoly eltűnt a fürdőköpeny zsebében, de a vérre menő fogócska nem ért véget. A hullámzó esti tömegben az egyenruha vakítóan fehér háta hol itt, hol ott bukkant fel. Miután a kapitány a család mólónál veszteglő hajói felé igyekezett, többé nem kellett szemmel tartani, egyértelmű volt, hogy a gazember a nagyobb teljesítményű hajóval akart egérutat nyerni. 
  Csak az volt a bökkenő, hogy a nagyobbik hajó valamiért nem volt a szokott helyén, vagyis a móló végében, de még a környékén sem. Viszont az öreg Lucia motorjának beindításával

158. oldal 

épp akkor próbálkozott valaki. Amikor a fiatalasszony észrevette a kötelekkel bajlódó alakot, minden erejét beleadta a futásba, s noha a hajó már mozgásban volt, egy dobogós helyezést érő ugrással elérte a hátsó fedélzetet. Miközben világítás nélkül, teljes gázzal a nyílt víz felé tartottak, különös patthelyzet alakult ki kettejük között. A tragikomikus helyzet okozója a köpeny zsebéből a jókora ugrást követően kihullott fegyver volt. Marika hallotta a koppanást, de hogy hová esett, azt a halványuló parti fények mellett nem lehetett megállapítani. Eközben a kormánykeréknél álló férfi nem merte elhagyni helyét, és erre két jó oka is volt. Először is: az állás elhagyásával kockáztatta volna, hogy az irányítás nélküli Lucia önálló pályára áll, minek következtében szem elől veszíti azt a távolban előtte reszkető sárgás fénypontot, ami, meggyőződése szerint, csakis az általam vezetett nagyobb hajó lehetett. Másodszor: látta, hogy a fegyvert birtokló Marika elérte a Luciát, de nem tudta mire vélni a pisztollyal való fenyegetés hiányát. Nyilván azon spekulált, ha időt nyer és elég gyorsan távolodik a parttól, az rövidesen eltűnik mögöttük, és üldözője semmire sem megy a pisztolyával, csakis őrá hagyatkozhat. Továbbá megfordulhatott a fejében, és számára ez a változat lett volna a legmegnyugtatóbb, hogy a nő észhez tért, rég vízbe vetette magát, és a part felé úszik. Hiszen ott várja a dúsgazdagon elhunyt férje teljes hagyatéka, miért tenné kockára a gyerekei és a maga jövőbeni gondtalan életét?
  Két órán át tartott az idegőrlő állapot. Amikor a kapitány már annyira biztonságban érezte magát, hogy felkapcsolta a bárka világítását, a kabin falánál lapuló Marika a fényözönben felfedezte a kéznyújtásra heverő Magnumot. Egy szökkenéssel elérte, és a meglepetéstől megvonagló férfi hátába nyomta. Azt ellenben nem akadályozhatta meg, hogy a fürge észjárású ember két ütéssel össze ne törje az irányt és az üzemanyag mennyiségét mutató műszereket, majd, mint aki jól végezte dolgát, elégedetten visszatérjen a kormányzáshoz. Immár egyedül ő tudta, merre tartanak az óceánon, és mekkora távolságra elegendő a gázolaj. A biztonság kedvéért hátrébb húzódott Marikának perceken belül feltűnt, hogy valami messzi, gyengén fénylő pont nyomában haladnak, de észrevételéről nem szólt. Valójában elképzelése sem volt arról, ilyen helyzetben mit tegyen. A Magnumot végszükség esetén önvédelemre tartogatta, mást nemigen kezdhetett vele. A hajó koordinátáit egyedül ismerő férfi kineveti, ha azzal próbált volna nyomatékot adni parancsainak. 
  Félóra telt el közös hallgatással. A tapintható feszültséget végül a kapitány nem bírta tovább, és a csendet megtörve Laskó doktor néven bemutatkozott. Aztán beszélni kezdett okokról és okozatokról. Mesélt a Szabak szövevényes hálózatáról, működésének lényegéről, arról, hogy az egész társulat kulcsfigurája, szíve-lelke, gyakorlati irányítója ő, Laskó doktor. Magas pozíciója okán korlátlan mennyiségű pénzösszeg felett rendelkezik. Ha az asszony hajlandó együttműködni az általa képviselt szervezettel, nem tud olyat kérni, ami rövid úton ne teljesülne. Gazdagabbá teheti, mint amiről valaha is álmodni mert volna. Úgy, ahogyan férjét, a néhai Gábort, aki a Szabak portugáliai referenseként ugyancsak halálra kereste magát. Sajnálatos vesztének egyedül ő maga az oka, mivel egy kulcsfontosságú stratégiai akcióban a másik oldalra állt, árulásával mérhetetlen károkat okozva a szervezetnek. Az életbevágóan fontos megbízatást fél gőzzel teljesítette, és a

159. oldal 

legkritikusabb pillanatban megtagadta az utasítás végrehajtását, azaz az én tőrbecsalásomat. Munkája legfontosabb elemeként olyan helyzetet kellett volna teremtenie, amilyenbe most ők ketten, vagyis Laskó doktor és Marika kerültek, azzal a lényeges különbséggel, hogy Marika helyett nekem kellett volna a Lucián tartózkodnom. Ez esetben Laskó doktor szerét ejthette volna, hogy kiszedjen belőlem minden őt érdeklő információt. Elsősorban valami igen nagy jelentőséggel bíró, eltűnt dokumentációval kapcsolatban. Ha Gábor tartotta volna magát ígéretéhez, megoldódott volna a Magyarországra, a Szabak központjába való visszazsuppolásom kérdése is. Ehelyett, bár itt üldözi a szökevényt, az egész terv dugába dőlni látszik, előbb Gábor, aztán Marika makacssága miatt. Persze, ha mégis egyezségre jutnának...
  A fiatal özvegy ennél a mondatnál a fegyver agyával úgy vágta fejbe Laskó doktort, hogy a kapitányi egyenruha a benne tartózkodó gyilkossal együtt rongyként csuklott össze. Az ájult ember kezét gyerekjáték volt hátrakötözni, megesküdött rá, hogy még élvezte is. Csak azért nem hajította az óceánba, mert remélte, nagyobb bosszút áll rajta, ha átadja nekem. Tegyek vele belátásom szerint, úgysem marad nyoma. Miután rövid úton tisztázódott, hogy a sokaknak rengeteg fejfájást okozó gazember felett én mondom ki a végső verdiktet, Marika másra terelte a szót.
  Elmondta, hogy Laskó doktor ártalmatlanná tételét követően a nyomomban kellett maradnia, mivel a fickó átadása után mindjárt vissza akart fordulni Portugália felé. De iránytű és térkép híján nem tudja merre induljon, hogy elkerülje az erős sodrású Golf-áramlatot. Ami azt illeti, most sem tudja, hol van. Megnyugtattam, hogy a Portugáliához tartozó Azori-szigetek közelében vagyunk. Megkértem, ne vegye zokon, hogy a tulajdonát képező hajókról rendelkezem, de ugyan cseréljük el őket egymás között. Hiszen az eddig általam használt jármű is az ő tulajdonát képezi, és a jól felszerelt, korszerű hajón minden rendelkezésére áll, amivel biztonságban elérheti a szigeteket. Szívesen vette az ötletet, mint mondta, soha ki nem állhatta a tisztázatlan körülmények között hozzájuk került, gyanús helyről származó öreg Luciát. De hát én mit kezdek vele, csak nem akarom átszelni az óceánt? A tragaccsal félútig sem juthatok. 
  Nem mondtam el neki a teljes igazságot, nem tékozolhattam az időt hosszadalmas és bonyolult magyarázkodásra. Gondolataim már csak Dominika körül jártak, szívemet a várhatóan hamarosan bekövetkező boldog viszontlátás öröme késztette szaporább munkára. Kegyes hazugságként annyit válaszoltam kérdésére, hogy amint meggyőződtem róla, hogy hajójával a biztonságot nyújtó szigetek felé tart, visszafordulok Colaresbe, és a Luciát a kikötőben hagyom. Feszült arcvonásai megkönnyebbülten simultak ki, elmondása szerint már azon aggódott, hogy valami különös öngyilkossági terveim vannak. Hálás kézcsókkal fejeztem ki köszönetemet felesleges, de jóleső féltéséért, és a szemébe mosolyogva megpaskoltam a kézfejét. Áthoztam a csomagomat, és egy utolsó kézszorítással elbúcsúztam a bátor és jellemes özvegytől. A kötelek eloldozása és a motorok beindítása után két órán keresztül a nyomában maradtam, aztán, amikor bal kéz felől feltűnt a szigetcsoport két legközelebbi tagja, Graciosa és Terceira, Marika feléjük

160. oldal 

irányította a hajóját. Heves integetések és kölcsönös fényjelzések közepette távolodni kezdtünk egymástól. A Luciával hátraarcot csináltam, és alacsony fordulatszámon elindultam arrafelé, amerről érkeztem. 
  Az özvegyi sorsra jutott Marika viszonylagos lelki nyugalmának megőrzését szolgáló színjáték addig tartott, amíg hajójának fehéren habzó farvize vékony csíkká zsugorodott a messzeségben. Ekkor egy újabb fordulattal a nyugaton kitartó türelemmel lüktető, már a fél horizontot kitöltő zöld színű jelenség felé igyekeztem. Most, hogy a nagy hajó rakteréből átcipelt két hordó révén bővében voltam üzemanyagnak, nem nyugtalanított a Lucia idő előtti leállása. A kisebb teljesítményre állított motor ugyan alacsonyabb fordulatszámon forgatta a hajócsavart, de a nyugodt óceánon így is jó tempóban haladtunk. 
  A kormánykerék állását kötéllel rögzítettem, és figyelmemet a sorsába beletörődött rab pózában ücsörgő, lehajtott fejjel maga elé meredő Laskó doktorra fordítottam. Ha nem szereztem volna bőséges tapasztalatot jelleméről, természetéről, akár szánalmat is érezhettem volna az elpiszkolódott ruhájú, megkötözött emberi roncs iránt. Mivel ismertem,  óvakodtam tőle, hogy a találékony ember a személyében egy igazságtalanul méltánytalan körülmények közé került mártírt próbáljon láttatni velem. Mégis, most mit tegyek vele? Előhúztam az övembe tűzött pisztolyt, és a doktortól távolabb leültem a padra. 
  "Nem, ez nem fog menni" - vetettem el magamban a kézenfekvő megoldást -", nem vagyok gyilkos."
  Mindazonáltal nem vihettem tovább magammal. A hely, ahová sorsom s egyben saját akaratom jóvoltából tartottam, nem az efféle érdemtelenek számára volt fenntartva.
  - Csak nem azon töröd a fejed - emelte rám végsőkig elcsigázott tekintetét -, hogy miként kegyelmezz meg az életemnek? Megkönnyítem a dolgodat. Azt hiszem, ezzel tartozom a rengeteg kellemetlenségért. 
  A szembe nézett, és nem akartam elhinni, de egy őszinte könnycsepp csillogott épen maradt szeme sarkában. Mifene, a végén őszinte bűnbocsánatért fog esdekelni?
  - Lőj le! Szépen kérlek, bocsásd meg minden ellened elkövetett vétkemet, és megváltásként lőj le! - könyörgött kiabálva.
  Nem hittem volna, hogy a történtek után bármivel képes hatni rám, de őszinte kitörésével sikerült összezavarnia. Hasonló helyzetben mások az életükért rimánkodnak, ez meg a haláláért könyörög? Mi folyik itt?
  - Hidd el, ha nálam lenne a fegyver, és szabadon mozoghatnék, már csak az érdekelne, van-e golyó a tárban, amit a fejembe röpíthetnék? Gondolkozz kérlek! Tudom, hogy érdemtelennek tartasz rá, de utoljára még segíts! Te már nem tartozol ehhez a földhöz, téged már az életben nem kap el semmiféle átkozott szervezet. Átszellemült szemedben látom a végtelen szabadság kegyelmét, amiben valószínűleg kis barátnőddel együtt fogsz valami általam ismeretlen helyen, egy részemről elérhetetlen dimenzióban részesülni. Érd be azzal, hogy te vagy a kiválasztott, élvezd ki nyertes helyzetedet, de könyörögve kérlek, nem hagyj itt magamra! 
  Titkon nem győztem szidni magamat, amiért elérzékenyültem a szónoklatától.

161. oldal

  - Nézz rám, mindenképp elveszett ember vagyok! Nem csak veled, az életemmel szemben is veszítettem. Mit érnék vele, ha elengednél? Ha üres kézzel, vagyis nélküled mennék vissza, saját munkatársaim, a falka szedne darabokra. Kérdeznék, hol vannak a munkába fektetett évek eredményei, hova lett a hatalmas anyagi ráfordítással előállított csipek dokumentációja? Mit, a Duna fenekén?! Haha, ez jó! Ezért garantáltan péppé kalapálnának a fiúk, és kilós kiszerelésben a kutyák elé vetnének. 
  Megtapogatta véraláfutásos homlokát, és legyintett. Jelenleg nem ez volt a legnagyobb gondja.
  - Jövőm nincs. Sem otthon, sem külföldön. Mindenhol rám találnának, mi az ezeknek!  Tapasztalhattad a saját bőrödön. Bujdosni egy életen át? Nem az én stílusom. Vagyis, kizárásos alapon eléggé beszűkült a lehetőségeim köre. De ha semmiképpen sem akarod megtenni, amire kértelek, mert úgy éreznéd, bemocskolnád velem a kezed, akkor is tudok megoldást. Amíg az asszonnyal beszéltél, volt időm kigondolni.
  Egy arasszal közelebb húzódott.
  - Biztosan akad a vén bárkán egy felfújható csónak, gumimatrac, vagy akár néhány szál fölösleges deszka - folytatta rábeszélő hangon. - Akármi megteszi, csak bírja el a súlyomat. Itt, az óceán kellős közepén velem együtt vízre bocsátod, előtte persze eloldozod a kezem. A pisztolyt egy hosszú zsineg végére kötöd, a tárban egyetlen tölténnyel. A zsineg másik vége az én kezemben lesz. Amikor a hajóval elindulsz, vízbe hajítod a fegyvert. Néhány perce beletelik, mire felhúzom magam mellé, addigra te meg a Lucia biztonságos távolságban jártok. A többit rám bízhatod. Ezáltal tiszta marad a lelkiismereted, mert te már csak ilyen lelkizős alkat vagy, és nekem is megkönnyíted a dolgomat - fejezte be logikusan hangzó terve vázolását.
  Minden úgy történt, ahogy Laskó doktor kívánta. Noha nem tartoztam semmivel, ezzel a szívességgel sem, ez a megoldás látszott a legtisztességesebbnek. Látcsövemmel figyeltem, ahogy a nekilódult hajótól távolodó, félig felfújt ócska gumicsónakban ülő doktor kimért fogásokkal egyre feljebb húzza a harmincméteres kötelet. Láttam a mélyből felszínre bukkanó Magnumot is. Nézte, forgatta egy darabig, mint aki előreköszön a halálnak. Aztán az apróra zsugorodott figura halántékához emelte a fegyvert, és szembefordult velem, a sebesen távolodó Luciáról őt figyelő szemtanúval. Szabad kezét tétován búcsúra emelte. Karomban volt az ösztönös mozdulat, hogy visszaintek, de felesleges lett volna, a test előbb vágódott a vízbe, mint ahogy a tompa csattanás hangja utolért.
  Mialatt a motort maximális fordulatra pörgettem, leginkább azt furcsálltam, hogy nem érzek megkönnyebbülést, nincs kedvem győzelmi táncot lejteni legelvetemültebb ellenségem halála miatt. Sőt inkább elgondolkoztatott, mintsem katartikus örömöt váltott ki belőlem az önmaga feletti bíráskodás nyomán született ítélet végrehajtásának méltóságteljes módja. 
  Némileg ocsúdva az utóbbi percek nyomasztó eseményeinek hatása alól, eszembe jutott valami. Lehajoltam a táskámhoz, és kivettem belőle a súlyos titkokat rejtő tabletták dobozát. A három szemet egyenként szórtam az óceán feneketlen vizébe, a dobozt jó messzire hajítottam. 

162. oldal
    
  A kormánykerék mögött állva a jövőmet jelentő zöld ragyogás felé fordultam. A tükörsimává szelídült vízen váratlanul megtáltosodó Luciát egyre inkább magába fogadó fényárban szívemről szélfútta papírfoszlányként szakadtak le fogyó földi életem hátrahagyott foszlányai, miközben alattam fokozatosan köddé vált az Időn és Téren át idáig elkísérő hajó is.
  Mire újra értelmet nyertek a hangok és a fények, a tágas ég alatt egy régtől fogva ismerős, szépséges sziget partján, virágzó bokroktól illatozó domb aljában álltam. A domb mögötti völgyben terített asztal, vetett ágy, és a szélesre tárt kapuban Dominika várt. Lehajoltam, és tenyeremmel végigsimítottam a langyos föld hátán. Végleg hazaérkeztem.


                                                              VÉGE